Nagymama kedvenc unoka szemmel

 Nagymamát attól a perctől szívembe zártam, amióta tudatosult bennem jelenlétének nélkülözhetetlen ereje. Egyből megérintett végtelen kedvessége és szeretete. Bámulatosan nyugtató hatással bírt számomra egész valója. Néha elgondolkozom rajta, aki két világháborút megért és elvesztette azt a viszonylagos jólétet, amiben élt, mégis hogyan tudta megőrizni egy életöltőn át emberségét.

Amikor rám nézett tekintetéből egy egész világ tárult elém. Közellétében eltűnt az élet homályos és ködös oldala. Világa tiszta volt és érthető. Ott előttem vált széppé, kiterítve egész életét. Előttem (az az érzésem más előtt sem) sem titkolt semmit. Vállalta önmagát, úgy ahogy van, még akkor is, ha néhány dologra szégyenkezve emlékezett vissza. Ő maga volt az egyszemélyes nyugalomcsoda. Tőle kaptam az élet tiszta forrásának kincstitkát, amelyet kimondottan csak a nagyszülők tudnak továbbadni, ha akarják, és az unokák is készek állnak annak befogadására.

Érdemes elgondolkozni mindennapjaink fölösleges zsörtölődésein és összekapásain, meg a folytonos anyagi ragaszkodáson. Mennyi marad belőlük? Na mennyi? Mindenki tudja a választ… Semmi. Ahogy a bölcs népi mondás is kijelenti „csórén jöttünk a világra s csórén is megyünk el”, na ennyi. A közbeeső néhány évtized, főleg a középső szakasza életünknek, a flancolás és a kivagyiság árnyékában telik. Na persze ez nem törvényszerű, de nagyjából ez a helyzet. Nagyanyám kilógott ebből a sorból. Ő volt, akit átverték, néhanapján kihasználták, és ritkán segítették. Ő az efféle dolgokat sem bánta. Habár belezuhant néhány csapdába, s mégsem tartotta annyira szörnyűnek, mint, aki a saját gazdagodása érdekében szüleit-testvéreit eladná, vagy elárulná öt baniért (bani a fillér megfelelője). Ezek után egyértelmű, hogy túl messze volt tőle a képmutatás. Egyenessége, sziklaszilárd magatartása, teljes hajlékonyságot biztosított lényének tisztán maradásához. Az élete útjával mind ezt bizonyította, amelyet többnyire a tőle és a körülötte lévő rokonok meséltek el róla.

*

Nagymama kinézetre egy szikár fehérnép volt. Tekintete éles és határozott. Mosolya aranyos, egy kicsit csibészi. Egész alkata az erős mindennapos kétkezi munkát igazolta. Dolgozott is egy pár helyen. Akármit elvállalt. Szerette a mindennapok gördülékeny folyását. Sokan azt mondták / mondják rá, hogy neki mindegy volt mi történik a nagyvilágban, vagyis ahogy esett úgy suppant. Pedig nem igaz, csak úgy látszott. Igen, mert az európai gondolkodás, a föltétlen tenni kell valamit fajta, hanem megbélyegzik az embert. Neki elég volt az a „kevés”, amit megadott néki a Fennvaló. Nem vágyott nagy dolgokra, szerette az életet, s az italt is. Talán csak úgy tudta elviselni azokat a szörnyűségeket, amelyek körülvették.

Származását illetően gyergyói székely család sarja. Az ő anyukája Elekes Anna és mostohaapja Péter Deák János volt. Mostohája után kapva nevét. Péter-Deák Viktória névre hallgatott. Gyergyókilyénfalván (Kénfalvának hívták és hívják sokan) született, ami igen közel vala a városhoz, és ott is nevelkedett, ott találta az első nagy világégés is. A halotti bizonyítványán viszont, tévedésből, a háromszéki Árkost nevezték meg szülőhelyéül. Anyai ágon családjának még vízimalma is volt a kis városban. Gyergyó központját Gyergyószentmiklóst, a vízimalmok városának is hívták, mivel több, mint húsz vízimalom tarkította a kis, székelyek és örménymagyarok építette várost.

