2024. január 31., szerda

Mikoron bénéztek a farkasok az ablakon...

 

Fenn a hegyekbe...
 

Régebbecske még a tél es más vót. Ha egyszer novemberbe az idő leeresztette a havat, az húsvét környékin ment el, ha elment. Biza, nem lehetett sokat taknyolászni. Idejibe bé kellett szerezni a fát télire. Met ha késtél a bészerzéssel, akkor tűzrakáskor a nyers fa csak füstölt, mint az istennyila, s egyfolytába ki kellett nyitni az ajtót. Avval az ajtónyitorgatással pedig melegedni eligha lehetett. A fát rendesen meg kellett választani. A fenyőn kíjjel érdemes vót bészerezni bükkfát es, amelyik hosszabbacskán tartsa a meleget. Persze a lenyesett ágakot, gezdereket (pici száraz fenyő gallyakot) se vót érdemes elpazarolni, abból lehetett jó tűzgyújtóra valót összevakarni. Ha az egyszer fellobbant úgy égett, mint a zsír, s olyan erőre kapott, mint szalmaláng. Azután jöhettek a vastagabbacska hutyuró darabok, s máres lobogott a tűz.

Egy ilyen hidegebecske téli napon, úgy a hetvenes évek elejin történe az eset, ami akorra esett, amikor ott fenn, ahol laktunk a híres Fenyőszegen az Égígérő vackorfa lábánál, mondjuk egy cseppecskét beljebb. Éppen despa és desnya pár napra elmentek hazulról. Ez pont két nap. Csak mű ötön maradtunk otthon a lakban. Olyan erőst nem jött, hogy elkambacsoljunk valamerre, met -20 fok alatt vót a hideg, s a seggünk lika es béfagyott vóna bónyászódás (itt – ide-oda lődörgés) közbe. Nem es beszélve arról, hogy estére még jóval vadabbra váltott a hideg.

Nna, történet akkor gyúlt bé, amikor a szülők mán nem vótak otthon, mű, a három kicsike, legmesszebb csak a kerti vécéig merészkedtünk el, s onnan es a fagyos idő gyorsan iszkiri visszakergetett házba. Addig es, amíg világosság vót az egyik bátyám fát aprított. Ő se nezelődött sokat, csinálta a dógát. Úgy kiporosodott az arca, mint a karácsonyi alma. Mű kisebbek, iparkodva béhordtuk a felhasogatott fát a fűtő melletti fásládába. A másik bátyám pedig szintén kutyafuttában hozott vizet a külső kútból. Először vederrel a tetejit bé kellett törje, majd a jegeket széthányja, hogy tudjon meríteni a vízből. Asztán fürge léptekkel erezd visszafelé!

Fényjáték az erdőbe

A havas táj szigorúságát valamiféleképpen csak a nap sugarai enyhítették. Sárgáson és narancssárgáson csillogott tőle a hó. Az árnyékok azétt a halvány kéktől a mély kékig, szinte kékes feketére komolykodták a tájat. Az idő előre haladtával az árnyékok egyre jobban húztak vészjósló sötét színeket a tájra.

Amikor mán a tyúkoknak, a disznyóknak, Kukker kutyának és Cincili macskának es enni vettünk, attól tovább egy dekát se tátottuk kint a szájunkot. Ügyekeztünk béfelé a jó meleg házba.

Pedig lett vóna amit bámészkodni, met ilyenkor néha meg-megjelentek körülöttünk lévő dombokon a fürgécske mókusok, eleséget keresgélő őzikék, s persze szarvasok es, asztán csoportokba röfögő vadisznyók, a megbundásodott rókák és néhanapján az éles szemű farkasok es. Medvét ilyenkor nemigen láttunk, biztoson szunyokáltak barlangjaikba. Ha igen, akkor es hamar eltűnt a fenyvesek sűrűjébe. Na de, ami ablakon keresztül es jól látszódott, azok a tollasok vótak. Az itthon maradt madarak se tarkították sokáig az eget, s a fák környékit se, abba a dermesztően fogvacogtatós hidegbe. Pedig látogattunk cinkéket, rigókot, verebeket, néhanapján fakopáncsokot, de másokot es.

