Fenyési forrás félhold!

Fenyés Pataka

Fenyés nem akármilyen hely. A tiszta források egyik ritka hazája. Gyerekkorom birtokába tartozott az ott csorgadozó vályúk. Erről és más kristálytiszta vizekről regélek néktek.

Szeredából inkább Zsögödferedő felől volt érdemes megközelíteni ezt a káprázatos mesébe illő tájat. A Fenyőszegi úton kezdve ildomos megcsodálni azt a helyet. Vőgigballagva rajta elhagyva a zsögödfürdei borvizes strandot, szemünk előtt kinyílik Fenyés csodálatos világa, az ő kicsi patakjával, erecskéivel és kutacskáival, mindezt néhol mocsaras kicsike területekkel megtarkítva.

Fenyőszegen

Visszaugorva a hajdani világomba, erőst szerettem elidőzni a források mellett. A kis lakunk mögött teljes szépségében ott pompázott a vackorfa, s egy kicsit feljebb volt a nagy kutunk. Onnan hoztuk az ivóvizet. A házikónktól délre a bokros alatt pedig a kicsi kutunk csillogott, ott szerettek megpihenni az arra járó őzikék. Mégis igazából Fenyés Pataka volt a mindenünk. A körülötte zajló életünk igen vidámra sikeredett. Télen befagyott, s rajta csúszkáltunk. Tavasszal egészen megduzzadt a hólétől. A táj nyáron zöldellően, de tarkán festett, a kaszálók és a hegyi legelők virágaitól. Ősszel a komor fenyők övezte tarka bokrosok aranysárgába burkolódzva, helyenként tarkábbra mázolva magukat bőcsködöztek a völgyben.

A Kicsi Erdőben csorgadozó Fenyés Pataka

Három vályútól lett még ékesebb ez a vidék, ahova mindig nagyon szívesen ereszkedett le a szentkirályi csorda inni. Az Egyes Vályú kicsit volt lejjebb, mint a Kicsi Erdő felső fele. A Kettes Vályú az mán fent volt a tetőn, onnan észak felé véve az irányt, leereszkedve a lűtőn, bé lehetett érni Nagyos Patakára. Az az ösveny vezet Fenyésről a Szentimrei Büdösferedő felé. A Hármas Vályú pediglen egészen lent volt a Kicsi Erdő után, a Háromszögű Kerek-erdő lábánál. A kicsi házikónktól pont rea lehetett nezni. Akkoriban ezek a vályúk, csakugyan pont annyi hatalmas fatörzsből kivájt vályadékból álltak, amennyit a megnevezésük es elárultak. A legfelső, a vizes hold derekának számító Kettes Vályú adta a Fenyési patak vizének kiindulópontját, amihez hézavágódtak a Hármas az Egyes vályúk vízhozama. Az Egyes Vályú vize a területünkön keresztül haladt át. A mű Fenyőszegi patakocskánk volt. Kicsi csorgadozó izécske, de arra kellő mennyiségűnek mutatkozott, hogy gübét (itt - medret) ássunk benne, s hompokkal (gyepdarabokkal) eltorlaszoljuk a lefolyását. Feltöltődve fáintos medencécske lett. Nyaranként abba feredőztünk. Csupa ingyen, még pióca kezelést es kaptunk. De mű nem jedeztünk tőlik. Lecuppantottuk magunkról s avval annyi.

A mai Hármas vályú

Az Egyes Vályút es sokszor igénybe vettük, főleg kicsi kölyök korunkban, mikor még félelmetesnek tartottuk a Zsögödfürdei borvizes medencéket. Ügyesen beléaraszoltunk, s ott feredeztünk. Általába', azelőtt, ahogy a tehenyek jöttek volna. A Kettes vályúig nem sokszor merészkedtünk el, mert az nem volt a tanyánk látókörében. Viszont a hármas vályúhoz többször leereszkedtünk. Nagymamámhoz menet néha azt az utat választottuk, s nem a bokrosost. Tiszta vizével megtöltöttük a pockunk. Ej be jól esett es!

Ágnes leányom az Egyes Vályúnál

Tudtuk, hogy ez a félholdas forráscsokor a völgyet tisztára mossa. Tündérforrásoknak es becéztük. A völgy pedig úgy ragyogott tőle, akár a délidei tiszta égbolton legelésző napocska.

