2026. január 23., péntek

Nagykőhavasi kaland

 

Hatalmas örömmel töltött el az igazi tél megjötte. Volt hó, s hideg es, de nem az a durva. Eléggé jó és egyben frissítő. Elsőként a gyerekek örvendeztek annak, hogy végre megállt a hó, s az égbolt lerakta tisztán csillogóan tündöklő paplanját. Mű felnőttek sem búslakodtunk érte. Lelkendeztünk rendesen. Felidéztük a régi székelyföldi teleket, amikor a ruhák százas nem száradtak, csak fagytak meg a hidegben. A gagyákot a dermesztő hidegből behozva talpra lehetett állítani. Hogy es mondjam főleg januárban volt a hideg igen betyár. Olyan szibériai hangulatot kölcsönzött. Ha a szél es fútt, akkor vitte a didergés mindenfelé a lázat. A farkasordító zimankós idő rendesen bébújt a kabát alá, s ráadásul akkor es ha a szél fútt. Bezzeg akkoriban senki sem tátotta sokáig kint a pufáját. Sürgősen lépkedett a dolgára, még akkor es, ha nem kellett siessen sehova.

A mostani tél legalább elhozta azt a hangulatot, amire sokan vágyakoztak. Az ablakok gazdagon megteltek jégvirággal. Havas lett a táj. Derűs orcák pirosodtak meg a kinti hidegben. A menést azétt nem a könnyű műfajba lehetett sorolni. Volt esés, ikrándozás, terítezés es, ahol idejében nem takarították a havat. Viszont a havas és jeges csoda magával hozta a vidámságokat, mint a sízést, szánkózást, korcsolyázást, hokizást és a téli túrákat.


Túrázni sokan szeretnek. Feltúrázni magukat az emberek már kevésbé, de ha jön az idegesség nincs mit tenni… Mi maradjunk csak a szeretetnél, mert úgy túrázni egészen jó. Kihívás és egyben örömözés. Nem beszélve az utána jövő kisimul az arc, azaz ránctalanító elégedettséggel. Ha jól ügyelünk a nyugudtságra, akkor kitarthat a következő mászkálásig. Imigyen esett meg vélem es egy ilyen erezd el a hajam kambacsolás.

Január derekán hergelődzött a telefonom. Úgy szerdai napon lehetett, amikor Laci felhívott, s rea kérdezett nincs-e kedvem egyet bónyászódni a Brassó megyei Nagykőhavasra. Rögtön igent mondtam, anélkül, hogy belegondolnék mivel es jár. Elmondta tüzetesen mire lesz szükség, met ott es fogunk aludni, sátorban. Így es, úgy es benne voltam. Gondoltam ügyesen essze szerketálom a túrához tartozó nélkülözhetetlen dolgokot. Idejében nekiláttam csomagolni. Zsuzsa es segített. Ő persze nem jött, mert eléggé didergős időt jelentettek. Az éjszaka a mínuszokban, az erdő kellős közepin, nem eppeg leányálom.

Azon bizonyos indulós napon reggel korán keltem. Fel es öltöztem, akár egy mackó. Az hasznos volt, mert erősen adta magát a jeges pirkadat. Csíkszeredától egészen Sepsiszentgyörgyig Karcsival autóztam le. Amikor megérkeztünk a városba a GPS-es fehérnép hang egy cseppett összebolondított, aztán méges reabukkantunk a keresett utcára. Laci az autója kíjjel-belül jeges ablakát vakarta, amiben belesegített Trufi, s később Karcsi. Mivel nekem nem maradt vakargató eszköz, s úgy gondoltam erre az alkalomra a körmeimet nem veszem igénybe, inkább a szép lelket képviseltem. Dumáltam, de csak óvatosan, nehogy valakiből kihozzam a vadállatot. Félórás vakargatás után máris ki lehetett látni a kocsiból. Aztán gyorsan mű es bévettük a hátizsákunkot a kocsijukba, s erezd egészen az első célállomásig. Brassóba a Decathlonban vettünk nekem egy pár lábszárvédőt. Aztán a kocsiba újra béheppentünk s tegyed a rendeltetési helyre.

Az autóból kikecmeregve, magunkra öltve a hátizsákjainkot útnak indultunk nagy győztesen. Lelkesedés az volt. Ha abból kéne pénzt csinálni, akkor mű már nagyon gazdagoknak mondhattuk volna magunkot. Már rendesen kivilágodott, ahogy beértünk az erdőbe. Sokan jártak arra felé, de kevesen mentek tovább az első kanyarig. Biztos meg vala neki az ej be szép élmény, s gyorsan fordultak es vissza. Mű persze tekertük tovább... Olyan tündéri hűvös ezüst erdő fogadott, miközben a fák között beszüremlő narancsszínű napsugarak kacsintottak reánk. Nem tudtam megállni, hogy ne fotózkodjak. Ha valami megtetszett rögtön le kellett klikkeljem. Ezért le-le maradoztam. Nam még azétt es, met egyfolytában pufáltam bé a havat.