Most elmesélem a legkedvesebb történeteimet, amelyekre még nagyjából emlékszem. Kalandra fel!

*

Ivászat

Ketten eregeltünk (ráérősen mendegéltünk) le a Fenyőszegi úton Zsögödfürdöre a kis házhoz, azaz Nagymama „palotája felé”. Pár évtized emlékezete után az út két oldalán lombjukat lehajtó ágak egy természetbeni hatalmas katedrális bejáróját és folyósólyát idézték fel bennem. Szokás szerint beszélgettünk akármiről. A szó az ivászatra terelődött. Nagymama sokat ivott, ebből kevés vizet s a többit, alkoholt. Gondoltam odamondok úgy, mint ahogy édesanyám szokott. Anyám véleményét akkoriban szentnek és sérthetetlennek tartottam.

Nagymama, nem jó annyit inni!

Tényleg nem jó!

De mégis sokat iszik.

Hát igen.

Miért iszik?

Meglátod te is, amikor akkorára nősz, te is fog inni rendesen.

Lehet…

Biztos.

De miért isznak az emberek?

Azért mert jól érzik magukot tőle.

De betegek is szoktak lenni…

Az igaz de megéri, mert az ember egy cseppet elfelejti búját-baját, bánatát, s úgy érzi, hogy az övé az egész világ.

De hát nemcsak akkor szokott inni

Nemcsak. Tudod az embernek, ha búbánata van, elüti egy kicsi itallal, ha meg jó kedve van azért, ha pedig egyik se, unalmába mit tegyen? Egy kicsit iszik...

Megvallom ebből szinte semmit sem értettem, de attól eltekintve igen jól hangzott. Nem tudtam édesanyámnak adjak-e igazat, vagy nagymamámnak. Egy kicsit meginogott az ítélőképességem. Azután is sokat rágódtam rajta. Csodáltam nagymama által kifejtett ital filozófiát. Ő valóban úgy érezte tőle magát, ahogy mondta. Nem duhajkodott, nem viselkedett ordenáré módon, sőt még az esze is helyén volt, többnyire.

Később, amikor már én is megkóstoltam az italt, és egyszer kétszer berúgtam tőle, minden előítéletem elszállt az alkoholistákkal szemben. Egyetlen zavaró tényező maradt meg, hogyha erőszakot alkalmaztak. Egy kicsi sörtől, bortól, avagy pálinkától egyeseknek úgy megnő a bátorságuk, hogy csak na, s a nem emlékezvén vissza tettükre kifogással kényükre-kedvükre, s mások kárára kiháborogják magukat. Ugyanakkor nehéz őket beskatolyázni, mert valamiért történik az egész. Elképzeltem mennyire nyomasztó teher lehet számukra az emberek által kialakított szabályokra épült, de folyton változó többnyire álszent világ. Van, aki csak így bírja ki. Ebben sajnos már nemcsak ők a ludasok.

*

Téli emlék

Tél volt. Levittem Zsögödfürdőre a malacoknak félretett eledelt, hogy nagymama megfőzhesse nekik. Egy kicsit megfáztam a hosszú úttól. A busz ugyanis levitt az országúti megállóig, de aztán úgy másfél kilométert, gyalogosan, kellett beereszkedjek nagymamáig. Nagymama egyből észrevette fagyásomat, gyorsan a kályhához küldött. A kályha fölé hajolva kezeimet melengettem. Addig odatette melegedni a szűzpityóka (pityóka, víz, egy kicsi hagyma apróra vágva és paprika hogy legyen színe) levest. Kitöltött egy tányérral, hogy vágjam bé. Hideg volt, s olyan jól esett, hogy csak na. Azért szerettem ezt a fajta leveseket, mert nem volt benne sem rántás, sem ereszték. A rántást kimondottan utáltam, most aztán végképp. Úgyhogy ez már nyert ügy volt számára is. Megbeszéltük az utazásomat. A tanulást azt kevésbé, viszont a szabadidőmet hogy miként ütöm el, az nagyon érdekelte. Meséltem a barátaimról. Ő is az övéiről.

