Nagyos béavató kirándulás

Azok az igazi szép napok, amikor valami csodálatos nyugalom ölel át. Ebben a varázsban pedig szépen belefér a bűvölet hatalma, talán egy kicsit több is belőle a megszokottnál.

Öt testvér és egy unokatestvér
Sanyi, Richárd, Jómagam, Évi, Lóri és Öcsi

Nekem ilyen volt az a nyár, amikor tizenkét évesen csatlakozhattam a „nagyokhoz” egy hosszú útra. Először is óriási büszkeség töltötte el a szívemet, mert egy lépéssel feljebb jutottam a nagykorúság felé… Másodszorra pedig egy kalandba lehetett részem, amiben, még addig nem volt soha.

* * *

Amikor útnak indultunk, a nap már szendergett lefelé a látóhatáron, álmosnak tűnt, és ugyanakkor nyugodtnak. Főleg nekem, és a nagyobb testvéreimnek volt isteni érzés. Viszketett a lábunk a menéstől. Na, nem lábason (mezítláb) indultunk útra, hanem kínai teniszcipőt is húztunk a flotir (frottír) zokni felé. Magunkra öltöttük a szokásos tréning ruhát, s már is útra készen álltunk. Hatalmas kalandnak ígérkezett, hiszen éjszaka útnak ereszkedni, és ott aludni a büdösferedői erdő szélen nem kicsi élmény egy suhanc számára.

*

A nagyok által kiötlött terv szerint haladtunk. Az akkori kancatelep néven elhíresedett 3-as suli melletti lépcsőjét szedve ereszkedtünk le a buszmegállóig. Meredeksége miatt majdnem megcsókoltam az „anyaföldet”. A lényeg az, hogy nagy győztesen ott vártuk a buszt, amíg megérkezett a döcsögő (zötykölődő) járóalkalmatosság. Közben ismételgettem magamban, hogy Szeredából megyünk le autóbusszal Zsögödferedőre. Akkoriban az őrháznál állt meg a busz, s nem kanyarodott bé, mint mostanság a strandig. Onnan nagyanyámékig biza még egy jókorát kellett gyalogolni. A fenyőszegi úton sétáltunk végig. A körülöttünk lévő fákon mókusokot láttam futkorászni. Nagyon tetszett. A zajukot a még nem szabályozott Olt sodrása mosta el. A kicsi bazin előtt a meglévő kőküpünél erős borvizet ittunk, s úgy eregéltünk fel a nagyanyámék házáig.

A kisebbik testvéreim örömözve futottak velünk szembe. Ők már reggel le voltak szállítva Nagyanyámhoz, amikor desanyámék megtervezték a „nagy utat”. Amíg Desanya testvérei elkészültek, mű még egyet bónyászódtunk (itt - kerengtünk) a ribiszke bokrok között. Játszódtunk a kutyákkal s a macskával, s néhány lapisóskát is bémajszoltunk.

Azért nem tudtuk annyit tátani a pufánkot, mert már szürkülödött. Nem volt maradásunk. Így indultunk neki az útnak. Köztünk szólva még ezután vagy tizenhárom kilómétret „sétáltunk” a hegyek közt, Nagyos Patakáig. Onnan a Büdösferedő felé vezető úton, fel egészen a célállomásig. Na ez a tizenhárom kilométer vala nekem az igazi erőpróba. A csapat Desanyámból, a három testvéréből: Mariból, Panniból és Imréből, valamint a fiaiból: Richárdból, Sanyiból és belőlem állt.