Azt es említette Laci, hogy ki fogunk melegedni menés közbe, de valahogy ez a tájékoztatás nem jutott el a leadó rellémig. Cefetül meg es izzadtam. Vetközödni kezdtem. Persze nemcsak én. Imigyen könnyebben elviseltük az egyre feljebb kapaszkodó utat. Szél alig volt, s tisztán kukucskált reánk az égbolt. Néhány helyen megálltunk lekattintgatni a tájat, vizet inni a patakból, vagy egyenesen csak úgy egyet pihenni. A ballagás es kialakult. Elől haladt Laci és Karcsi, hátul pedig jómagam Trufival eregeltem. Persze időnként a kanyargásoknál egymást bevártuk. Letérve a természetjárók nagy útjáról, ami a csúcs felé haladt, egyre meredekebb lett a mellékút. Kicsi vesződésekkel felértünk a tetőre, ahol isteni kilátás tárult elénk a Bucsecs-hegységre. Nagyon tátottuk a pufánkot.

Ősz elején láttam a tájat, akkor es csudaszépnek mutatkozott, de ez se nézett ki semminek. Gyorsan elé szereltük a keccegtetőköt, s kilóra roppantottuk a fényképeket, főleg jómagam. Ekkor egy cseppet hasonlítottunk a japán turistákra, akik vadul dolgoznak, ha valamit megpillantanak.

Fényképezkedés után megtisztítottuk a helyet a sátraknak. A kiválasztásba nem mű kotyogtunk belé, hanem az anyatermészet. A mészkövek és a fák, na meg a szakadék gátat vettek, s határt húztak, hogy mettől meddig mehetünk el. Nem mondom nem kis munka volt, de érdekesnek tűnt.


Sátrak felhúzása után a havat lapátoltunk, száraz fákat hordtunk essze, hogy tüzet rakhassunk. Lapátoltam es szorgoson. Addig a többiek az folyamatoson esszehordott fákot fűrészelgették kisebb darabokra. Mindenki lázasan dolgozott. Itt a szép mondókás lelkemet ritkábban tudtam használni. Aztán bégyúlt a tűz, s nekifoghattunk enni. Volt étvágy rendesen gyúrtuk magunkba az ételt. Senki se kényeskedett, hogy ez se ízlik, meg az se. Szó nélkül tekertük bé.

A belügyminisztérium lenyugtatása után újból nekiugrottunk a munkának, mert azétt annyi fát csak essze kellett vakarjunk, hogy másnap reggelig kitartson a tűz. Volt ott nyiszitelés, tördelés, rakosgatás, s egyúttal a terepet puccba rakás.

Há’ persze, közbe megpihentünk. A rövidebb, meg a hosszabbacska szünetekben ánkoskodtunk, bolondkodtunk. Lütyültünk, vizet, teát, s még ami volt. Velem se lehetett bírni, többször kimentem fényképezni a gyönyörű tájat a szikla pereméhez közel. Laci többször megnevelt, hogy ne menjek ide, de oda se. Kialakult egy láthatatlan és egyben átléphetetlen határ. Hogy miétt es? Met oda mán szárnyam es kellett volna legyen, hogy repülni tudjak. Persze nemcsak ebből állt a dolog, mert Laci nem engedte a túl merészkedést a meredek domboldal közelébe se. Tehát voltak tiltott szakaszok, övezetek, hogy addig, s ne tova. Béhengeredni egy fagyott kövecses, fákkal teli domboldalon szuper élmény, de nem ad vidámságra és lelkendezésre nagy okot. Ezétt érdemes megfogadni a gondoskodó közbeszólást, met jobb egy darabba maradni.

Az esti forró tea erősen jól esett szívnek, léleknek, de a testynek es. Finom gyógynövényteának mán az illata es isteni volt, amit sütivel nyomtattunk le. Beszélgettünk akármiről, régi kókságokról, s komolyságokról, de rablómesékbe azétt annyira nem bocsátkoztunk.

Ahogy teljesen béesteledett, mán csak a csillagokat láttuk az égen. Predeál fényei világítottak, mint valami karácsonyi fűzérsorok. Felgyúltak a kis lámpásaink es. Viszont a közeli legnagyobb fényt méges a tűz adta. Neki örvendeztünk a legjobban, met nemcsak világosságot, hanem meleget es vetett felénk. Ettől szerettünk körülötte lenni. Igaz füstből es kaptunk néhány slukkot. Csípte a szemünköt, és szédültünk es közbe tőle, mint az igazi kokótól. Aztán kezdtünk fáradozni.

