Bercike hóemberke lesz

Bercike álmodik

Bercikénél, mint minden esztendőben, az idén sem maradt ki a farsang. A néma fehérbe burkolt táj csöndjét a csiripelő verebek törték meg. A pánkó (fánk) illatát pedig vitte, ráncigálta magával a szellőcske. Finom táncikálásával belengte az egész utcát. Ez  tartozéka szokott lenni a farsangi napok kedélygerjesztő pillanatainak. Az utcai és kerti fák ágai meg se reccsentek. Katonásan viselték a hideget. Néhol egy-egy nehézkes hóbundadarab szottyant le a földre. S mégis ebben a berekedt zúzmarás hűs időben vígan folytak a maszkurálkodások. Volt rendesen minden, főleg jókedv, egy csepp bolondkodással, s eszem-iszommal tarkítva. Az ilyen fajta mulatérozások legtöbb helyen hétvégére maradtak, de azért az embereket, főleg a gyerekeket és a fiatalokat, hétköznap is fogta a zsigora. Mókáztak, s ha tehették incselkedtek, ahol eppeg csak lehetett.

Bercike erősen várta a maszkurázást. Egész héten nem bírt magával. Ahogy közelebb került a bolondkodáshoz, úgy kezdett megkergülni. Amikor már csak egy nap választotta el az izgalmas bolondkodásig, rendesen tűkön ült. Nem es csuda, biza gyerekekül fognak összegyűlni egy takard el önmagad valóját, mókásan megváltozva, s figurázva, a kurtújba (kultúrházba). Aznap még cowboy jelmezt készített elé a másnapra. Azért titokban nem is azt akarta, de nem tudta, hogy mire cserélje le. Egyfelé tűnődött, vakarta a fejit, aztán mégis belenyugodott az utóbbi választásába.

 

Februári csönd

Este miután bevacsorázott, és megváltozott az horkolászati hivatal ruhájába bújva, rögtön elaludt. Úgy húzta a lóbőrt, mintha kötelező lenne... Azt álmodta, hogy künn a lépcsőkön ül, s mégse fázik. Nezi a kezét, s ej be fehér lett. Ezen irtóan elcsudálkozott. Miközbe’ egyik ámultból a másikba esett, megjelent előtte egy földig érő fehér bundás elképesztően elbűvölő szőke hölgy.

 

 - Bercikém te olyan hóemberes vagy.

 

Bercikének rendesen rendesen tátva maradt a szája.
                                             

- Hát izé…
                                             

- Izé, s mezei, az mindegy. Én vagyok a Hótündér. Legyél hóember!

                                       

Az lett.  Na, Bercikének ekkor esett le igazából az álkapcája (állkapcsa).
                                            

- Ne se törődj, mert, ha vissza akarsz változni, rögtön megteszem!

Bercike valóban hóemberré változott. Piros lábassal a fejin, murok (sárga répa) orral, s egy vesszőseprűvel a kezében nezelődött egyfelé. Egy borzas kicsi vereb reaszállt, ott elvolt rajta egy darabig. Bercike mégis tudott járni. Nem maradt egy helyhez kötött, mint a magányosan álló hóemberkének. Amikor felfedezte az első lépéseit, csak akkor reppent odébb a közeli kertlécre a vereb. Bercike nem sokáig kókoskodott, mert rea kacsintott a Hótündér, s őkelme felébredett.
                                             

Alig sirítette ki a csipát a szemiből, mán futott az anyjához, hogy ő nem vadnyugati tehenpásztor akar lenni, hanem hóember. Az anyja nem furcsállotta a dolgot, mert a gyereke eléggé bogaras tudott lenni. Szerencsére hamar essze tudták hozni, mert volt hézavaló alapanyag dögivel. Fehér kabát, fehér gagya, piros sál, piros fazék s fehéres bakancs. Csak a megtalálásukra komoly kutató expedicíót kellet folytatni.