- Tudod-e mikor gyerek voltam, s még egy jó darabig, annyi barátnőm volt, hogy sok! Mos más a helyzet. A sors úgy hozta, hogy ellettek. Azétt jó visszaemlékezni. Hej, most más időköt élünk.

További mesélése során arca kivirult, s mintha meg is fiatalodott volna.

Tavasszal együtt mentünk virágot szedni, később nyáron sokat odavoltunk gombászni, málnát szedni. Vittek apámék anyámék es, de nagyon szerettünk úgy kalákásan menni. Ősszel pedig együtt szedegettük a gyümölcsöket, s a pityókát ki a fődből. Persze volt elég dolgom, de játékra is maradt elég idő. Télen a barátnéimmel mezítláb futottunk ki a patakra, jó nagyokot csúsztunk, s mikor a talpunk kezdett fázni erezd bé a házba, s a füttőnél megmelegítettük meg, s azután újra vissza. Meg es tettük ezt legalább négyszer-ötször. Ej azok voltak az igazi jó idők. Azé most se rossz, csak minden más. Teljesen más…

Nem volt nehéz elképzelni nekem azt a fajta villanyáram nélküli életet, hiszen, ameddig Fenyőszeg tetején laktunk nekünk is a holdvilágon kívül a petróleumlámpa adta az esti fényt. Azért volt valami megnyugtató varázsa az egésznek, mintha eleink sokkal jobban tudták követni az élet rendjét, hiszen nem szakadtak el annyira a természettől, mint sokan manapság. Ezzel vált ő naggyá a szemembe a többszöri háborút és országot cserélt Székelyföldön.

*

Alig sikerült elővakarni valamit…

Nagymama érkeztünkkor valamivel meg kellet kínáljon. Ez neki belülről jött. Bármikor beállíthattunk, mindig valamit nyomott a kezünkbe (nekem, s a testvéreimnek vagy éppen más unokáinak úgyszintén). Lehetett gyümölcs, egy szelet dzsemes, zsíros, vajas kenyér vagy éppen pár szem cukorka. Néha ő tett tízórait nekünk is. Most is emlékszem a finom tejföles kenyerekre. Nó, meg arra, amikor a maradék három pityókájárát felvágta, s a kélyhán megsütötve nekünk adta. Ínycsiklandozó falatok voltak azok…

Büszke voltam rá, s nem szégyellettem a suliba megenni a többi zsögödi gyerek előtt.

Hanem egyik látogatásom alkalmával, úgy tavaszvégen, egy csokor kosepret (mezei vadeper – nem szamóca!) hoztam be neki a szemközti hegyoldalról. Szegénykének hirtelen nem akadt, amivel megkínáljon. Nagyon kellemetlenül érezte magát. Nem tudta abbahagyni a terpelést (nyugtalankodva járkált fel s alá). Lent volt Éva unokatestvérem is, ott egyfelé szórakoztunk. Egyszer nagymama kiállva a házikó lépcsőjének legfelsőbb fokára intett nekem, hogy menjek oda. Kezembe nyomott két naţional (nemzeti -románul) szivarat (itt – szűrő nélküli cigarettát).

Tedd el gyorsan, hogy a többi meg ne lássa, jó!

Jó.

El tudod-e szívni? Próbáltad-e?

Hát persze – vágtam rá nagyosan.

Természetesen nem volt igaz, azelőtt sohasem pöfékeltem. Megkaptam az aznapi ajándékomat, s boldogan mentem fel a hiúba a szénaközé. Látta ezt Éva unokatestvérem ő is jött vélem. Kerítettünk valahonnan gyufát, s meggyújtottuk a szivarat. Éva szinte másfél esztendővel volt fiatalabb, már befejezte a második osztályt, és magas szinten tudott pöfékelni. Én meg mind fújtam, mintha tüzet szítanék. Kicsi kutya tanítja a nagyot féleség jött össze. Éva megmutatta nekem, miként kell azt csinálni. Nem fújni, hanem szívni jó. Miért is lenne a neve szivar. Be is vettem a begyembe egy becsületes slukkot. Volt ott kidülledt szem, no meg köhögés és nyuvadozás (fulladozás) a javából. Ahogy köhögve röfögtem, önkéntelenül kezemből kirepült a szivar. Szerencsére Éva hamar megkapta. Nyugtázta, hogy nem nekem való, s azt is elpöfékelte.