Amíg tettünk-vettünk a sátrak körül Laci és Trufi az eleségünköt összeszedve, egy fához kötözve egy neccbe összegyűjtötte, s lelógatták a szakadékba, hogy a medve ne látogasson el ezért hézánk. Mivel a medvének irtó jó a szaglása, s kilómétrekre es kiszagolja az ételt. Gondoltuk, na, ott mind kapaszkodjon utána, van elég ideje héza.

Hát ejsze, éjjel, olyan 12 óra körül sikerült lefeküdni. A társaság észrevéve az ócska felszerelésemet mindenki valamivel megdobott, amit tudott nélkülözni, nehogy megfagyjak reggelig. Ugyanis két vékony nyári matracom volt. Kettő sem tett ki egyet. Még a hálózsákom es nyárias darab volt… Egy csepp összpontosított elmélkedésre es szükségem volt, hogy álomba szenderüljek.

Laci, mint túravezető, ügyekezett a kis társaság minden egyes tagjára figyelni, s a felmerülő bajokot orvosolni. A tüzet es inkább ő őrízte a hajnali órákig. Egyre meredtebb lett az idő. De hiába a hideg, ha felgyül a szösz. A sok tea meghozta a hatását, ezért többször es felköltött elvégezni a dolgot, főleg Karcsit. Mindezek után kemény dolog újra béburkolózni a hátizsákba.

Reggel úgy fél hat körül kimentem a tűzhöz. Mínusz 16 fokba a cipőt felhúzni nem vala semmi. Majdnem sikerült egy áriabetétet elkernyálni. A tűznél a belőlem kitörni vágyó tehetség alább hagyott. Faágakkal, gezderekkel (kisebb ropogós ágacskák, ágvégek) toldtam meg a langalást. A tűz vígan ropogott tovább. Benne véltem felfedezni a fákon a sárkánybordákat, na meg lencsevégre kaptam egy küsebbecske égő fadarabból kivehető sárkánykát es. Szép es volt.

Amikor már meredezni kezdett az égbolt, s a Napocska es méltóztatott felkászálódni szerre felkeltek a többiek es. Egy madárka tompa krákogó hangot adott ki magából. Trufi meg es jegyezte: „Biztos a nagy hidegtől bérekedt, azért nyikorog ennyire”.

Nekiláttunk az összepakolászásnak, mikor Laci elmene a messzeségbe bélógatott hamiért. Óvatosan ügyeskedett, hogy kihúzza. Még én es akartam segíteni, de eredménytelenül. Nem tudom hányadik húzogatás után a necc fülei egyszerre leszakadtak, s az a mélységbe béesett. Ez leve a reggeli. Laci irtó mérges lett. A történtek nem hagyták megnyugudni. Közbe' tovább pakolásztunk. A sátorrészem helyén, ahol aludtam, szinte elolvadt a hó. Úgy nyomtam ki az éjszaka magamból a hőt, mint valami gőzmozdony. Mivel a kaja szó szerint elszállt, nem volt mit csinálni, összepakoltunk, s ereszkedtünk lefelé az úton. Néhány kilátást még lekeccintettünk s avval elérkeztünk a Hasadtkő vízeséshez.

Küsebb derécselés (itt - tanakodás) után hárman úgy döntöttünk, megnézzük a vízesést. Trufi ideadta a talpra rögzíthető fogas felszerelést, mert ő helyben maradt. Nehezen sikerül feladni reám. A kabát szűkössége miatt olyan voltam, mint egy szittya-szállfa. Felkelni es nehezemre esett kapálóztam, mint egy büdös bogár. Mindez méges megérte, met egy cseppet ejsze igen, de nagyot nem csúsztam. Mikor a vízeséshez érkeztünk Laci reakérdezett, akarjuk-e, hogy megkeressük a kaját, met ő ismeri a helyet, s tudja merre eshetett bé. Karcsival mentek a felderítő kambacsolásra. Meg es kapták a csomagot szerteterítékezve, annyira mint a hajdani Szovjetunió. Amit megkaptak minden összeszedtek a fületlen neccbe. Amikor jöttek visszafelé engem nem láttak meg, mert meneteltem egyfelé, hogy ne fázzak meg. Azt hitték elbódorogtam valahova bolond felé. Aztán telefon egyeztetéssel elértük egymást. Büszkén kapaszkodtunk fel a vízesés melletti létrákon. Csudálatos élmény volt. Mintha tündérkék mászkáltak volna körülöttünk. Hamar ott es voltunk az indulási pontnál. A neccet földre téve kutorásztunk benne. A keresgélés utáni örömteli percek, hogy ez es még megvan, hasonlított a karácsonyi ajándék kicsomagolására. Nagyjából megkerültek az ételek. Néhány kivétellel, ami nem akad fenn valamilyen ágacskán, vagy nem gurult tovább bolond felé.