*

Büdösferedő felé vezető út

Hiába esteledett, mert mű nem jedtünk meg az árnyékunktól. Legalábbis imigyen hittük magunkról. A Hold sem világított nekünk, mert fogyóban volt. De volt elemlámpánk, és nem is egy! Így eléggé nagy vagányoknak éreztük magunkot. Eleinte könnyen vettem a lépteket. Sőt még bölcsködtem (hencegtem) is, hogy mennyire bírom. Pedig akkor már elhagytuk az öreg Égígérő vackorfát. Fenyés patakát követve kiértünk az első tetőre. Desanya, azt mondta, csak addig kell menjünk, amíg kiérünk a pusztára (itt - tisztásra). Kérdeztem is rögtön, hogy „aze a puszta ott szinte előttünk?”, de nem volt az. Még egyszer-kétszer kérdezősködtem, de a távoli világító kicsi fények egy darabig kiverték a fejemből az efféle érdeklődést. Ugyanis az erdőszélen szentjánosbogarak világítottak. Életemben nem láttam ahhoz foghatót. Csudálatos fényükkel hivalkodtak. Teljesen elbűvöltek. Kezembe felvettem néhányukot, s elég sokáig vittem magammal. Kicsit el is játszódtam vélük. Megdicsértem a társaságot, hogy ők a fény az éjszakában. Persze a Hold mellet. Ha jól emlékszem Őkelme akkor eppeg fogyóban volt. Néha felhők takarták el, s akkor a szentjánosbogárkák jobban világítottak. Aztán nem akartam elszakítani őköt nagycsaládjuktól, ezért letettem az egyik erdőszéli bokoraljában világító szentjánosbogárkák társasághoz. Eljátszódtam a gondolattal, hogy ők az igazi fénygyűjtők. Mikor nagy a sötétség akkor utat mutatnak az arra járó vadaknak. Ahogy ezt végiggondoltam máris egy szarvas haladt el a bokrok melletti erdőszélen. A fákon baglyat láttam, s mintha egy sas követett volna. Persze könnyen meglehet, hogy képzelődtem.

Ezzel kapcsolatoson eszembe jutott az a történet, amit nagyanyám mesélt a szarvasokról, sasokról és boszorkányokról. Bonyodalmas ügy volt az. A szarvasokot és a sasokot a Büdösferedő útszéléi Boszorkányköveknél megpihenő bestiák bé akarták fogni saját állatuknak, hogy őköt segítsék ki a gonoszságokból, amikor a falukot járják, s megrontsák az embereket. Főleg az ártatlan gyerekeket. Cirkusz ide, cirkusz oda, de a Fenyőszegi tündérek a vadak segítségére siettek átváltozva szarvassá és sassá, s megleckéztették az ottani boszorkányokot. Pedig kilenc faluba zsizsibogaraskodtak ők, de mégis egyre jobban visszafogták magukot, sőt kettő belőlik vesztett az erejiből, s egy pedig teljesen megváltozott. Jóságos boszorkány lett belőle. Az egyik elbizakodott tündér pedig szinte gonosz lett. Szerencsére az Égígérő vackorfa szemmel nem látható koronájának levelei meggyógyították őtet.

"Havasi tündér"

Na de kanyarodjunk vissza a menésre. Desanya aszondta nekem, hogy ő szól mikor azon a bizonyos pusztán megpihenünk. Eleddig nem vala semmi baj, hátha már marha nagyra sikerült a séta, akkor sebaj, legyen az. Viszont, amint felértünk újból egy tetőre, magamhoz térve a történetből, éreztem, hogy kezdek fáradni. A puszta hiánya miatt mégsem szóltam semmit. Csendesen lelődörögtem testvéreim mellett az aljba.

Kiértünk Nagyos Patakára. A mellette lévő ösvenyre tértünk rea, s indultunk el a Szentimrei Büdösi úton. Na itt kezdett aztán rendesen kezdett akadozni a becézgetett séta, ami valójában erős túrának nezett ki. Nemcsak nekem nem ment, hanem mindannyian egy cseppet lassabban kezdtünk eregélni. Mari sem hajtotta magát, Sanyi sem. A csomagok pedig kezdtek nehezebbecskék lenni a hátunkon. Még az üres vedrek is, amiket neccekbe rejtve vittük magunkkal. Útközben, főleg, amikor a felhők közül sem kacsintott ki a Hold, akkor a legények elemlámpáztak. Fénykardoztak egyet-kettőt. Legalább elterelték a szenvedni akarásomról a figyelmet. Vizet ittunk a közeli forrásokból. Tettünk fel magunkhoz is a kulacsokba, ha majd kiérünk arra a bizonyos pusztára ej be jól fog fogni. Osztán elértük a Boszorkányköveket, s pont mikor odaérkeztünk a Holdvilága reájuk vetődött. Nem mondom, hogy megvoltam ijedve, de azért ott motoszkált a fejembe, hogy mese, vagy nem mese, de ha ezek szipirtyók megtámadnak, akkor nekünk annyi. Nagyanyám mindig elmondta, nincs mit félni tőlik, mert a tizenkét tündér erősebb. Ez lehetett igaz, s mégis féltem még arra nézni is. A szemem sarkából a bokrok mellett, mintha seprűnyelet láttam volna elsurranni. Az árnyékból kirajzolódott egy boszorkány alak is. Na persze, hamar eltűnt, s összefutott más árnyékká. Hallottam a baglyok huhogását, a szárnyak susogását, s az erdei vadak járkálását. Most már végképpen nem tudtam kitől reszkessek. Mentem a csapattal, s egy jó darabig egy szót, annyit se tudtak kiszedni belőlem.