Nagyanyám szerint a tiszta víz tükre megzavarja a gonoszokot, mert az igazi arcukot lássák meg benne, bármennyire es szépnek tűnnek. Ezért kerülték őköt a boszorkányok, de a rosszindulatú emberek es. Azok kiokosodván a szemükbe lepcsent problémát, egy cseppet félrenézvén előbbször esszezavarították, s csak azután mertek belőle küllögtetni (itt -inni).

Fenyőszeg a bokrosaival, a fenyves alatti vackorfával és a Fenyőszegi Patakocskával

Mondta es nagyanyám, hogy egyszer egy nagyon szépecske, de irtó büszke, nem Csíkból származó menyecske, aki béköltözött Szeredába, ezen a helyen változott meg. Szeretett henyélni, magával foglalkozni, na meg kirándulgatni. Há' nem es beszéd tényleg szemrevaló teremtés volt. Mivel az ura a tenyerin hordozta, csak ennyi dolga akadt. S nem szégyenlette elhíni a férje-ura legénybarátait ezekre a gyalogolásokra. Ott pedig folyton-folyvást szégyentelenül illegette-billegtette magát, még az embere előtt es űzte az eszit, amíg a valamelyik sétácskája során az egyik Fenyési forráshoz nem értek. Nagyanyám szerint a bokrosos alatti kicsi kútnál történt… Becsületesen megvala szomjúzva. Mivel nagyon elvolt ragadtatva magától, gondolta a víz tükrébe egy cseppet megigazítja a megbubázott kontyba szedett hajacskáját. Vesztére csinálta, nem tudván annak hatalmát hetykén gőgösen, ahogy szokott a tükörbe es, elragadtatva magától egyből belénézett. Hát amit látott, azt nem tette zsebre… Saját maga szörnyeteges változatát kukucskálta egy darabig. Mert a látvány annyira megbabonázta, hogy az ott lévő kísérő férfihad es szálfaként mozdulatlan maradt. A döbbenet tartott még valameddig, osztán a fiatal asszonka béjelentette a kirándulás végét. Otthon állandóson a kicsi kútba való nezés jutott eszébe. Annyira megzavarodott tőle, hogy többet nem incselkedett a férfinépséggel. Megrendesedve, még öregkorára es szép nő maradt. Ezt onnan lehet tudni, hogy, amikor ezüstös színűt váltott a hajkoronája, tiszta egyedül visszamerészkedett a kicsi kúthoz, belénézett, s egyet mosolygott. Egy csokor virággal a kezében tért haza jókedvűen.

Fenyőszegi B. Levente

Kérenzéssorozat lecsendesedése

 Másodikos voltam, mán több, mint fél nyolc, amikor kivirágzottak az iskola melletti almafák. Zsögöd pataka es rendesen megduzzadt a sok esőzéstől, ezért es nem engedték a tanyítók, hogy lemenjünk marháskodni oda. Igen mert az iskola udvarának hátsó határa volt a'.

Ahol történt az esemény...

Emlékszem kemény napokot éltem meg. Mert mielőtt mindez békövetkezett volna, jó pár hétig én kicsi személyemben tisztelhették a hetest. Igaz elég lett volna egyszer, s akkor jöhetett volna a sorra kerülő osztálytárs, de egy időre nagy hirtelenséggel hatalmas népszerűségnek örvendtem. Talán onnan fútt a szél, hogy Csibi Géza tanítóbácsit felköszöntöttem, persze Desanya jóvoltából. Mán meg nem mondom, hogy születésnapjára-e, vagy névnapjára. Inkább az utóbbi, mert azt jobban lehet tudni… írja a naptár es. Viszont mint már tapasztaltuk, a népszerűségnek is vége szakad egyszer. Történt akkor, amikor csak semmi bévezető nélkül megbetegedtem, s otthon kellett kuksoljak egy hetet. Visszatértemkor, rea egy hétre megdöbbenésemre a suliba „elorozták” tőlem ezt a felelősséget!