A keresgélés sikerrel járt. A kezdetleges kemény készülődéshez viszonyítva szemperc alatt esszejött a hóemberes jelmez. Lett is nagy öröm. Bercike boldogon, nagy győztesen vonult végig az utcán a kurtújig. Bár ő úgysem tudott lenni az a visszahúzódott legényke, de most felettébb megvolt büszkülve.

 

Amikor beért vala a farsangi hejehujára, csak úgy neztek rea, mint a fáintos pettyes borjúcska az újonnan kicifrított kapucskára. Szinte kórusba mondták nekije: – Há’ te nem cowboynak öltöztél?
                                             

- Há’ nem! Azt álmodtam, hogy hóemberré fogok változni! Azétt öltöztem annak.

 - Mi a csuda? - képedett el Rebarbara.
                                            

 - Te nem tudsz hóemberré változni!–  Sózta oda Aszfaltbetyárka

 

 - De igen! Métt es ne! Azt álmodtam, vagy mi! – Erősködött Bercike

 

- Te osztán megállítod a Napot! – Vette oda Pityókás Csipszecske

 

 - Gyertek ki, s meglássátok! – Biztatta pajtásait Bercike.

Mivel az ottlévőköt őrölte, oldaltájt erősen döfődgette a kíváncsiság, követték, mint a gazdi után ügyekvő piszli kutyák. Hamaroson künn tátották a szájukot egyfelé. S azt hitték mán nem es lesz semmi. Nájlon Jóska meg es állapította: – Na, te es érted, hogy kell bolondot jártatni az emberrel... Aliges kimondta Bercike mellett fehér csillogó fény kezdett ragyogni a semmiből. A társaság úgy lemeredt, akár a földbe vert egyenes cövek. A fény egyre ragyogóbb leve, s menten átalakult a Hótündérré. Lett nagy bámélkodás. Biza. Ezt mán másképp nem es lehetne mondani. A Hótündér az ágas-bogas hutyurójával egyet intett Berci felé, s nem járatta vadul a lepzselőjét, csak kimondta: – Változzál hóemberé, ameddig csak te akarod!

 

Bercike hóemberré változott...

Nem es kell mondjam Bercikéből hóember lett. Pajtásai aliges tértek magikhoz. Aztán odamentek héza, s egy darabig tapogatták es rendesen. Ha eleinte Bercikét egy kicsit kirázta a hideg, attól a perctől semmit se fázott, hogy hóemberré változott. Amikor a matatgatás béfejeződött, s mindenki meggyőződött bercike állapotáról, azután a Hótündér kedvesen egy körtáncikára hítta meg őket. Zenéltek a házi jégcsapok, meg a benti muzsika, ami olyan erősen hallatszott künn es, mint benn. A kintiek mind béálltak a rongyrázásba. Először Bercike állt a kör közepibe, de aztán sorra került mindenki. Mikor mán annyira elfáradtak a ritmusos szökdöséstől, akkor Bercike intette, hogy menjenek bé. A Hótündér varázslatos öleléssel átfogta a gyerekeket, majd búcsút integetve elengedte őköt. Asztán Bercike felé kacsintva egyet pisolyogva (titokzatoson mosolyogva) eltűnt, mint a szamár a ködben.

Bercike ahogy béérkezett a kurtújba, újra jelmezes legényke lett. A néhány felnőtt, aki nem ment ki az udvarra, s nem tudta mi történt, erősen agódtak a fiatalokért. Berci mondta es: – miétt nyugtalankodtatok? Há szeressük egymást! S a szeretet pedig a hidegbe’ sem fagyos. Őkelme ekkor vette észre, hogy az orra még csak akkor változott vissza. A murok nem tűnt el, hanem amikor héza érintett a kezébe maradt.

 

Hóember. B Mártonka munkája

A maszkurás bémutatkozás után jöhetett a mulatérozás. Kezdték magukba tömni a pánkót és a többi finomságot, s ha megszomjaztak ittak rea borvizet. Berci a volt murok orrát kóstolgatta. Az leve nekije a Hótündérke titok ajándéka. Az estig tartó nagy dinóm-dánomot az ablakból figyelték a kis cinege cinkék.