Laci és Karcsi felváltva mesélték miként gyűjtötték essze a szétesett szatyor tartalmát. A szalvéták méterenként kiterítve díszelegtek hosszan, mintha valami postás szenvedett volna balesetet. Egy-egy kolbász kettétörött. A szendvicsek meg szinte kőkeményekre fagytak, kicsi melegítéssel lehetett es rágni. Betonszendvicsnek becéztük. Ha esetleg szándékod lett volna beléharapni a kugli golyó keménységéhez hasonlító paradicsomba, akkor búcsúzhattál volna a fogsorodtól. Ahogy Laci es említette, biza sátorszeget es lehetett volna kalapálni véle. Mégis minden jól esett. Béfelé rendesen haladtunk. Imitt-amott medve és szarvas nyomokot láttunk, de nem rezeltünk bé. Jókot beszélgettünk haladás közben. Néha jeges terepen jártunk ilyenkor a balett cseleinket bemutattuk. Havat es ettünk, de fehéret! Szerencsére szép tiszta volt.

Amikor az autóhoz érkeztünk újra kellett vakarni az ablakát. Irdatlanul béfagyott. Mikor kész lettünk bérittyentünk zsákostól, s iszkiri hazafelé. Csak egy helyen álltunk meg Ilyefalván. Vettünk valami lütyüt az útra, s tegyed Sepsiszentgyörgyig. Ott átpakoltuk Karcsival a hátizsákjainkot, s tekertük kemény füstszagoson egészen hazáig. 

Este mán a családdal a képeket néztük, de a kis kaland elevenen dolgozik bennem. Még nem fejtettem meg a varázserdő titkát, de hagytam, hogy elbűvöljön, játsszon a gondolataimmal. A vadon erejéből kapott csodaszer egy darabig kitart. Ha szükségét érzem, akkor készen állok egy újabb kalandra. Természetesen, egy jó társasággal minden elevenebb.

Fényképezte: Borbé Levente és Kiss László


Link az őszi Nagykővasai túra beszámolójához: 

http://szekelyiskkonyvtaros.blogspot.com/2025/09/termeszetkozeli-paradigmavaltas-az.html


Fenyőszegi. B. Levente


2026. január 15., csütörtök

Különös EXPEDÍCIÓ a Déli-sarkon

 ANTARKTISZi életkép

A Déli-sark ritka egy vidék. Még van amit felfedezni benne. Igyekeztek nem es kevesen, hogy feltérképezzék ezt a csudás helyet, akármi es van ott. Ne akarom itt osztani az észt, de oda tényleg fel kell öltözni, me’ ha nem, akkor béfagy a likad. Amikor egyes helyeken a hómérséklet közbe -70 felé jár, a’ mán nem semmi. Ott mán a hang es béfagy a levegőbe. Úgyhogy nem mindig sikeres a beszélgetés. Még csak a hadonászás és mutogatás alapú üzenetek se’ érnek el a másikhoz, met addig lefagysz, ha nem mozogsz gyorsabban. Ha mondjuk elé kapnál egy pillangót, ott helybe, a levőgebe kristályosodna ki, mint egy fáintos ékszer.

Az egyik szittya-magyar expedíció Ferenccel az élen indult útnak. Hamaroson letáboroztak a többiek mellé. Ott volt mindenféle nemzettség. Mindenki tette a saját dolgát. Pár nap eleteltivel irtó furcsaság lepte meg Ferenc elméjét. Úgy vélte valami nincs rendben, főleg, amikor társaikot szólítgatta. Ferenc egy kicsit meglepődve vette tudomásul, hogy az expedíció hatvan tagjából csak ketten maradtak, ő és egy kutya. Nem kell most mondjam mennyire rosszul esett neki mindez abban a kutya hidegben. Szerencsére élelme az volt, mert megmaradt adagokat ketten kellett megosztják a Gebe kutyussal. Így tűnődve töltötték a napjaikot. Azonban az idő sűrűjében, az egyik nap meglepődve vette észre, hogy jómaga is eltűnt. Nem bírva tovább az egyre kínosabb helyzetet elindult megkeresni társait és saját magát. Nem bónyászódott eppeg olyan sokáig, csupán körüljárta az Antarktiszt teljesen. Kutyagolva, úgy menet közben reajött, hogy úgy társai, mint jómaga megvannak valahol, s ettől irtóra megkönnyebbült. 