Vendégeink a farkasok. Ahogy jődögélve elképzeltem

Estefelé, amikor az egyik bátyám egy vider vizet hozott, akkor határozottan a szemünkbe mondta, hogy a közelbe farkasokot látott. Mű aszittük, hogy viccel, majdnem heherésztünk, de amikor összehúzta a szemöldökit, kezdtük komolyabban venni mondandóját. Egy kicsi idő múlva valami mocorgást figyeltünk meg az ablak alatt. Kikukucskáltunk, s há tényleg ott voltak a farkasok. Ki mennyit számolt... Akárhogy es neztük a dolgot, de úgy számigáltuk, hogy haton-heten lehettek összesen. Nehezen ment az olvasásuk, met vótak közülik olyanok es, akik kódorogtak. Azétt a többségük az ablak alá húzodott. Biztos egy cseppet melegedni. Há’ szerencsénkre pont akkor nem evett a rossznyavalya, nem vót egyiknek se kedve kibőcsködni a házból, még a küszöbig se. Dolog végzésre jöhetett az ilyen helyzetekbe jól bévált plé zomácos kíjjel lila, belül fehér bili… Fedéllel bécsukva, hanem veszettül nyuvadoztunk (fulladoztunk) volna tőle.

A farkasoknak eszik ágába se vót elmenni. Néha-néha nezegettük őkelmiket, hogyan mocorognak, s figyelőznek. Igaz, nem ültünk sokáig fenn. Lefekvés előtt még egy kicsit kártyáztunk, enni vettünk a kályhának, hadd duruzsoljon magába, s azután ágyba bújtunk. Elalvásig a fűtő karikáin kiszüremlő fények kókoskodását kémlelgettük, míg le nem ragadt a szemünk.

Reggelibe elég korán keltünk. Éberek vótunk. Az a korán kel fel atyafi fajták vótunk örökkétig, de most még ráadásul oka es több akadt. A csipát, ahogy kiszedtük a szemünkből egyből a farkasok juttak az eszünkbe. Meg se mosakodtunk s mán ölt a rossznyavalya, hogy az ablalkoz kandarodjunk. Meglestük, hogy ott vannak-e még a ház mellett, s há igen. Biztos melegen tartotta bundáikot a ház oldala, s azétt maradtak reggelig… Eppeg szembe néztek velünk. Próbáltak békukucsálni… Közbe játékból hergelőztek. Műsort csináltak nekünk. Kezdtek ide-oda futkorászni. Látszólag istenien érezték magikot. Há’ nagyon bírtuk. Megunhatták a bolondkodást asztán úgy egy kicsi idő múltával, met a dolgikra eredtek. A vezérjük még szigorú tekintettel reanezett a csintalankodókra, s azok rögtön abbahagyták a hülyéskedést. Kettőt szökkentek, s avval a gyors léptekkel magik mögött hagyták a házunkot, eltűntek a látóhatárunkból. Há’ most mán tiszta nyugodtan mondhassuk, hogy akkor vót nálunk az az igazi didergős, dermesztő téli nap, amikor a farkasok tényleg bénéztek az ablakon.

Irtó közel a ház az erdőhöz

Kukker kutyánk jól érezte magát. Nem bántották őt se, s a többi állatot se. Igaz, azok rendesen bé voltak zárva. Viszont Kukker láncoson, de kint a szabadba jól elvolt velik. A macskánk bent aludt a házba. Amikor a elmentek a „jómadarak”, akkor ő es megsétálta magát a környéken.

Azóta még láttunk farkasokot, de olyan közelről, mint akkor télen, ejsze soha, ha csak az állatkertet oda nem számítsuk.