                                       Fenyőszegi B. Levente

 

A bélyeggyűjtés hűbelé nyakig tekerése

Festményes bélyegek

Keresgéltem a könyveim között. Egy csoportos foglalkozásra igyekeztem megfelelő szöveget találni. Ahogy így kutakodok, a már nem tudom hányadik könyvben, lapozgatás közben régi bélyegekre bukkantam. Biztos valamikori borítékokra, vagy képeslapra felragasztott bélyegek lehettek.  

A megtalált bélyegek

Emlékszem akkoriban még avval mózeroltunk, hogy a megadott hőfokon meleg vízbe áztattuk. Ott egy darabig gügymütöltünk, amedig az egész vízbe került. S aztán figyeltük, ahogy a bélyegek magiktól lekandarodtak a borítékról. Továbbra es nagy volt a kálvária, mert meg kellett szárítani. Itatós papírt és újságpapírt ajánlottak. Aszondták, hogy azok közé bétéve és könyvekkel megnyomtatva, mint a prés alatt lenne, pont fix jó. Mű egy részit egyenesen a könyvekbe raktuk bé, s úgy préselődött ki. Azután vettük bé a gyűjteménybe. Visszalépegetve az előbbi régi könyvhöz (rég nem vala olvasva...) ott kukucskáltak kifelé néhány oldalon a bélyegek. Ezt követően nyakamba ömlött a megannyi emlék, mint egy dézsa hideg víz, kezdve persze ettől a bélyegáztatástól az albumig. 

Ez az a könyv, ahol lapítottak a bélyeget

Hogy miként édesgetett magához ez a különös história? Hát elég érdekes. Diákként valamikor a hetvenes években találkoztam először a bélyeggyűjtéssel. Azért nem tudom meghatározni, mert olyan sunyin lopta be magát a hétköznapokba. Amire észrevetted magadat máres gyűjtögető lettél. Hol es találkoztam először véle? Hát persze, hogy az iskolába, s szemperc alatt el es terjedt a baráti körömön belül es. Olyan volt, mint egy ragályos nyavalya. Egyre többen „fertőződtek” meg evvel a hóborttal. S ezétt egy időcske elteltivel nagyobbacska es lett a kihívás. Elkezdődtek a csereberék...

Áztatásra várt bélyegek

Egy csepet visszakanyarodok, ezúttal a régmúltba. A bélyeggyűjtés mán XIX. század második felébe felütte a fejit a nagyvilágba. Persze ezt követve nemsokára nálunk es divattá vált. Aztán a határok megváltoztak jócskán. A bélyeggyűjtés viszont nem. Főleg a szocialista realista országunkban sokan kezdték művelni. Gyűjtögetni nem semmi móka, még a felnőttek számára se. Ha mán egyebet alig lehetett esszeharácsolni, akkor jó volt ez es. Ráadásul kellemesen ellehetett ütni vele az időt, miközben senkit se kellett bántani, senkivel se kellett összeveszni. Na azétt hergelőzni, hogy métt es nem adod nekem, vagy neked úgy se kell satöbbi, az működött.