Ferenc hősünk és az újságárus nőcske. Gebe kutyus valahol kolbászt eszik azétt nincs a képen

 Persze azétt’ ette a rossz nyavalya, vajon mi es történhetett a többiekkel, akárhol es vannak. Ezétt tovább keresgélt, csak most nyugudtan. A nagy nyugudtságában, semmi bevezető nélkül, s hazafias lelkesedésű bátorsággal megszakította a kutatást, s mint aki jól végezte a dolgát leheppent a jeges-havas földre. Innen Gebe, a hűséges kutyája keltette fel, met valami vörös színre lett figyelmes. Nehézségekbe ütközve haladtak a vörös alakzat felé. Félig-meddig ikrándozva és hánkolódva, mint a végeláthatatlan orosz táj hidegében, miközben a kásás hó a szél szárnyán repülve szembe ment velik, rábukkantak a bódéra. E bódéban egy piros pozsgásos arcú fehérnép újságot árult. Szemrebbenés nélkül, fesztelenül kínálta portékáját. Nagy peckesen, olyan erezd el a hajam stílusba integetett hősünk felé:

- Milyen témájú újságot parancsol? Igaz itt csak egyféle van, de az es fáintos.

Ferenc kérdezően pillantott a fehérnépre:

- Há’ mi rossz nyavalya van itt?

A fehérnép még pirosabb lett, szinte dühbe gurult:

- Nem tudja maga szemtelen perszóna, ilyen tudatlan fajankóval nem találkoztam! Hát ez az Antarktisz Kommunista Köztársaság!

Persze az szép újságárusnő felhergelődött állapotból lassan lecsillapodva tovább ecsetelte a történteket. Rávilágította Ferencet arra, hogy egy éve már megalakult e boldog ország. Az expedíció központja várossá nőtte ki magát. Sereglett es a nép a világ minden részéről. Megolvadt a jég es, annyira fűtötte őket a hazaszeretet. Így megszűnt a hideg, mán nem kellett bírni, elviselni. Felfedezték a lelki béfűtő szerkezetet!!!

- Akkor én métt voltam ebbe a rettenetes hidegségben? – érdeklődött zsummogoson Ferenc.

- Hát a turisták kedviért – lepcsentette oda hetykén az újságárusné.

- Azta!

- Na de csak ott fűt a hazaszeretet, ahol csak vagyunk – toldotta ki mondanivalóját az elvtársnő.

- Ühümm, most mán értem!

Ekkor mán Ferenc, nehogy felhercsenjen lejjebb víve hangjába’ a decibelt dumálni kezdett véle. Egymás szavába vágva vertyókoltak egy darabig. Az egyik közbeszólásában Ferenc az ország hivatalos nyelve után érdeklődött.

A válasz nagyon kurta volt:

- Ilyen nincs kérem! - imigyen folytatta - Mindenki úgy beszél, ahogy akar és úgyis megértik egymást, mert egy gondolat vezérli, a haza lángoló szeretete!

Ferenc azt is megtudta, hogy tíz millióra dagadt a lakosság létszáma. Gondolta beeregel az Expedíciónak elnevezett városba. Úgy is történt. Há’ nem-e, hogy szemperc alatt megtalálta hatvan eltűnt társát. Egy cseppet megváltoztak. Mindegyik már párttag volt! Bőcsködtek es rendesen a vörös tagsági könyvecskéikkel neféjj! Egy kissé szégyellették es őt, hogy még nem az. Nem es értették mi a frász ütött beléje... Persze, hogy asztán Ő es az lett, így találta meg önmagát. Valósággal megbüszkült. 

A fönségesen gyönyörű, bámulatos ANTARKTISZi táj

 A folytatásnál vegyétek cag elé a zsebkendőt, met meghatós rész következik. Ferenc boldogsága nem sokáig tartott met büszkülése után egy kicsivel később, nem vetkőzve le hajdani emlékeit, sajnos expedíció betegségben elhunyt. Pedig Rogyonka Dabbancs Vircsaftka elvtársnő, az újságárus mán félig-meddig belészeretett. Temetését se hagyta ki. Hergelői Bütürmeccel, és az örökbe vett Gebe kutyával mentek el. Fennhangon énekelték az kontinensország dicshimnuszát. Szívbe markoló volt hajdani társainak es.

Rogyonka még azóta es minden héten csütörtökön, annak emlékére amikor Ferenc csütörtököt mondott vele vala kapcsolatosan, egy csokor jégvirágot helyez a sírjára.

Az eredeti írva vagyon 1987 februárjába’

Vége

Fenyőszegi B. Levente

2025. december 22., hétfő

Találkozás az Angyalkával

Münekünk, mint a fenyőszegi gyerekeknek olyan esztendő nem létezett, hogy ne várjuk az angyalkát. Még levelet es írtunk neki, ha kellett. Pedig kellett, mert választ es kaptunk. Töredelmesen bévallom, nekem nem mindig vált az ínyemre.