Az esemény nem is volt akármilyen. A széna között szivarazni nagyon kényes dolog. Fel is gyúlhatott volna az egész gazdasági épület, de akkor nagy francot se érdekelt az egész. Legalább a nagy pöfékelés után egy kis szénát lerázva a földre testvéreimmel együtt szökdöső versenyt indítottunk el a hiúból. Nagymama csak nézte, s nagyokat nevetett, hogy az unokái miként tottyannak le a szénavaszokba.

Erre a kis történetre csak úgy tudok visszaemlékezni, mint valami tündérmesére. Nagymama megosztotta velem mindazt, ami számára is igen kedves volt. A mindennapi füstjét, ami 75 baniba került, szinte egy lej! A szívemet-lelkemet elönti a melegség, az egész lényem csordultig megtelik önzetlen szeretettel. És annyi idő távlatából is azt kell mondjam, okosan tettem, hogy elfogadtam tőle. A tini korom végén cigiztem néhanapján, de igazán sohasem. Ha szivarat látok, és nem cigarettát, mindig nagyanyámat juttatja eszembe.

*

Posztulyka

A fenti címecske elnevezésében rejlő némelyek által ismert szócskát megilleti az ly betűtípus. Na, nem felvágásként (nagyzolásként), hanem a nyomatékosítás érdekében.

Egyik szép nyári délután, amikor átszeltem Tündérvölgyet a Fenyőszegi ösvenyen (ösvényen), koradélután lévén szépen sütött a nap, bubásan mászkáltak a bogarak, s körbedongtak-követtek a mocsok legyek is, igyekeztem Nagymamámhoz. Feléje menet folyton hessegtettem (hessegettem) őkelmüket, ne mind szálljanak rám. A tikkasztó hőség ellenére gyorsan haladtam, villanásszerű időre menedéket találva bokrok és fák árnyékában. Az egyre vékonyabban folyó kispatakba álltam cipőstül, arcomat, csuklóimat megmostam, s tekertem (siettem) tovább. Nagymamám már várt mosolyogva a kapu előtt. Betessékelt. Bementünk a kis faházba. Hűvösebbnek csakugyan hűvösebb volt odabé (odabent), de az egyre jobban gyülekező legyek elvették tőlünk ezt a luxusérzést. Folyton körülöttünk szemtelenkedtek az irdatlan nagy szemükkel. Pedig volt háló is, ami megszürje a sétafikálásukat, de mit csinálj, aki ravasz talál utat magának. A lelógó légyfogó ragacsok tömtig (tele) voltak tetemeikkel, de azok meg se lőve a helyzetet, tovább incselkedtek körülöttünk.

Ej mennyi légy van! – jelentettem kissé bosszankodva.

Itt nincs légy! – vágta rá Nagyanyám.

Hát akkor mi van? – kérdeztem furcsállva kijelentését.

Posztulyka!!!

De Nagymama azok legyek…

Azok posztulykák… - tette hozzá huncutan.

Tényleg! – világosodtam fel hirtelen.

Na látod, hogy te is tudod – mondta elismerően.

Lett utána egy nagy nevetés. Végre nekem is leesett az öt banis (az akkori legkisebb román pénzegység – itt: megértettem, amit mondott).

Igen azért posztulyka a légy, hogy pusztuljanak el, ne éltessük őket. Ha egyfolytában azt mondjuk legyenek, lesznek is vékaszámra. Nagyanyám remekbesikerült magyarázatából ezt sikeredet leszűrnöm. Azóta jómagam is használom.