Az ide-oda emléktéringőzésből most eppeg elég, ezétt es beszélek magamról. Há’ mán a bátyjáimnak es lettek bélyegalbumuk, amikor én es úgy éreztem, hogy nem tudok meglenni nélküle. Van ilyen. Biza’! Rendesen megkergültem azé, hogy nekem es legyen. Kezdtem egymásra rakni az aprópénzecskéimet. Amikor sikeredett annyit es összegyűjtögetni, akkor szükségét éreztem egy vadonatúj bélyegalbumnak. Na, ha nem es olyan komoly darabnak, de egy mutatósabb közepesnek azétt igen. Nem volt mit tenni. Haladni kellett a korral. Csak amúgy sodort az ár… A bélyeggyár pedig megállás nélkül ontotta magából a sok csudasorozatokot. Ezerrel árulták az újságos bódékba, s a postán, s olyan hetes feles trafikokba’ (szivart, cigit es árultak benne). Olyan papírtasakocskákba kínálták, gyerekmagasságba es. Mű plikkeknek (borítékoknak - románul) híttuk. Ezek a plikkek áruk szerint váltakoztak. Minél drágább volt, annál több esélyed akadt arra, hogy egy egész sorozatot kigyűjtsél. S sokabb es volt bennik. Persze bármelyékbe’ fellelhettél meglepetésszerűen olyant, amilyent a többibe nem es találtad volna meg. Hát ezétt es maradt befejezetlenül kacifántos ez a bélyeggyűjtés. Végtelennek tűnő valaminek számított, met arra ösztönzött, hogy minél több sorozatot gyűjtsél ki. Met ugye, ha az egyiket befejezted, mán kettő-három újra tátongott, hogy azt es bé kéne fejezni, vagyes megszerezni a hiányzó példányokot. Ügyekeztünk es, mint a szénarakással, met fáintos érzéssel tőtött el, ha megvolt a sorozat. Ezért es folyt az a híres csereberélés. A nagyobb gyűjtők próbálták a saját malmukra hajtani a csereberét. Persze erősen meg kellett küzsgyenek egy-egy lelkes, ha kel, ha nem kell, minden égető darab, gyűjtővel.

 

A bélyegplikkek

Mint má’ említettem (folyton mondatom magamot), vadul vágytam egy bélyegalbumra. Lett es. Az első darab a szemembe eléggé kicsike példánynak tűnt, olyan nyamvatka, de méges irtó büszke voltam rea, met a saját esszekuporgatott péndzemből hoztam essze. Persze lett jobb es, csa ki kellett várni.

Én inkább a testvéreim és pajtási körömben csereberélgettem. Velük könnyű volt a beszéd, s hamarabb megtudtunk egyezni. Ott bőcsködöztünk egymásnak, hogy megvan a sorink (kigyűlt a sorozatunk), s melléje a kólica (bélyegblokk - románul) es? Persze mű nem tároltuk szakszerűen. Ahogy esett, úgy suppant. A bélyegcsipeszről es halottunk, de nemigen szereztük bé. Szegény ragadós csodalapocskákot rendesen agyon matattuk. Volt olyan bélyeg es, amelyik rengeteg viszontagságot megért, hogy akár egy történetet, vagy legalább egy ételreceptet ki lehetett olvasni róla. Legtöbbször az se tudtuk, hogy a sori hány darabból áll. Met nem mindig a hat vala a nyerő. Nem ismertük a katalógusokot, de úgy fontoskodtunk, hogy csak na. Komoly honpolgároknak éreztük magunkot, s ez itt a lényeg.

Növényes bélyegek

Volt valami mesés ebbe’ a gyűttésbe (ahogy az egyik üreg mondta), alaposan megnéztem minden egyes példányt. Vergálás közbe’ megtanultam a rajta lévő festők, és alkotásaik, állatok, növények satöbbi neveit. Ez pedig egy dekát legalább ért. Tudjuk, hogy azétt annál többet es...

Állatos bélyegek

Az iskolákba a bélyeggyűjtés veszettül működött. A klubbocskák sorra alakultak. Részévé vált a sulis köröknek. Ott lehetett kedvedre bámészkodni, s sóvárogni egy újabb sorozat után. Nagyon vagány mesterségnek számított. Úgy nezett ki, mint a fény az éjszakába’. Pont akkor, amikor hiányzott a villanyfény a setétségbe. Az 1980-as évekbe pedig a villanyfény egyre többször hiányzott. Volt es ühőtözés, amikor visszaadták az áramot. 

Bélyegalbumok

Mi tagadás, egyszer minden véget ér. Ez történt a bélyeggyűjtéssel es. Mikor mán újra hiánytalanul világított falu-város, akkor a bélyeggyűjtés fénye es megfakult. 1990 óta egyre jobban esszezsugorodott a tényleges bélyeggyűjtők mezeibe’.