Nagy izgalommal töltött el a szenteste előtti néhány óra. Szüleim es eppeg otthon voltak. Biztos ők es nagyon várták a nagy pillanatot, amikor a karácsonyfát meghozza az angyalka… Viszont azt az egyet nem értettem, miért kell folyton-folyvást otthon maradjanak? Rea es kérdeztünk. Aszondták azért met, ha az angyalka fáradt legalább egy cinke látta hecserli bogyóból készült teát tudnak adni neki, ameddig fáradtságát elillantja, s asztán továbbállhat. 


 Na mindegy es. Mü ötből a három kicsike ilyenkor, ha a hideg csattogott, rendesen felöltöztünk. Úgyes mondhatnám, muszájt adott nekünk a künti idő. Zimankós fagy volt, de ezerrel. Utoljára a bakancsot húztuk fel, amit mán azelőtt való nap avas zsírral békentünk, s a fűtő (kályha) közelibe rakva hagytuk, hadd melegedjen.

Amikor készek lettünk, el es indultunk hárman a Fenyési patak felé, amelyiket három vályú táplált. A két bátyánk később jött utánunk, met nekik dolgik volt a ház körül. Vizet hozni, fát vágni s béhordani, s még mittudomén. Az a lényeg, hogy velünk engedték Kukkert a kutyánkot, s akkor mán egyúttal futkorászott mellettünk Cincili es a megfagyott hópaplany tetejin. Bezzeg mü nem tudtunk úgy futkorászni. Folyton süppedtünk belé a hóba. Szerencsére a patak nem volt a világ végin. Mán a házból es látszott… Néhány száz méter s ott es voltunk.


 Abba az időbe sokat esett a hó, s akkor enyhébbecskére fordult az idő es. A vályúk vize egyre csak gyarapodott, annyira, hogy a patak es kikelt a medriből. S ahogy egy síkabb helyen elöntötte a környéket, ott lett a mü jégpályánk. Oda jártunk ki hokizni fenyő csalókával (fenyőtobozzal), egy-egy környéken lelt hutyuróval vagy bottal. Korcsolyánk az nem volt, de gilicsünk se, csúszva jégen utánoztuk csúszkásan a nagy jégpályás lendüléseket. Szóval isteni vala.

Ezen a szent napon es tekertük a korcsolyázást. A színtiszta vastag jég alatt láttuk az utat törő vizet, ahogy félig-meddig bugyborékolva utat roppant magának. Mü csak vetettük magunkot a jégen. Kukker pedig körülöttünk pajkoskodott. Majdnem akkorára ugrott közbe örömiben, akár egy kecskebéka. Néha meg-megcsúszott, noha látszólag nem sokat törődött véle. Cincili azért jobban ügyelt magára. Védte a kicsi pihe-puha tappancsait. Még a nap es reánk kukucskált a felhők mögött olyan vereses sárgáson egy darabig, osztán eltűnt, mint szamár a ködben. El es tűnhetett met teljesen béborult az égbolt kékje. Helyette a környéken egyre nagyobb köd szállt le, s pilinkézni kezdett. El-el kaptunk mü es néhány varázslatos hópelyhecskét. Kinyújtva a nyelvünköt hagytuk rajta olvadjon el. Asztán jéghez csaptuk magunkot, s hason csúszkáltunk. Vidáman nagyokot nyeríteztünk. Arra gondoltunk, hogy kimaradnak ebből a jóból a nagyobbik testvéreink, met nem jöttek. Pedig eleget vártuk...


 Ahogy így bolondkodtunk egyszer csak a közeli csak Kukker hirtelen figyelőzésre váltott. Egy szarvas szökkent elé a fák közül. Biztos mohát kereset, vagy fakérget rágcsált, de mitől jedhetett meg? A fenyőkről csak amúgy záporozott lefelé a zúzmarás porhó. Arra siettünk mü es, meg kellett vergáljuk (itt: nézzük, figyeljük) mi a fene es történt. A fenyőfákhoz érve farkas lábnyomokot véltünk felfedezni, s majdnem a fa tetejibe egy megszeppent mókuskát. Szánkót húzva, aminek tetejin Cincili bőcsködözött, a szarvas után vettük az irányt. Az utunkból csak két nyulacska ugrott odébb, s mán meg es láttuk őt az Égígérő vackorfánál. Tovább mán nem es féltettük szarvas uraságát met tudtuk, hogy a fa lényei megvédik. Biza az egy varázsfa, ahol csudalányek közlekednek rajta, s tündérek vigyázzák a hely nyugalmát. Figyelmünk hirtelen másfelé terelődött mintha bagoly huhogást hallottunk volna, amikor a semmiből egy angyalka tűnt fel. Nagyra meresztett szemmel figyeltük. Ő a házunk ablakja felé mutatott. Dermedten, de nem a hidegtől, egy szempillantást vettettünk a házra, s asztán vissza rea, de már nem volt ott. Valami azt sugallta, hogy siessünk haza, úgyes esteledett. Mán az se érdekelt, hogy a testvéreink nem jöttek utánunk. Azt azétt láttuk, hogy időnként az ajtón hol az egyik, hol a másik bátyánk felénk néz.