Most így fontolóra véve a helyzetet, arra a következtetésre jutottam, hogy azt hiszem azért es maradhattam meg olyan sokáig hetesbe, mert a fent említettek mellett mókásnak tartottak. Legkisebb lévén az osztályba, elég viccesnek tűnhettem osztálytársaimnak dirigálgatás közbe. Ugye mindenki vonuljon ki- és becsengetéskor, ne legyen zaj, a szemét legyen a kukába s a többi. Na, de biza eljött az az említett kutya pillanat, amikor a tanítóbácsi beleszólt az erőszakos hetesség visszafoglalásomba. Elmondta, eleget voltam már. Jöhet egy következő. Ráadásul mindezek után, az egyik napsütéses délelőttön még egy verset is meg kellett tanulni, rományul! A MOTECSELT! Aki béfejezte, az mehetett es ki az iskola udvarára lükverceskedni (játszani, szórakozni). Há bőgtem volt a hetességem megsemmisülése miatt es, de a verstanulás se telt el bőgés nélkül... Habár mindkét eset igazságos volt, gyerekként méges veszteségnek éltem meg. A versikét az osztály fele előttem tanulta meg. Én meg mérgelődtem, s persze kikészítettem magamot, amíg sikerült megtanulnom. Teljesen feleslegesen. Az igaz, hogy több, mint tíz perccel többet hülyéskedhettem az udvaron, de az elégedetlenségem egyre nőtt, s sértődöttségem továbbra sem múlt el.

Zsögödi iskolád koromban.
Ejsze itt már nem fél kilenc, hanem kilenc es lehettem...

Hát igen, erősen kellett szenvedjek, mint egy kivert kutya... S aztán egyszer mégiscsak eljött az a pillanat, amikor ebből az álapotból kikecmeregtem, s még számomra es váratlanul váltottam. Visszahúzódtam, nem népszerűsködtem többet, s keveset jártattam a cséphadarómat. Teljes megfigyelő módba kapcsoltam. Bevallom, ez az új állás sem tűnt valami rossznak.

Aztán valamelyik csendes és bubás májuseleji nap az egyik osztálytársam elkérenzett (úgyes mondják kéreckedik, elkéreszkedik de igazából kéredzkedik, elkérezkedik, régiesen írva: elkéretzkedik – na me!!!, el van rendesen ragozva...), mert otthon meszelnek, s szükség van rea. Egy másik nap szintén az osztályból valaki kérenzkedett, mert szülei nem lesznek otthon, s ezért nem lesz, aki az állatokat ellássa eledellel. Volt, amikor a fél osztály taknyos lett, s akkor is kezdtek gyakrabban kérenzeni. Persze nagyon érdekelt a dolog. Odamentek a tanítóbácsihoz, valamit motyogtak, s avval vehették es a táskájukot, s iszkiri haza. Mindezeket megfigyelve alaposan tágra meresztett szemmel követtem. S a fejembe lezajló erős gondolatok közepette reajöttem, hogy a gyerekek hol ezért, hol azért elkérenznek, s a tanítóbácsi mindig elengedi. S reaadásként még a szülőktől papír se kellett a tanítóbácsinak. Hmmm? Elmélkedtem számtalanszor magamban, akkor én es elkérenzkedek, miétt es ne! Háha elenged...

Egyik bamba hétfői napon, amikor sokan kérenzkedtek, én es odajárultam a tanítóbácsi katedrájához, s csak annyit mondtam „Tanítóbácsi haza teccik-e engedni?”. S tényleg, Ő nem kérdezett semmit, hogy miért, csak útnak eresztett. Én pedig boldogan ereszkedtem haza. Egy héten kétszer es megcsináltam. Ha valaki otthon volt, akkor sem gyanakodott reám, mert, amikor kérdezték, hogyan jöttem haza hamarébb, mindig azt mondtam, hogy elengedtek. Habár sejtettem, hogy azért valami nincs rendjén, de valahogy nem tudtam abbahagyni. Olyan hatása volt, mint nálunkfelé a jó öreg szilvapálinkának és csíki sörnek. Az ötödiknél mán nagyon untam, mert, amikor hazaértem Desanya délutános lévén a szentkirályi borvíznél, otthon mosott és takarított. Ezért künn kellett szöszmötöljek. Meg kellett várjam a testvéreimet, hogy ott ellegyek velik.