A fáradtságot azért semmi sem veszi ki, csakis a pihenés. Az pedig nem volt. Menni kellett. Szerencsére nem volt az a hideg, s az eső sem esett. Az úgynevezett séta egyre jobban megbogosodott. Már a csodás nagymama mesék sem használtak. A félelem mégis elszállt belőlem. Egyre jobban nehezedtem. Úgy éreztem mindennek vége. Viszont fáradhatatlanul, s egyre sűrűbben kérdeztem, hogy hol a puszta, ahol megfogunk pihenni. Azt mondták, hogy mindjárt, csak még egy kicsit kell menni. Lábaim szó szerint akadtak össze, s mikor már minden mindegy kezdett lenni, megérkeztünk a pihenőhöz a pusztára. Hamarosan kiderült, hogy a puszta az igazi végső állomás, mert megérkeztünk. Csak azért nem akarta Desanya, hogy megálljunk, s letelepedjünk imitt-amott egy szikrát, mert akkor sose érünk ki. Ebbe van valami...

Boldog voltam, s a kicsi piszkafa teke (itt – görbén, megrogyottan) lábaimmal hősiesen álltam még egy darabig.

Lobogó tűz

Egy cseppet félrevonulva a pusztától vertünk tábort az erdő szélén, a málnászó közelében. Fenyőágakból kisebbecske sátracskákot készítettek a nagyok, amibe mi küsebbek es belédolgoztunk. Hordtuk az ágat egy kupacba. A nagyok pedig eligazították. Fekvőhelyet es kiképeztek nemcsak a fenyősátrak aljába, hanem egyet a tűz mellé. A gallyakból ülő alkalmatosságokot es hoztak össze. Kicsit távolabb esszehordva a köveket tűzhelyet készítettünk. Ezt követően jöhetett a csapok (csupasz ágak) és a gezderek (száraz fenyőtüskés vékonka ágacskák) szedése. Először száraz fenyőgezdert, majd vékonyabb csapokot raktunk halomba, s az lett meggyújtva. Meggyúlt a tűz, teát főztünk egy kormos edénybe, s szalonnát s kolbászt sütöttünk, finom ropogósra. Ott majszoltuk bé magukba a kenyérre csepegtetett szalonnát egy kis veress hagymával. Beszélgettünk a reggelről, ami már nem is volt olyan messze, hogy mennyi málnát és kokojzát (áfonyát) fogunk szedni. Persze egymást lekerülve, hetvenkedve túloztunk, s amikor az igazságtól erősen elrugaszkodtunk, nagyokat röhögtünk. Egy idő után álmosok lettünk, s ezért tűzfelelőst választottunk magunk közül. Inkább a fiúk vállalkoztak rea. A nagyok söröztek, beszélgettek tovább, meg miegymás. Én meg nyugovóra tértem. De azért a tűzet sokáig láttam pattogni. Osztán a holdat kémlelve beléaludtam.

Álmomban a boszorkányok megreptették magukot, s ezért nyugtalankodtam. Szerencsére a tündérek megmentettek. Mint szentjánosbogarak olyan távolról jöttek felém, amíg egészen nem értek mellém. Az egyik hatalmasat mosolygott reám. Az erős fényben, ami körötte ragyogott ébredtem fel. Kinyitottam a szemem, s a Hold egyben belésütött. Körülnéztem, s úgy tértem magamhoz, hogy nem ég a tűz. Rajtam kívül már mindenki ébren volt.