 Mikor a házhoz érkeztünk, bélestünk az ablakon, láttuk a teljes pompájába díszelgő karácsonyfát. Kukkert visszakísértük a helyire. Azután megráztuk magunkot a reánk tapadt fehérségtől, s egymásról es lepalltuk a havat. A bakancsot pedig veszőseprűvel intéztük el. Ühőtözve futottunk bé. Testvéreim kártyáztak háttal a fának. Szüleim valami asziszem újságokot lapozgattak. A fűtőbe lobogott a tűz. Kellemes csend honolt. Izgalmunkba felhíttuk a figyelmüköt a csudálatos fára. Ők es meglepődtek. Hatalmas öröm vette kezdetit. A fa alatt ajándékok es voltak, saját nevünkkel felcímkézve.

Vacsorakor, miközben gyúrtuk bé magunkba a kocsonyát, meséltünk az élményeinkről. Hitték es meg nem es. Mű evvel nem sokat törődtünk, met ritka szép napunkot tudtunk a hátunk mögött. Még a petróleumlámpát es lehúztuk kicsi lángra, hogy jobban látszódjék a karácsonyfa csillogása. 


 Lefekvéskor már csak a kályha duruzsolt, s a fel-felvillanó lángok a fűtőkarikákon keresztül táncot jártak a mennyezeten. Olyanok voltak, mint az angyalkák, ahogy néha ficánkoló fényükkel rea-reavilágítottak a karácsonyfára. Nekem pedig egy szép versike jutott eszembe, biztos a történtek hozták ki belőlem, Kányádi Sanyi bácsi Hallgat az erdője. Persze eszembe jutott a holnapi ebéd, a finom töltelékes káposzta. Asztán mély álomba merültem. Valószínűsítem, hogy a karácsonyi angyalok ringattak el.


 A történethez kapcsolódó írások:

1. Fenyőszegről röviden: https://fenyoszegi.blogspot.com/2020/12/fenyoszegrol-roviden.html

2. Égígérő vackorfa varázslata: https://fenyoszegi.blogspot.com/2020/12/egigero-vackorfa-varazslata.html

3. Mikoron bénéztek a farkasok az ablakon: https://fenyoszegi.blogspot.com/2024/01/mikoron-beneztek-farkasok-az-ablakon.html

4. Fenyési forrás félhold: https://fenyoszegi.blogspot.com/2021/07/fenyesi-forras-felhold.html

5.  A mi Angyalkánk: https://fenyoszegi.blogspot.com/2021/01/a-mi-angyalkank.html

6. Emlékezetes szilveszterezés: https://fenyoszegi.blogspot.com/2021/01/emlekezetes-szilveszterezes.html

* * *  

A fényképek Zsögöd környékin és Al-Csíkon születettek egy esztendeje 

Fenyőszegi B. Levente

 

2025. december 4., csütörtök

EGY ALAK PÁLYAFUTKORÁZÁSA

Nina Hagenka - Fenyőszegi rajza
I. Rész

Egy alak, egy heppi pepi szeplős görlöcske valahol Európában, teljes sunggal, elévetett egy gyereket. Isten áldja meg a jó szokását! A fájdalmas, de rapid otthoni szülés után feltápászkodott. Lődörgése közben levert a szekrény tetejéről két muröturás borkányt, egyik lazán a fejébe esett, de ennek dacára ő szédelgős szilárdsággal ugyes kiment az utcára. Seperc alatt összetoborozta az utca embereit. Boldogan sivalkodta jelentette ki: Szültem egy gyereket bazeg! A meghatódottságtól könnybe lábadt, inkább kézbedt szemek meredtek rá. Erre a szívet tépő jelenetre csak egy fetyelló vénasszony tudott szólni a tömegből: Nekem ez teljesen megnyugtató kicsikém. Hát volt nagy öröm és féktelen boldogság… Ünnepelt a macska a háztetőn, de még a sánta koldus ropta a legényest.

Nost telt, s múlt az idő, elrepkedett néhány esztendő ső, a kicsi csóró, met fiúcska lett, olyan sebesen fejlődött, mint a karós fuszulyka. Egyre csak nőtt és nőtt. Példás csavargó lett belőle. Hát hogyesmongyam, nem es mondtam, hogy könnyű. Inkább azon vagyok, hogy biza elég kemény egy életstílus! Az anyukája egy szép csütörtöki napon a csecse-becse elfoglaltsága mellett megszólította: Hány éves vagy te kisfiam, hogy csak így bóklászódsz egyfelé szanaszét? A kölyök szinte, mintha kiokádta volna magából a szavakat : Tíz, de a legmenőbb énekesek is lehettek annyi évesek, sőt a világon sok gyerek tíz éves.