A bohózatot továbbfolytatva (bár tudom, hogy kiváló eledel egyes élőlények számára), kevesen vagyunk, akik így nevezzük a legyeket, ezért vannak ők olyan sokan.

*

Istennyila belé ütött a nyárfába

Nyári délután történt. A nap egészen erősen fürdette sugaraiban a tájat. Szöcskék hada ugrált a köves füves dombokon, pillangók kerengtek a levegőbe, megjelent a sas is a magas égbolt alatt, de azért furcsa csönd honolt a vidéken. A hegyek fenyvesei, mint mindig, komor méltósággal néztek a völgybe, de mintha valami készülődne érzést keltették. Aztán egyik percről a másikra a csöndet megtörte a szellőcske, ami pillanatok alatt felfokozódva széllé változott. Gondoltam kimegyek egy kicsit a kertbe sétálni. Jólesett a hőség utáni szélkavarta hűsség. Mini barangolásom elvezetett a kert háztól eső legmesszebbi csücskébe, ahol a nagy nyárfa állt. Na, nem véletlen tévedtem oda, ott nőttek a legkövérebb lapijú (lapujú, levelű) sóskák. Nekikezdtem a legelésnek, amikor az idő még jobban megbolondult, olyannyira, hogy szinte az ingemet is letépte. Tartva attól, hogy földig esek, siettem a nyárfához. Mikor egy fél méterre se lehettem tőle, váratlanul belecsapott a villám a törzsébe egy jókorát lehasítva belőle, s annak sugara bizony elkapott engem is. Hát repültem a levegőbe hátrafelé néhány metret (métert), s hanyatág (hanyatt) landolva értem el földet. Mikor magamhoz tértem, nem láttam semmit, mert a keményen rittyentett felhőszakadás általi szürkeségbe úsztam. Nagyanyám akkor ért oda. Segítségével valahogy feltápászkodtam, s azzal siettünk bé (be) a házba. Amire beértünk valóságos ázott macskák lettünk.

Megvolt a mai fürdőzés – mondta Nagyanyám.

Meg – tettem hozzá.

Mesze törülköző, s vesd le a nadrágodot (nadrágodat), s az ingedet es.

Jó.

Rendesen megjesztettél (megijesztettél), aszittem (azt hittem) beléd csapott a menydörgős menykő – mondta még mindig zavartan.

Én is azt hittem – vágtam rá félvállról.

Nem viccelek, távolról egy az egybe úgy nézett ki!- ü még hozzátette – valóssággal elnyelt a fény!.

Megértettem a lényeget. Tovább már nem vicceltem, láttam a dolog komoly mérlegét.

A későbbi elbeszéléséből kiderült, hogy ő a tornácból figyelt merre bolyongok, s egyenes adásban látta a villámot, ahogy belecsap a fába. Szerinte engem is ugyanúgy suppintott („agyoncsapott”), mint a fát, habár mindenem egybe vala. Jómagam a mai napig úgy tartom, hogy csak a szele érintett meg, mert másként kissé megpörkölődtem volna, de ez egy másik mese.

Folytatom a történetet. Ahogy társalogtunk odabent a házba, hirtelen morajra lettünk figyelmesek, úgy ahogy voltunk kiszaladtunk a házból nézzük meg mi történik. Az ég egyé vált a földdel nem láttunk el hej de messzire, talán csak öt méterre. A patak felől hallottuk az egyre erősödő hangot, arrafelé szaladtunk. A látvány nem volt mindennapi. Legalább fél métres (méteres) magasságba megemelkedett sáros víztömeg zúdult befele az Olt felé. A kert belső részét pillanatok alatt elöntötte az áradat. Csihányos pataka folyóméretűre duzzadva szaladt árkon-bokron át.

Élőbe, bevallom, azóta sem láttam hasonlót. A rákövetkező percekben, mintha semmi sem történt volna, amilyen gyorsan érkezett az egész úgy szűnt is meg. Szakadozni kezdett a felhőzet kisütött a nap, csak a hatalmas lezúduló víztömeg, no meg a nyárfából leszakad jókora törzs-, és karéjdarab jelezte a nemrégiben megeset égszakadás-földindulást.