Sanyi bátyám nagyobb korában

A hatodik kérenzés nem következett bé, mert a tanítóbácsi es megunta a folytonos lógásomot, s megkérdezte Sanyi testvéremtől, hogy „Mi van Leventével, hogy ilyen sűrűn kérenzkedik? Talán Beteg?” Szegény testvérem nem tudott rea választ adni. Csak hebegett, habogott. Ő csudálkozott es, hogy gyakran teperem (szedem a lábam) hazafelé hamarébb, mint régebb. Arra gyanakodott, hogy a szegény tanítóbácsi beteg... Én a hírtől teljesen béijedtem, úgy elveresedtem, mint az izzó rezsó, s azt sem tudtam hirtelen, hogy mitől es tojtam bé. Nem értettem, minden szabályoson zajlott, akkor méges mi a baj? Engem miért es zavar. Hiszen minden a rendes kerékvágásba deccsengetett (haladtgatott). Há' me' az akkor olyan isteni volt, hogy én kérenzkedek, s csak úgy elengednek. Gondoltam ez es egy ilyen iskolás szokás, hogy, aki nem kérenzik, az nem es igazi diák. S lehet, hogy szégyen es... Ezétt es teljesen felakartam zárkózni. Azért es csudálkoztam el, hogy mégse az. Na, a nagy meglepetés megtörtént, s féltem, hogy a szülők nehogy megtudják, s a képembe másszanak. De ettől nem kellett tartsak, mert Sanyi nem árult el semmit. Az es igaz, hogy iskola hátralévő napjaiba olyan rendesen jártam, hogy csak. Igazi példás kommunista úttörő kölyök lett belőlem. A reám pirítás után nemhogy nem kérenzkedtem többet, de idejébe ott voltam mindig az iskolában. S még a szünetekről sem késtem az órákra bémenetellel.

Valamit azé megjegyeztem. Hogy a szabály akkor es az, ha nem tetszik. Akkor es bé kell tartani. Ami pedig nem világos nem érdemes belévegyülni. Na, így „végeztem ki” a második osztályt.

Egy zsögödfürdei kedvenc

Tiberiu Utan versikéje - saját fordításom

Motocel Mărunțel cât un cercel N-are astâmpăr Cel mai mic dintre pisoi Ia să îl privim și noi. Cum se scoală, nu se spală Dă întâi la blid năvală. Și din lapte - un pic nu lasă Celorlalți pisoi din casă. Pe mustăți, stropit pe blană. Frățiorii și-i ia la goană.

Piszuka Kisded, mint a gyűrűcske S nyugtalan A picurka cicuka De közelebbről nézzük ca'. Ha felkel nem mosakszik A tálacskához rohangászik. És a tejcsikéből semmit se hagyva Nezheti magát a többi macska. A bajuszkájával bundácskáját lepriccolja, Testvérkéivel csintalanul futkározva.

Fenyőszegi,

VÉGE

Tavaszi finomságok Csíkban

Fenyési FENYŐSZEG

Há biztos, hogy van elég sok minden, amivel meglehet vetni a belügyminisztériumot, hogy ne korrogjék a has, de inkább azokról mesélek, amivel ott helybe es teli tuddjuk/tudtuk tömni a pufánkot. Na, azokból vittünk haza belőle es, ha kellett, mert így volt szokás. Megosztani az otthoniakkal, akik nem vettek részt a „legelésbe” fennkölt tennivalónak bizonyult.... Amiből ott rögvest, helybe nem beleltünk bé belőlik, azokot nem es lehetett megenni nagy hirtelenjibe, csak főzve. Há próbáljátok ki a csihányt, bodzát, kakukkfüvet vagy egyeb más gyógynövényeket, esetleg a szegfűgombát bérágni, vagy a komlórügyet, amiből zöldfuszujkára hajló ízű levest lehet megburrantani. Há nem hiszem hogy ízlene. Még mondjuk a köménymag s a csapirka elmegy, azokot nyersen es ellegettük.