- Na jól van aranyos édeske havasi mézes- cukroson sokszínű mázas kisfiam. - mondta az anyuka.

- Én es azt beszélem édesanyukám, csak most valahogy vágyaim vannak a perverzebbikből, - mondta a fia.

- Fiacskám tudod itt még felénk a nyolcvanas évek járnak, van Kelet-Német, s van Nyugat-Német. Te nyugodtan kimehetsz Nyugat- németbe, mert mi eppeg Keletbe vagyunk, csak ne ülj aztán sokáig! - mondta a felelősségteljes anyuka.

- Jól van, mindjárt jövök! - rittyentette szembe a kisfia.

Kikopott Kelet-Német és Nyugat-Német országcímerek

II. Rész

A kisfiú valóba Nyugat-Németbe bóklászódott. Látott ezt azt, de látta Nina Hagent és más csuda ügyes sztárt. Mikor Nina Hagennel szemmértékes vízszintbe került, elmondta néki rejtett boldogságát: Áh Nina, boldog vagyok, hogy fiatal vagyok és húsz éves vagyok, és most pedig téged látlak! Nina nem volt tőle elragadtatva, összevont szemöldökkel rákérdezett: Mond csak, a te anyád meddig is engedett el? A gyerek egy kicsit zokon formán vette, de nem szólt. Mielőtt reményvesztett, megcsalatott, meghurcoltatott és teljesen fasírttá változtatta volna pöttyös lelkét, Nina mosolyogva megfogta bütürmec újait, magával vonszolta egy punk koncertre. A feledhetetlen koncerten az a lüke kószáló kölyök eltévedt. Pedig a nagy menetben egy híres balkáni sztár, még Dzsikö Petreszku is fellépet. Azt már nem kell tálaljam, milyen hatalmas sikert aratott... Főleg akkor, mikor festett csontfehér protézise megvillant az egyik csillámló gömb szomszédságában.

Telt múlt az idő, s a berlini falba egyre többen haraptak belé. Az anyuka boldog volt, mert amikor a berlini falat bontották le, láthatta az ablakból. Örömözésében rájött a tottyantás, és csakugyan vadul rotyogtatva adta át az érzését a budin. E nemes cselekedet után gondolta megkeresi a csavargó, tekergő, kódorgó, csellengő, csatangoló, s mittudomén milyen jelzőkkel illető porontyocskáját. Fiacskája eközben szocialista jelvényeket cserélt Erich Honecker bácsival. Aztán az egyik utcavégen a jelvénycsere örömlendületében száguldva szembeszökött az anyjával. Hiába mondható a nagy szabadságos csörömpölési hangulat, úgyis hatalmas köd volt, még az orráig se látott az ember, s hát az asszony... Márpedig olyan durva köd volt, hogy az is megtörténhetett volna, ami nem is olyan biztos.

De ettől eltekintve bevallhatjuk azt is, még akkor Kínában, még mindig kínai filmet tettek be vetítésre a moziba. E tényt tudták két hős szereplőink is. A nagy bumm után anya és fia fején egyformám egy jókora kukó dudorodott ki. A nyavalya se tudja mi esett a fejükbe. Meglehet, hogy egy berlini faldarabocska, de csak talán. Az anyuka helyben elpüfölte a kisfiát, hogy ilyen sokat képes volt távol maradni szeretett otthonától. Nem volt, aki építse a szocializmust! Ezért a közelében, éppen motorbiciklijéről leszálló Ninát is megtépte! Szemére vetette: Ilyen hitvány alakokért dőlt össze a szocializmus, de nem baj mert a fiacskám a demokráciát fogja építeni, akkor is, ha kő kövön nem marad!

A gyereknek valami hátra maradt ebből a verésből, mert télen lepkéket kergetett, de a büszke anyuka unszolására béállt az egyik pártba, s hamarosan béfutott, mint új demokráciás párttag. A heppi pepi görlöcske boldog volt annyi év után, hogy a fia megvalósította álmát. Örömében elment annak a vénasszonynak a temetésére, aki merészen szemébe vette szülésével kapcsolatos elégedettségét.

Európa 1980-as években. Román nyelvű térkép.

Az eredeti 1989 decemberében vagyon megírva

Vége

Fenyőszegi B. Levente


Dáktö Kondenbery naplója 5

      Asszem Pucsik a legjobb barátom A Pucsik név sokaknak semmit se’ mond, de nekem annál többet, Naplócskám! Miután megtörtént az a rém...