Kezdett pirkadni. A hammuból kivájt parazsak tetejit megraktuk egy jó adag gezderrel, s zsíros-foltos szalonnás újságpapírral próbáltuk feléleszteni a tüzet. Nem volt valami meleg eléges-eléggé dideregtünk melléje, de úgysem adtuk fel. Addig szítottuk a parazsat, hogy úgy néztünk ki a fejünkből, mint valami hétördögök lennénk. A koromtól egyre feketébekké váltunk. Már röhögésre fogtuk a dolgot, amikor nagy nehezen, de bégyúlt... Figyeltük a lángokat adó meleget, odatartva kezünket csillapítottuk didergésünk. A szikratáncból lobogó lángok közül valahonnét előbújt a várva várt hajnal.

Fenyési ördögborda

Még mielőtt bármit es csináltunk volna, még egy kicsi szalonnát süttünk, s meleg teát is ittunk. A teafüvet helybe kerestünk. Azt es lehet mondani, hogy eppeg a seggünk alatt nem volt... Mielőtt málnaszedésbe fogtunk volna, még végigsétáltunk nemrégiben lecsengett életünk meghatározó szakaszának terepén, a feredőn és környékin. A barakksor helyét látva, zöld pázsittal és néhány százszorszéppel díszítve megkönnyebbülten lélegeztünk fel. Nem volt mit szeretni a barakkokon, a bányán még annyira se. Egyebet nem csak a karbitszagot idézte fel bennem. A bánya teljesen béomlott, mindössze egy szűk nyílás emlékeztetett régi múltjára. A tátongó szájon befele kukucskálva még látni lehetett a fagerendákat egymásra kuszálódva. A fürdő viszont virágzott tovább. A mofetták (gyógyferedők) jó javába működtek. Tele voltak, mint hajdan es nyögődöző emberekkel. Gyógyítgatták a nyavalyájukot, hogy enyhítsék a fájdalmukot. S a Melza (Merza?) villa es ott volt teljes pompájában.

A ködösben vesző reggeli emlékeknek a fenyvesek közötti fátyolos függönyét hamarkodva felkapta a nap. Mű pedig fojtattuk utunkot a rengeteg felé. A finom havasi málnával telített levegő illata távolról érződött. Erősen csalogatott magához. Vonzott, akár a mágnes.

Erdei málnászó

Visszacammogtunk a puszta melletti málnászóba, a veder aljába ördögbordát (erdei pajzsika, páfrány) raktunk, hogy ne törődjön essze a málna, s kizárólag azután szedtük az üres edényeket a kicsi édes piroskákkal. Egész délelőtt azt csináltuk. Nyúlott is a nyakunk tőle. A szemünk kegyetlenül kezdett káprázni. Már egymás helyett is málnabokrokot láttunk jó sok málnával. A kiszabott adagok sorra gyülevésztek. Kora délutánra mindenki megtöltötte a vedrét. Desanya perceket hagyott nekünk, hogy valami málnácskát szedjünk a belünkbe es. Ez sokáig nem tartott, mert mintha medve úr es meglátogatott volna. A csörtetéseket hallottam, de medvét nem láttam. Jobbnak láttam a nagyokot követve bévetni utánuk magamot az erdőbe.

Amikor mán jó javába benne voltunk a sűrűjében kezdtünk figyelőzni, de hangot nem hallva megnyugodtunk. Befele hazafelé jövet kokojzát szedtünk és ettünk. Szájunk vastagon kékesfeketén virított, akár a fogunk. Piros kokojzát (vörös áfonyát) es kapogattunk, de az nem volt annyira sok. De ej be finom savanykás íze volt nekije!

Fekete kokojza

Piros kokojza

Ugyanakkor a hegyről való ereszkedés közben az elékészített neccekbe még gombát is szedtünk. Emlékszem egy hihetetlen nagy telep rókagombára bukkantam. Még a bokrok alá bémászva jómagam a „mély növésemmel”, s a cingár testemmel is alig tudtam kiszedni. Ettől a perctől nagy becsben tartottak. Kicsike révén engem bújtatta be, ahová felnőtt ember nem tudott béférni. A bokrok meg a csemeték alá kúszva, annak mohaszőnyegén végigcsúszva főleg rókagombtelepeket bányásztam ki.