Csihány (csalán)

Virágzó bodzabokor

Kakukkfű

Az igazi csemegék a sóskák voltak. A mezei, a vékonyszárú-lándzsalapíjú hegyi, és a madársóska. Eszket erősen szerettük. Főleg a mezei sóskát. Neccesleg szedtük, s vittük haza. Inkább a lapisakot. Kórósóska es lehetett, de abból csak a lágyszárút tépdestük le s ettük meg. Mondjuk a kemény szárú se rossz, de azt inkább helybe kellett megharapdálni, s a levit belőle ügyesen kiszívni. Otthon a „zsákmány” néha megvolt vámolva, zömmel a nagy lapik. Abból sóskazósz vagy leves készült. De evvel mit es törődtünk mű. Há semmit. Csak lefutottunk, s ki a mezőre, s még szedtünk egy adagot. Hazatérvén kirittyentettük egy tálba, körbeültük, s ettük, amíg a végére nem jártunk. Hej, de hogy szerettük, s szeressük még máig es! Néha a rágógumit esszerágtuk vele, s akkor zöld rágcsink lett belőle. Biza nagyon hasznos eledel volt, ha éhesek lettünk. És időnként szomjoltó hatását es felhasználtuk. Főleg ha künn tátottuk a pufánkot a nagy melegbe.

Kórósóska

Sóskalapi

A fenyőrügy rágcsálását se vetettük meg. Az es olyan savanykás ízű egy kicsike szurok utóízzel vigyítve.

Csalóka (fenyőtoboz) és fenyőrügy

Madársóska

A madársóska az mán más tál tészta. Persze, hogy bírtuk. Az es jó szolgálatot tett, amikor az erdőbe kambacsoltunk (eregeltunk, mentünk, csatangoltunk). Például: gombásztunk, vagy szirupnak csalókát (fenyőtobozt) szedtünk. Finom levelei vannak nekije, s sokat személ a lóherére. Szerencsére a lóhere sem mérgező, mint a medvehagymára hasonlító gyöngyvirág lapi. Habár a medvehagymának ha fehér es, de igen más a virágja, mint a gyöngyvirágnak. A virágja rendesen fokhagymáson csípős. Erről jut eszembe, a madársóska (medvesóska, fa sóska stb) virágja igen ízletes. Enyhébben savanykás, s mintha egy kicsit édeskés es. Ezért evvel es időnként megpakoltuk a hasunkot/ még most es. Nagyokot lehetett bökkedni tőle. A savassága okozott egy csepp gondot, met úgy éreztük a fogzománccal babrálgat, s az nem jó. Há még ellegettünk az utak szélin es eléggé van nagylapijú növény, de ráksúly tudja most, hogy mi a neve, a csöve finom savankás... Na abból. Biza megcsipkedtük a tormalapikot es. A torma lapija enyhén csípős. Személ a karalábéval. Néha gyerekláncfű szárát és bérágtuk, csak az olyan keserű, mint a fűvel esszekevert kávé. A hosszú füvek zsenge részeit meg megrágogattuk. Azok fincsik. Olyan édeskék voltak.

Tormalapi a sárga virágok között

Zsögödferedői medvehagyma

De az akácvirág sem volt semmi. Úgy majszoltuk azt, hogy szinte nyuvadtunk meg tőle. Otthon még mézet es készítettek belőle, akár a lóhere virágából. Na, abból es kiszívtuk a virágtövében lévő édes fincsiséget.

Virágzó akác

Amit még igen szedegetünk az a koseper (mezei eper, tokos eper) és az erdei eper vagy szamóca. Finomságok ezek. A koseper feje olyan fordított kosárkába vagy tokba van. Irtó finomok. Főleg amelyik rendesen megveresedik. De akkor se rossz, amikor kezd fonnyadni, aszalt eper íze lesz. A nem teljes pirosok egy cseppet savanykások. Az erdei eper vagy szamóca a' másabb. Amíg teljesen ki nem pirosodik nem finom. De ha igen, egyszer olyan smakkja van, hogy megnyalod a nem létező bajszodot es. A koseper es egyedi ínyencség. A gyerekek szeretik tányérba kirakni, s megcukrozva a bendőbe leküldeni. Azért szokássá vált belőlik eperhabot es készíteni.

Koseper

Berkeeper

Az idén mán a sóskákból rendesen bészedtünk. Egyétek tűk es!

Legelésző Fenyőszegi úr