Fenyőszegi B. Levente

Egyszer csak estibe „kivégeztem” az óvodát!

Nagyobbik öcsémmel nagyanyáméknál

 Nem tudom kár-e vagy sem, de jómagam gyerekként nem „végeztem ki” az óvodát. Hogy métt es? Met először Szentimrei Bűdösferedőn laktunk, s ott nem volt. Az iskola es alig jöve össze, nemhogy még óvoda legyen...

A nagyobbik bátyám kénytelen volt az első osztályt Zsögödbe járnia. Nagyszüleimnél lakott Fenyésen. Na, onnan ment fel Zsögödbe. Asztán valahonnét elékerítettek egy tanítónénit, s avval a néhány gyerekkel, ejsze tíz se volt, másik évbe iskolát nyitottak egy házba. Ahhoz csatlakozott a küsebbik bátyám es. Menet közbe fel es avatták a szebb jövő reményébe pionírnak (úttörőnek). A nagy avatós gárda a zsögödi iskolától kapaszkodtak fel a hegyre (nem kell búsulni, met nem gyalog). Busszal! A hazafias mecsergések (itt - dalolások) után, erős ünnepélyes sziklaszilárd fegyelemmel felbiggyesztették a nyakkendőt rejik. A hivatalos meghatós percek után, egy csep kókoskodás követte. Azután visszaállt minden a megszokott kerékvágásba. A zsögödiek elmentek, leereszkedve a hegyről, s végezték a saját dolgikot.

Szocialista ábudás lap. Boldogságos ünnepi egyenruhácskákba a kicsi nép

Az iskola irtó rövidkére sikeredett fent a hegyen. A bánya hamaroson bézárt. Mű pedig Fenyőszegre kőtöztünk. Én mán onnét jártam iskolába, s ugyanúgy nem lettem óvódás, mint a bátyáim, sőt az egyik öcsém sem. A másik öcsémnek sikerült!

A negyedik osztályom megkezdésével felkőtöztünk Szeredába. Onnan jártam le Zsögödbe még egy évet. A szocialista pedagógia jóvoltából kisöcsém egy esztendővel később indult iskolába. Így lett egy évet ábudás (óvódás). Tehát, nekünk négyünknek kimaradt, mint az egyszerű asszonynak a baja, vagy ahogy a nem tanult kölyöknek elakad a szava felelet közbe’. Bezzeg a nagyobbik öcsém nemhogy óvódás, de még pionír se lett, met az avatásra nem volt elengedve otthonról. Asztán kapott egy nyakkendőt ötödikbe, hogy ne mind szégyenítse a sokoldalúan fejlődő szocialista társadalmat.

Hát hogyes mongyam, nem tudom jó-e vagy se, de mivel nem tudtam milyen es lehet, egy cseppet se bántam. Valahogy nem es volt kedvembe reagondolni, met négy esztendő alatt két tanítónénim és egy tanítóbácsim nyomta, gyömöszölte a tudást az agyamba. Persze nemcsak nekem, hanem az egész tanterembe’ lévő kölykeknek. A képosztalét valami másra akarták kicserélni... Há’ részbe’ ejsze sikerült, vagy mi?

A híres "Jóbarát" iskolásoknak. Be bubás, mindenki egyenruhában

Ötödiktől Szeredába folytattam a megokosodásomot. Így teltek múltak az esztendők, s szépen nagylegénnyé cseperedtem. Egy-két helyen megfordultam. Imitt-amott dógozgattam, mígnem egy szép napon ki nem kerültem Hidegségre, mint tanár és tanyító.

A hidegségi élet valósággal megélénkített, s felfrissített. Kis iskolába óvodától nyóc osztályig volt az okítás. A tanári kar ej be fiatal pedagógusokból állt. Szinte mind zsenge tanárok voltunk. A munkát azt komolyan vettük, de azért megengedtünk magunknak egy csepp kókoskodást es. Biza jól jött egy-egy nehezebb felkészülés vagy óra után megkönnyebbülni. Ezért es fogott a zsigora. Hogy szokás mondani reataláltunk a kikapcsolódás módjára, s akkor mán a tanyítással es jobban lehetett haladni. A gyerekek és fiatalok es jobban békapcsolódtak az órába, ha látták, hogy nem vagyunk annyira agyonnyúzva.