Az erdőt elhagyva, rátérve a hazafelé vezető útra medvés történeteket meséltek a nagyok. Egyik jesztgetőbb volt, mint a másik. Olyanokot mondtak, hogy helybe sokan bépisilnétek. Pedig a medvétől elég félni (itt – tartani), mert akkor nem lesz nagy baj. Ahogy nagyanyám mesélte, amikor egyszer elvoltak málnászni. Még bé sem értek a málnászóba, amikor a fehérnép esszevissza futkározva ordította, hogy „medve!”. A medve csakugyan ott volt, de nemigen érdekelte, hogy az asszonyság bébolondult. S mintha ügyet se vess módjára, még egyet legyintett volna a mancsával, miközben továbbcammogott. Evvel a mesével nyugtatgattam magamot, amíg nagyanyámékig nem értünk.

Hát az otthon maradottaknak sok mesélni valónk volt. Rengeteg élményt zúdítottunk a nyakikba. Nagyanyáméktól elbúcsúzva hamar elreppent az idő. Egy kicsi buszozással otthon es voltunk. Kezdődhetett az eltevés.

* * *

"Gombazsákmány"

Én meg napokig erősen büszke voltam magamra, hogy harminc kilómétret bémászkáltam két nap alatt. Jó volt az es, hogy a nagyok között lehettem, habár sört azt nem kaptam. A béavatási szertartás egyenesbe, és szinte minden bévezető nélkül megtörtént. Viszont úgy éreztem nagynak magamot, hogy sehogy. Nem akartam, hogy csak úgy odalegyen a mesés világom. Elmélkedésembe Nagyanyámra gondoltam, s reajöttem, hogy olyasmi gondolkozású felnőtt lehetek mint Ő, mert az menni fog nekem es.

Fenyőszegi B. Levente

2021. őszelő

Ahol még a medve is járt...

 Medvés dolgokról sokat garattyolunk (beszélünk), s még többet kókolunk. Az igazság az, hogy régebbecske se volt medvementes az erdő-mező. Na, mondjuk azt elismerem, hogy nem eppeg a játszótéren találkoztam, vagy találkoztunk őkelmivel, de azért többször megneztük magunknak egymást. Hogy kire ki a veszélyes, és ki mit tudna tenni érte a baj elkerüléséért, arról inkább nem beszélek. Csak néhány emlékezetes emlékforgácsot brummogok el nektek.

Érik a vadmálna

Évente desanyával és a testvéreimmel elcammogtunk málnát szedni több helyen és többször es. Volt ahol az erdész bukkant fel, s felénk ordította, hogy „Finom-e a málna?!”, s mű erre szép csendbe, de gyorsan bévetettük magunkot a sűrűbe. Osztán minden neszt érzékelve figyelőztünk, akár az őzikék, s ha elment, akkor visszaszivárogtunk a málnászó szélibe, s tovább töltöttük a finom erdei gyümölccsel a vedrünköt. Ritka volt mikor nem sikeredett teli szedni.

Az első nagy dörmögős élményem a Fenyés feletti erdőbe történe meg. Ugyanúgy, mint máskor nagy heherészve nekiindultunk vedrekkel és zacskókkal a kezünkbe az erdőnek. Ugyanis menet közbe lehetett gombászni… Desanya mindig lecsillapított, hogy csendesebben vigadjunk, mert az erdőben vagyunk. A mezőnek szeme, az erdőnek pedig füle van! Nem nagyon értettük, de mán halkabban beszélgetve mentünk tovább. Minden egyes alkalommal megígérte hogy, amikor megszedjük a vedreket, akkor ehetünk málnát, amennyi belénk fér. Hát ritkán esett meg, hogy rendesen bé tudtunk volna belelni belőle. Ezért menet közbe tömtük meg a belünköt (hasunkat). Akkor es a málnászóba érkezve ügyesen szedtünk két szemet a vederbe, s egyet a szájba. Elég jó csel volt. Néha fordítva es megesett. De mit számít ez a cseppnyi különbség, csak tőjjön a veder, de azért ne maradjon üres a pocak se. Málnászás közepette a sűrű bokrosba majdnem velünk átelemben (szemben, túl felől) egy hatalmas valami kezdett mozogni. Csakhamar reajöttünk, amikor lábra állt, hogy a másik es málnászó, de nem ember, de még az erdész se, hanem a medve. Megláttuk egymást. Ő tovább ellegetett, mű es tovább szedtük a málnát. Eléggé otthonosan mozgott a málnabokrok között, mivelhogy otthon volt. Ezért nekünk kellett igazodjunk egy cseppet héza, hogy mindig szembe legyen velünk. Jobb szem előtt nem téveszteni, mint osztán belébotlani. Na, így forogva, egymást figyelve, megszedtük a magunkot. A medve még maradt, s mű hazaeregeltünk…

A málnászó felé...