Nagyanyám sokszor elemlegette ezt a napot. Mindig elmondta, hogy „Isten kötényébe estem”, mert élve megúsztam egy villámcsapást. Nem semmi!

*

Legendák és mesék

Nagyanyám képzeletvilága a végtelenségig nyúlt. Mindig akadt egy szava, amivel a kíváncsiságot felrázta bennem, még akkor is, ha a történet végén tartott. Többször ügyelt ránk, az unokáira. Ekkor, ha nem is olvasott föl, de mindig volt a képzelettarsolyába elrejtve egy igaz történet, egy igaz mese. Az sem jelentett gondot számára, hogyha belekérdeztünk, akkor arra csűrte-csavarta a történetet amerre minket érdekelt.

Egyik ráérős délután, amikor ketten mentünk borvízért, rákérdeztem:

Nagymama honnan lesz a borvíz?

Hát ott a föld alatt nagyon dolgoznak az ördögök!

S mit es csinálnak!

Ott ne, rotyogtassák az üstjükbe a sok mindent?

A sok mindent?

Még annál es többet!

Egyből kíváncsivá tett. El kellett mesélje töviről hegyire az ördögök mesterkedéseit, amiből egy jókora történet kerekedett ki. Persze menetközben, én folyton kérdeztem, és ő rögtön megtoldotta, vagyis szőtte tovább a mese fonalát, közbe jóízűen nevetett egy-egy jól kifacsart ötlet után.

Több esetben a kezdeményezésemre hajlandó volt belemenni a mesélésbe. Sok érdekes történetet mesélt az emberekről, meg az állatokról, de Jézus csodatevéseiről is. Így sikerült kicsalogatni belőle a környékről számos olyan mendemondát, amelyeknek egy részét csak tőle hallottam. Azóta papírra vetettem, hogy meg tudjam örökíteni és mutatni a gyerekeimnek is.

*

Humorérzék

A hajdani néha reggeli hűvösséggel járó júniusi szép idők, az esőzések, és napsütés meghozta a természetben az emberek által várva várt eredményt. Lent Zsögödfürdőn a nagymama lakja mellett kis bigyókba nődögéltek a gyümölcsök a fákon. Nevezetesen a szilva, alma, és vackor. Én meg a testvéreim imádtuk azokat zölden is. Azonban nem szabadott úgy éretlenül leenni őket. Mi viszont igen rákaptunk. Nagymama mondta: - nehogy meglássam a kezeteket a fán! Sanyi testvérem be is tartotta ezt. Kezét hátratéve, tüntetve, hogy ő nem bajlódik ilyesmivel, az ág fölé hajolva, hasonló mozdulatokat tett, mint egy zsiráf, - s hopp, bekapta a zöld szilvát! Nagymama végig figyelte de nem szólt semmit, viszont jót nevetett rajta. Tudta, hogy én nem tenném meg, ezért suttogta el kizárólag csak nekem.

Már egy jó ideje figyelem Sanyikát, nézd meg, úgy csinál, mintha nem látnám. Ahogy mondtam, nem nyúl kézzel hozza a szilvához, csak szájával szépen lopja lefelé…

Látom!

Csak figyeld, már megint…

Egy darabig elnevetgéltünk rajta. Aztán persze szigorított a helyzeten, de csak azért, hogy még tudja egy darabig nézni Sanyi huncutságát. Ez egy olyan cinkos titkos ügynöki derűs nap volt számunkra. Végtelenül boldoggá tett, hogy részt vehettem benne.

A művész

Keveset hallottam citerázni őt, talán rég volt és igaz sem volt. Hangszere a citera vala. Még a mostohanagyapja tanította meg rajta muzsikálni. Sokszor kézbe vette, vendégeknek, rokonoknak, ismerősöknek és jóbarátoknak eljátszott rajta néhány dallamot, amit ők örömmel vettek. Nem színpadra termett muzsikás volt, inkább alkalmi. Az alkalom hozta ki belőle, hogy elbűvölje a körötte lévő hallgatóságot. Amikor zenélni kezdett, egy kicsi időre megszűnt a mindennapok terhe alatt roskadozni. Kivirult, és ünnepelte a lét sejtelmesen mesés szépségét.