Egyik alkalommal kerüle szóba az óvodás pályafutásom. Azaz, pálya, de nem futásom. Met a pálya es üres maradt.

A kollégáim kezdtek hergelni, hogy micsoda dolog, még ovódás se voltam. S akkor született meg meg az ötlet, hogy „estibe lerakom”. Nyilván ketyóságból (bolondozásból). Ezt így szokták bépótolni, s halad az ember tovább... Csakhogy a tömegoktatást egy nagy szökéssel (itt - ugrással) kezdtem, met, mint feljebbecske es említettem, egyből beléfogtam az első osztályba. Ezétt es született meg az a gondolat, hogy valahogy le kéne tegyem a nyakamról, nehogy újra járassák velem az iskolákot es elsőtől mindvégig. Há’ most tényleg kinek hiányzana? Nekem biztos nem.

Belé es fogtam. Jó játék volt ez. Egy életszakasz bémutatása. Bé-béjártam a kedves kicsike sorstársaimhoz ovis cseleket tanulni el tőlik. Próbáltam őköt követni mindenben. Met tudtam azt, hogy úgy a jó, ahogy ők csinálták. Azétt es lesegettem a drágaságokot met rég voltam kölykecske. Amikor feltőtődtem velik, jöhetett a munka. Szünetekbe, s órák után Hajnika ávóné’ (ovónéni) segített nekem a felkészülésbe. Lépésről-lépésre haladtunk. Volt szépszámú pedagógus közönségem es. Legalább tanúk előtt folyt az ügyeskedésem.

Baj az akadt ezer szerivel, mint például:

- Miként üljek és viselkedjek. Például ne kérjek egyfolytába’ vizet, met folyton pisilni kéredzkedek ki. Ne túrjam az orromot, ne vegyem ki a pikót belőle, s az ujjaim között ne morzsolgassam.

- Netán leejtek valamit a fődre, akkor kérés nélkül felszedhetem, ha nem olyan vékony, hogy bépottyanjon a hajódeszkapadló réseibe.

- Csak a feladatra figyeljek! Ne mind bámészkodjak essze-vissza! Pedig a nezelődést, a tűnődést egyenesen szerettem.

- Hogy fogjam a ceruzát, s ne egyem meg annak a hegyit. Pedig a színeseket kedveltem, főleg a pirosot és a sárgát, met azok megvoltak érve. Mondjuk a kék a lilla s a narancssárga es az, de a ződ, az nem!

- Mesehallgatás közbe’ ne aludjak el, s ne mind eszeskedjek egyfelé.

- Használjam az ujjaimot, amikor számolok. Met másképpen teljesen esszebolondulok. Az ávóné’ még nem kellett kölcsön adja az övéket, azt majd iskolás korba a tanyítóné’ szokta megtenni.

- Szótagolás közbe figyeljek oda ügyesen. Ne csak tapsoljunk egyet, hanem tényleg figyeljünk a feladatra. Ne mind bolondul csati-csatikázzak. Met mint tudjuk, a figyelem az lényegesen égető dolog.

- Rajzolásnál a felhagyott témát próbáljam megalkotni. Ne mind folyton a cirka-firkát csináljam, amire reafogtam, hogy felborult szénásszekér. Örökké felborult szénásszekeret se lehet rajzolni, s odahazudni, hogy az van pont alatta, amit az ávóné kért.

- Írásjeleknél pedig ne fussak ki a vonalvezetőn túl. Kiváltképpen ne addig, ameddig akarom.

A felsorolás nem teljes. Mongyuk ez egyértelmű. Viszont gondolhassátok, hogyes jegyezhettem volna meg mindent a régből. Más erős feladatokot es kaptam a munkámon kíjjel. Az elvette a az odavigyázásomot. Azétt ennek ellenére es vadul ügyekeztem a felkészülésbe. Nem adtam fel!