A legkisebbik nagybácsimék azért nem jártak olyan jól, mint mű. Ő es a barátjával pont abban az esztendőben, csak pár nappal később kerestek egy másik málnászót. Kaptak es. Semmilyen veszély nem fenyegette. Rendesen megszedték a vedreket, de amikor jöttek ki onnan egy nagy anyamedve, s a két bocsa az útjukot állta. Hát nem volt mit tenni, az egyik ötliteres kicsi veder málnát kiürítették a földre, s ott hagyták. A medveanya oda ment megszagolta. Hívta a bocsait, s neki láttak lakmározni. Addig ők szép csendben és óvatoson elaraszoltak onnét, míg be nem vették magukot a sűrűbe. Amikor hazaértek, nem mondták, hogy nem izgultak egy cseppet, hogy mi lesz, de annyira nem jedtek, hogy az elkövetkezendő években még ne málnásszanak.

Csalogató málna

A nagy málnászós történetek után a legkeményebb, asziszem a zsögödfürdei. A nyolcvanas évek dereka után bátyám leköltözött a pár esztendeje üresen álló nagyanyámék házába. Hát akkoriban a házháta után a szomszédban méhkaptárok voltak. A mű kicsi udvarunkon pedig szilvafák. Ez a piros és sárga fosóka, ringló, korkodus (cseresznyeszilva) vagy mi a rossz nyavalya -féle szilva volt. Egy szép júliusvégi napon megérkezett a medve es dorbézolni. Előbbször a kaptárokkal bajlódott, de osztán csakhamar reatért a szilvafákra es. Általában este dolgozott, vagy hajnalban. A bátyám nemigen vette észre. Vagy nem ért még haza, vagy hajnali órákban még aludt. Az egyre sűrűsödő látogatás után az ottlakókra rendesen reahozta a frászt. Eléges félni kezdtek. Bátyámnak es elege lett a kerítések dőlögetéséből, felhercsent, de erősen. Persze, nem mondom, félni félt, de felszerelkezve kileste őkelmit. Készített két szurkos fáklyát, s amikor hallotta, hogy megjő a brummogi, szép csendbe kijött és meggyújtotta, az ejsze a seprűnyélnél hosszabb fanyélen büszkélkedő fekete fejecskéket. A medve felé közeledett. Az amikor meglátta a világosságot jedtét vette a dolognak. A bátyám kicsit hergelgette még, míg a medve felgyorsult, s majd futásnak eredt. A szomszédok kigyűlve nezték, hogy elől fut a medve, s utána meg a bátyám. Nem hittek a szemüknek. Ejsze még a borvizes bazinokon túl es kergette egy darabig… Mondta es mindenkinek, hogy nincs mit erről beszélni, mert úgy se fogják elhinni. De mű igen. Én személyesen még a kioltott fáklyákot es láttam! Az biztos, hogy dörmögi őkelme többet nem merészkedett vissza, legalábbes, amíg a bátyám ott lakott.

Az 1990-es esztendőktől erre felé, mű többször es láttunk medvéket. Még én es találkoztam vélük csalóka és fenyőrügy szedése közben. Rendesen megneztük magunkot egymásnak. Ő, s a küssebecske társa (asziszem bocs lehetett, de mivel nem tátottam sokáig a pufámot, nem vagyok százas benne) mentek lütőre, s én hágóra. Ennyi volt. Osztán még Ágnes leányommal es láttunk a Nagy Laji dombján, és az Ördöglikhoz közel, de hézánk távolabbacska méges. Asztán volt egy olyan es, amikor leányaim borvizet szerettek volna tölteni Zsögödfürdő központjába az omladozó szálloda melletti sziklaborvíznél. Osztán mégse mertek, mert egy medvebocs ott volt alig pár méterre tőlik. Épp kukázott az Olt melletti szemetesbe. A medvemamát nem látták, de szerintem ott kellett legyen valahol a boccsa közelibe. Eléggé megjettek, de úgy cselekedtek, ahogy mondtuk. Biciklire ültek, s visszajöttek a házhoz. A kisebbik lányom rémületében mesélte „rendes medve füle, rendes medve orra és rendes medve mancsa volt!” Pedig déli tizenkét óra után esett meg, s nem estefelé, s hajnalba...