Úgy is beszélték, hogy a csudajó citerások közé tartozott. Amikor zenélt, akkor legalább tíz centivel lebegett a a föld fölött.

* * *

LÉLEKEMBER

A nagymamáról meséltek még jobban megerősítették bennem az iránta érzet szeretetemet.

Még annak idején (régen) édesanyám mondta el nekem, a saját élete kezdetét. Ajnádon voltak a második világháború vége felé, amikor bujdosni kellett a menekülő vagy éppen támadó német, magyar, orosz, román csapatok elől. A falu népe a havasokba vonult fel. Az erdőbe próbáltak menedéket találni. Édesanyámat nagymama kisbabaként ráncigálta fel a hegyekbe. A hosszas gyaloglás, a félelem, meg a bujdosás nemcsak nagymamámat fárasztotta ki, hanem édesanyámat is. Sírni kezdett. Hangja elég halovány volt, de azért hallatszott. Falubéli asszonytársai ráförmedtek, hogy hallgattassa már el. Később meg már unszolták, hogy a kölyök végett meg fogják őket találni. Az egyik felkiáltott közülük, mint, aki nagy igazságot mond – Temesse el azt a kölyket, úgyes élhetetlen! Minek tartsa! Nagymama ekkor félrébb vonult a többiektől, de nem tudta megtenni. Azt is mondta, amíg életet lát a leánykába, addig nem adja fel. Ezt a rákövetkező esztendőkben rendesen kikapta. A szárazság végett nem volt mit enni. Édesanyám három esztendősen csak mászni tudott. Szerencsére a szárazságnak is vége szakadt. Sokan pityóka héjat ültettek el, de abból is bőséges termés lett.

Nagyapám, a párja nem hozta éppen a mintaférj formáját. Sokat ivott, s keveset törődött a családdal. Sőt, később nagymama is azért kezdett inni, mert egyedül nem bírta cérnával. Nagyanyámnak csak ilyen férj jutott, mivel fiatal korában egy prímás cigányba lett szerelmes, s attól született meg első gyereke. Ezért nem nézték jó szemmel a kérők. Nagyapámtól pedig még lett hat gyerek. Szegénykék becsületesen átélték a nélkülözés minden formáját. A sok költözködés is magán viselte a folytonos szégyent. Ajnádról (ott is volt vízimalom, de nagyapám biztatására eladták) aztán Csíktaplocán, majd Csíkszeredába, és végül Zsögödfürdőn kötöttek ki. Ott a szégyent is jobban lehetett viselni, hiszen már nem voltak szem előtt. A zaklatott élettől eltekintve mégis igyekezett a maga képességei szerint egybe tartani a családot.

Anyai nagyanyám

*

A róla és az együtt átélt emlékek más emberré kovácsoltak engem. Nála nélkül kevesebb lennék most. Örülök minden egyes percnek, amit véle tölthettem. Magam előtt látom derűs arcát, sötétbarna szemeit, ahogy a közeli domboldalról hozom neki a frissen szedett virágcsokrot, epercsokrot.

Megtöltötte élettel azokat a perceket, amikor együtt „pásztorkodtunk”, vagy amikor velünk jött, gombát, málnát és hecserlit (csipkebogyót) szedni. Ha néhanapján előfordult, hogy üresnek éreztem magam, akkor az ő mosolyának fénye mutatott nekem utat és megtöltötte értelemmel az egész életem. Szerencsére megőrizve ezt a féltve őrzött kincset van, akinek továbbadni. Van, aki szívesen befogadja azt, amiért valóban érdemes élni.

Sokaknak van nagymamája, ugyanúgy a nagymamáknak is unokája. Én abban a kegyben részesültem, hogy kedvenc lehettem.

Borbé Levente

2013. februárvég