Cincili emlékére

 Úgy 1974-ben, tavasszal, jóval húsvét után történt Zsögödországba ez az eset. Richárd és Sannyi bátyámmal, már a harmadik évharmadot (az iskola három harmadra volt osztva) taposva jártunk iskolába. Jómagam elsős ők harmadikoson és negyedikesen. Eredetileg, amikor egyformára sikeredett a szocialista tantervünk, akkor hárman sétáltunk haza Sanyi bátyámmal együtt Fenyőszegre, de ő ez alkalommal hamarabb végzett. Én pedig mindig bé kellett várjam Ricsit, mivel egy osztályban jártunk. Ilyen párhuzamosba, ne… Csendben hazaeregélve a zsögödi vackor-máterből (itt - iskolából) meg-meg álltunk imitt-amott. Tátottuk a pufánkot (szánkat) egyfelé. Ittunk a Nagy Imre galéria előtti bika borvízből, aztán nezelődtünk egy cseppet a pataknál es. Egyszer csak valami nyivákolásokra lettünk figyelmesek. Leneztünk a hídról, s hát a patakba levő kicsi szigetecskén ejsze vagy négy cseppnyi macskácska mászkálódott. Úristen, hej be megteccet nekünk! Futottunk oda nezzük cag meg közelebbről es.

Cincili nagyapámmal

A napokba hallottuk, hogy valaki a született macskácskákot, mivel nincs szüksége reájuk, ki akarja vetni. Ahogy mű láttuk, ezek ki voltak hanyigálva rendesen. Na, ez valóba úgy sikeredet ezeknek a szívtelen illetőknek, mint amikor kutya a szarát nem kaparja el. Mindenki láthatta. Imigyen vettük észre szegénykéket. El es határoztuk, hogy bémegyünk a kicsi szigetecskéig, s kiválasztunk magunknak egyet. Át is gázoltunk a sekély patakon. A szigetecskén a ficzfák (fűzfák) gyükerei között egyre kivehetőbbek lettek a kispiszuk. Irtózatos látvány tárult elébünk. Valami savval itathatták meg őköt, mert a gégéjüknél a nyakuk ki volt likadva. Mi ennek ellenére egyet kiválasztottunk, hátha megél. Volt ott tarka, veress, csíkos, szürke, de nekünk a szinte tiszta fehér tetszett meg a halovány sötétebb sárgásvereses nagy pettyel az oldalán. Avval indultunk haza nagy győztesen Fenyőszegre.

Amikor hazaérkeztünk, s meglátta édesanyám, sírva fakadt. Hogy nem elég az ő betegsége, hanem mit es kezdjen egy kismacska szenvedésivel. Mű tanácstalanul álltunk. Aztán kezibe vette, a sebét kitisztította, gézt tett rea, s leragasztotta. A száját egy cseppet kényszergetve kicsi kanállal töltötte bé a tejet. Estére annyira meg élemedett, hogy már a székre felkötözött bojtocskával es vígan játszadozott. A seb napról napra kisebb lett a nyakán, s a géz es lekerült. Ő pedig szép bakmacskává cseperedett. A Cincili nevét a csilingelő nyávogására kapta.

Cincili hamar megtalálta helyét közöttünk és a háztáji állatok között. A ki-ki engedett süldőcskékkel (malacokkal) együtt szaladgálva, a tyúkok közé beülve, és Kukker nevezetű kutyánk hátán bóbiskolva. Velünk, a gyerekek hadával jól megvolt. Hívhattuk magunkkal, akár Kukkert, mert rögtön jött. Együtt jártuk bé az előttünk elterülő Tündérvölgyet, a Kicsi erdőt, de alkalom adattán bémerészkedtünk az erdőbe es.

Cincilire azt es lehetett mondani semmi szinte nélkül, hogy ő volt a második házőrzőnk. Amikor Édesanyám és Édesapám nem voltak otthon Kukkerrel ketten védték a birtokot. Egyébként mifelénk még a tyúkok es kiálltak magukért és a csirkéikét. Többször harcba keveredtek a vércsével. Különösen Hetyetye, aki csupa vérbe volt, s úgy es harcolt, mire észrevettük, s a vércsét róla végül szerencsésen elkergettük…

Cincili miért es volt, házőrző. Hát hogy es mondjam, eléggé mokány (itt – szívósan erős) kandúrmacskává cseperedett. Bármilyen hihetetlennek es tűnt nekünk, de szembeszökött még a pásztorkutyákkal es. Olyan csúful csinált, hogyha az egymagába szeretett volna béjönni a kertünkbe, rögtön curukolni (hátrálni) kezdett, s eliszkolt.

Érdekes tulajdonságának mű magunk es csudájára jártunk. Ha férget (egeret) fogtunk neki, s letettük elibe, héza se nyúlt. Hagyta, hogy a szerencsétlen fusson el. Csak azt ette meg, amit ő fogott. Azt pedig nagyon finoman (komótosan). A belit mindig kitaszította a hús közül. Tiszta kellett maradjon, amit bécsemmegett (megevett). Sohase nyúlt ahhoz, ami nem volt az övé. Rendesen morgott, hogyha megzavartuk evés közbe.

Egyszer édesanyám künn felejtette az asztalon a húsféléket. Éjszaka nagy csörömpölésre ébredtünk. Rögtön gyertyát gyújtottunk. A husiknak „hajuk szála se görbült”, de a mosdótálba beléhajtott féregnek annál több. Az esti mosakodásból maradt vízbe szegény férget úszkáltatta a tál szádáig (itt - széléig), mire Cincili rendszerint visszapofozta. Most már, ha így történt mű es végig néztük Cincilit, „hogyan játszadozik az étellel”. A férget mikor kidöglesztette, megette. Mű pedig eloltottuk a gyertyát s reggelig durmoltunk.

Szerette a simogatást. Kis testvéremtől, még Öcsikétől is eltűrte. Pedig az övé inkább ügyetlen lapogatásra hasonlított. Szívesen sündörgött a napsütésbe. Néha dörgölődzött es. Lóri öcsém ilyenkor felhergelte, s akkor jöhetett egy csepp játékbunyó.

Égígérő vackorfa és Ficzfa barátja

Pont abba az esztendőbe, mikor költöztünk volna fel Szeredába tűnt el nyomtalanul Cincili. Édesanyám az mondta, hogy a nagy merészsége miatt békeveredett négy pásztorkutya közé, s azok tépték szét. Mások meg aszondták, hogy valamit megvett, megbetegedett, s attól nyúlt ki. Egy kellemesebb változat szerint ő maga lécelt le.

Ahogy jómagam üsmertem Cincilit. Ő nem kóborolhatott el csak úgy, mert nagyon szeretett münköt. Könnyen nem betegedhetett le, anélkül, hogy segítséget ne kérjen tőlünk. Sajnos csak egy lehetség (lehetőség) maradt, az, hogy széttépték a pásztorkutyák. S ez bármily kegyetlennek es hangzik, de a legigazabb! Ő egy vitéz macska volt világéletibe!!!

Fenyőszegi Levente,

2019 augusztusa