Ahova a maci béjárt (kocsi utáni kukás) Fotó: Ágnes leányom

Az utóbbi pár évben valahogy sok nagyon sok lett ezen a tájon a medve. Főleg az ezredváltás után úgy megszaporodtak, mint a legyek. Az embernek az az érzése támad, mintha direkt hoznák ide, mert itt jó helyt van. Sőt úgy vettem észre, hogy az utóbbi pár esztendőben egyre többen kosornyáznak az emberlakta helyeken. Mostanára már ritka az a székely ember, aki nem találkozott volna itt ezeken a tájakon legalább egyszer medvével. Szereda környékin, főleg a háyaknál, hamarébb feltűnt. Zsögödfürdő, Zsögöd, és a Nagy Laji dombja után még a Csíkszeredai parkot es meglátogatták. Ha eddig nem derült volna ki, akkor elmondom, hogy a medve tényleg nem játék. A hatóságok belésegítenek telefonjelzéssel abban, hogy ne es találkozzanak az emberek vélik. Sajnos a polgárok egy cseppet másképp értelmezik a figyelmeztetőt, pont odamennek fényképet csinálni rólik, s úgy keccegtetnek, hogy vesznek meg. Mire a medve es megvesz, s azután jön a haddelhadd.

Székelyföldi parlament 2050”
Medve komák, há' mi a kókság történik itt minálunk!? Már megint untos-untiglan ez a nyavalyás emberkérdés...

A 2017-es Fenyőszegi Cserekjék lapocskámba jelent meg

Én a hegyek között nőttem fel, s nem kell tanácsnak se venni, de méges az a véleményem, hogy a medvéket ki kell kerülni, amennyiben csak lehet.

Fenyőszegi

Fenyési forrás félhold!

Fenyés Pataka

Fenyés nem akármilyen hely. A tiszta források egyik ritka hazája. Gyerekkorom birtokába tartozott az ott csorgadozó vályúk. Erről és más kristálytiszta vizekről regélek néktek.

Szeredából inkább Zsögödferedő felől volt érdemes megközelíteni ezt a káprázatos mesébe illő tájat. A Fenyőszegi úton kezdve ildomos megcsodálni azt a helyet. Vőgigballagva rajta elhagyva a zsögödfürdei borvizes strandot, szemünk előtt kinyílik Fenyés csodálatos világa, az ő kicsi patakjával, erecskéivel és kutacskáival, mindezt néhol mocsaras kicsike területekkel megtarkítva.

Fenyőszegen

Visszaugorva a hajdani világomba, erőst szerettem elidőzni a források mellett. A kis lakunk mögött teljes szépségében ott pompázott a vackorfa, s egy kicsit feljebb volt a nagy kutunk. Onnan hoztuk az ivóvizet. A házikónktól délre a bokros alatt pedig a kicsi kutunk csillogott, ott szerettek megpihenni az arra járó őzikék. Mégis igazából Fenyés Pataka volt a mindenünk. A körülötte zajló életünk igen vidámra sikeredett. Télen befagyott, s rajta csúszkáltunk. Tavasszal egészen megduzzadt a hólétől. A táj nyáron zöldellően, de tarkán festett, a kaszálók és a hegyi legelők virágaitól. Ősszel a komor fenyők övezte tarka bokrosok aranysárgába burkolódzva, helyenként tarkábbra mázolva magukat bőcsködöztek a völgyben.

A Kicsi Erdőben csorgadozó Fenyés Pataka

Három vályútól lett még ékesebb ez a vidék, ahova mindig nagyon szívesen ereszkedett le a szentkirályi csorda inni. Az Egyes Vályú kicsit volt lejjebb, mint a Kicsi Erdő felső fele. A Kettes Vályú az mán fent volt a tetőn, onnan észak felé véve az irányt, leereszkedve a lűtőn, bé lehetett érni Nagyos Patakára. Az az ösveny vezet Fenyésről a Szentimrei Büdösferedő felé. A Hármas Vályú pediglen egészen lent volt a Kicsi Erdő után, a Háromszögű Kerek-erdő lábánál. A kicsi házikónktól pont rea lehetett nezni. Akkoriban ezek a vályúk, csakugyan pont annyi hatalmas fatörzsből kivájt vályadékból álltak, amennyit a megnevezésük es elárultak. A legfelső, a vizes hold derekának számító Kettes Vályú adta a Fenyési patak vizének kiindulópontját, amihez hézavágódtak a Hármas az Egyes vályúk vízhozama. Az Egyes Vályú vize a területünkön keresztül haladt át. A mű Fenyőszegi patakocskánk volt. Kicsi csorgadozó izécske, de arra kellő mennyiségűnek mutatkozott, hogy gübét (itt - medret) ássunk benne, s hompokkal (gyepdarabokkal) eltorlaszoljuk a lefolyását. Feltöltődve fáintos medencécske lett. Nyaranként abba feredőztünk. Csupa ingyen, még pióca kezelést es kaptunk. De mű nem jedeztünk tőlik. Lecuppantottuk magunkról s avval annyi.