Egy szép napon, egyszer csak eljött a vizsga üdeje. Szerfelett kellett ügyeljek minden egyes mozdulatomra, hogy tudjam adni az ötéves szintet. Met senki se volt kíváncsi a mostanira. Az a helyes, hogy az legyek, aki annak üdején ábudás kellet volna legyen. Nos, jöhetett a tanulási és kölyköcskére változási megpróbáltatás.

Hej, de mennyire burungérozott a hasam az idegességtől. Ez nem vizsga előtti drukk, hanem lámpaláz. Szerintem annál több es lehetett. Egyenesen villanytelepláz lett rajtam úrrá. Lehet hogy ennél még veszélyesebb érzés tőthetett el.

A számonkérés pontban akkor kezdődött, amikor megvolt beszélve. A vizsgára béérkeztek a bükkhavasi professzorok színe-java. Szépen sütött a nap, de az izgalomtól még fingani se’ tudtam.

A megmérettetést Hajnika ávuné vezénylte le. Neki segített Erzsike ávuné. A bizottságba benne volt Csaba igazgató bácsi es. Éreztem elmegy az erőm. Még meg se szóllaltam, s a pufám olyanná veresedett mint a regáti piros gogos (paradicsompaprika). Méges elszánva vágtam belé, megmuszájítottam magamot, mivel ennek a végire kellett járni. Nagyokot nyeltem, s próbáltam odaügyelni, s követni az ávuné segítségére, ahogy titokba mutogatott nekem. A jelzéseit szinte nem vették észre.

Az írásjeleknél csak kétszer futottam ki a vonalból. Háromból kettő! Nem es olyan rossz.

A rajznál a felborult szénásszekeret alkottam meg, mert azt tudtam a legjobban.

Az éneklésnél szerencsére tudtam hozni az ötéves hangom, met egy komoly pedagógus ezt állapította meg róla. Na, nem Bükkhavasról, sokkal messzibről. Olyan messzire el sem tudnál hanyítani egy követ se.

A kreatív szótagolásnál es vettem a megmérettetést. Háromból szinte egyet eltaláltam. Az első a hi szótag volt, popotámusszal folytattam. A másik pá volt, linkával folytattam. Na, egy kicsit félreértettem, met az ávuné pál szótagot mondott. Ez akár lehet az ő hibája es, de az enyém es, met mindig egy bodega előtt megyek el. Há’ mi es jutott volna nagy hirtelenséggel az eszembe... A harmadiknál ott rontottam el, hogy az ávuné nem mondta, hogy ne mondjak folytatást. Ő mondta, hogy szép, s én kitoldottam naccságával.

A mesélésnél még túljutottam a címen is! El es mondtam: Eccer vót, hol nem vót, nem tudom mi es vót. Vége. Mesének a’ vala, de tartalma, története, nem nyúlt valami irtó messzire.

A testnevelés egészen jól ment. Tudott mán az ávóné a több kilométeres sétáimról, amit közbe-közbe Gyimesközéploktól az iskoláig megtettem. Mongyuk azé’ nekik egyet futtam körbe, mint egy bolond bárán, hadd lássák mit tudok. Ezt a vizsgabizottság es nagyon értékelte. Alig sikeredett nekijük leállítani.

A tisztálkodásomra, s a magaviseletemre es ügyekezett jó jegyet adni. Mondjuk nem akadt annyi gond véle, csak ne lett volna annyira csepüs (kócos) a hajam.

Mindent félretéve, erősen kemén vizsga elé neztünk. Éééén helytálltam! Ez a lényeg. Megszabadultam attól a gondolattól, hogy újra kell nyüzslessem az egész iskolát. Oklevelet es kaptam. 

Amit az ávuné tőlem kapott

Az estis találkozókor ezétt rittyentettem egy elismerő papírkát a kedves ávónémnek az egész estis csoport, azaz jómagam, nevébe’.

Fenyőszegi Levente