A mai Hármas vályú

Az Egyes Vályút es sokszor igénybe vettük, főleg kicsi kölyök korunkban, mikor még félelmetesnek tartottuk a Zsögödfürdei borvizes medencéket. Ügyesen beléaraszoltunk, s ott feredeztünk. Általába', azelőtt, ahogy a tehenyek jöttek volna. A Kettes vályúig nem sokszor merészkedtünk el, mert az nem volt a tanyánk látókörében. Viszont a hármas vályúhoz többször leereszkedtünk. Nagymamámhoz menet néha azt az utat választottuk, s nem a bokrosost. Tiszta vizével megtöltöttük a pockunk. Ej be jól esett es!

Ágnes leányom az Egyes Vályúnál

Tudtuk, hogy ez a félholdas forráscsokor a völgyet tisztára mossa. Tündérforrásoknak es becéztük. A völgy pedig úgy ragyogott tőle, akár a délidei tiszta égbolton legelésző napocska.

Nagyanyám szerint a tiszta víz tükre megzavarja a gonoszokot, mert az igazi arcukot lássák meg benne, bármennyire es szépnek tűnnek. Ezért kerülték őköt a boszorkányok, de a rosszindulatú emberek es. Azok kiokosodván a szemükbe lepcsent problémát, egy cseppet félrenézvén előbbször esszezavarították, s csak azután mertek belőle küllögtetni (itt -inni).

Fenyőszeg a bokrosaival, a fenyves alatti vackorfával és a Fenyőszegi Patakocskával

Mondta es nagyanyám, hogy egyszer egy nagyon szépecske, de irtó büszke, nem Csíkból származó menyecske, aki béköltözött Szeredába, ezen a helyen változott meg. Szeretett henyélni, magával foglalkozni, na meg kirándulgatni. Há' nem es beszéd tényleg szemrevaló teremtés volt. Mivel az ura a tenyerin hordozta, csak ennyi dolga akadt. S nem szégyenlette elhíni a férje-ura legénybarátait ezekre a gyalogolásokra. Ott pedig folyton-folyvást szégyentelenül illegette-billegtette magát, még az embere előtt es űzte az eszit, amíg a valamelyik sétácskája során az egyik Fenyési forráshoz nem értek. Nagyanyám szerint a bokrosos alatti kicsi kútnál történt… Becsületesen megvala szomjúzva. Mivel nagyon elvolt ragadtatva magától, gondolta a víz tükrébe egy cseppet megigazítja a megbubázott kontyba szedett hajacskáját. Vesztére csinálta, nem tudván annak hatalmát hetykén gőgösen, ahogy szokott a tükörbe es, elragadtatva magától egyből belénézett. Hát amit látott, azt nem tette zsebre… Saját maga szörnyeteges változatát kukucskálta egy darabig. Mert a látvány annyira megbabonázta, hogy az ott lévő kísérő férfihad es szálfaként mozdulatlan maradt. A döbbenet tartott még valameddig, osztán a fiatal asszonka béjelentette a kirándulás végét. Otthon állandóson a kicsi kútba való nezés jutott eszébe. Annyira megzavarodott tőle, hogy többet nem incselkedett a férfinépséggel. Megrendesedve, még öregkorára es szép nő maradt. Ezt onnan lehet tudni, hogy, amikor ezüstös színűt váltott a hajkoronája, tiszta egyedül visszamerészkedett a kicsi kúthoz, belénézett, s egyet mosolygott. Egy csokor virággal a kezében tért haza jókedvűen.

Fenyőszegi B. Levente