Fenyőszegi úr

 

2023. december 23., szombat

A kis Cinege Cinkénk csipegetős esete

A  kis Cinege Cinkénkről mesterkedtem meg

Már jó pár éve, úgy november vége felé érkezik hézzánk a kicsi Cinege Cinke. Hogy az-e pontoson, vagy más-e, mint a tavalyi, azt nem tudni, s asziszem nem es fontos. Ami tényleg százas az az, hogy eleinte csak színtiszta egyedül érkezik. Amikor béfejezi a repkedést, akkor leszáll az erkélyünk párkányára, s az ott kitett eleségből (főleg magokból és szalonnabőrből) szokott csipegetni. Amikor mán egy jó párszor teletömte a begyét, akkor megesik, hogy még társat es hoz magával. Nem es csuda, mindig rendesen enni vet a belügyminisztériumának. S ebből kifolyólag van az es, hogyha annyira, megbátrodik, akkor többedmagával visszatérve lakmározgatik tovább. Biza, a társaságba még a szemelgetés es jobban esik... A begytöméses petyegtetés után, még egy cseppet körülnéz, figyelőzik, minha érdeklődne. Nem egyszer az ablakunk felé kémlel, kíváncsiskodik. Asziszem direkt, csak a saját kedvére szokott békukucskálni az ablakunkon. Mi, ha észrevesszük, csakes távolról szoktuk lesni őkelmit, nehogy elzavarjuk. Azétt szívesen béhoznánk a lakásba, met annyira édeske tud lenni a kicsi buksis madárka, hogy jön, hogy ott helybe megegyük! Na nem, nem eppeg rántott cinegének, csak azétt, hogy úgy ügyelve megbubusgassuk. Persze, sose tesszük meg, met tudjuk nemigen az ő terepe az emberi ketrecbarlang. 

Kilátás az erkélyünkről

Egyik alkalommal, amikor jobban felmelegedett a novemberi idő, s amikor még nem volt béüvegezve a balkonunk, nyitva hagytuk az erkély ajtót egyet szellőztetni, s há’ nem-e a szegény Cinege Cinkénk bétévedt a lakásunkba. Az volt a gyanúm, hogy úgy ügyesen csipegetve haladt lassanként egyre előbbre… Ezétt történhetett az, hogy nem es vette észre, hogy hol es jár. Családomból az elsők közül, akik eppeg hazaérkeztek, több, mint valószínű, hogy Anya, megszokásból bécsukta az erkélyablakot. Ahogy általába megesik, csak azután látták meg a kis Cinege Cinkét, ahogy az egyik lógó virágcserépben félve fürkészi a szobát. Ilyenkor mitévő es legyen Anya, meg a kicsike leányai? Há’ finom hessegtetéssel vissza akarták irányítani a természet lágy ölébe. Legalábbes kifelé a szabadba. Az sajnos eléggé macerásan jött össze. Pedig az erkélyajtó, ott abban szent percben, rögtön tárult… Az aranyos madárkánk a kedves irányítgatást támadásnak vélte. Félelmében az egész apró teste egy sebesen dobogó szív lett. Pár perc röpködés után méges sikeredett kivergődnie a biztonságos, végtelennek tűnő, égboltra. Azt el es felejtettem mielőtt elment volna, össze-vissza repkedésében becsületesen megdíjazta a lakásunkot, főleg a számítógépünköt, met arra tottyantott (fosott) egy cinegéset. Azé’ a Cinege Cinkés méretéhez viszonyítva tetemeset „alkotott...”

Érdekes, a benti zűrzavaros élmény ellenére méges visszajárt, és ugyanúgy, mint azelőtt es, bekukkintott leskelődve, éber érdeklődéssel, hézzánk. Asziszem, mégescsak jó bényomást tehettünk rea. 

A cinkék egyik csipegetős helye

Azétt mán elsőre észrevettük, hogy a kedves kicsi csőrösségünkbe volt valami titokzatos, valami varázslatos, olyan mesés csudaság. Nem csak ő figyelőzött münköt, hanem mű es meglesegettük ténykedéseit. Há’ el es ámultunk rajta úgy ahogy kell. Azóta a családból mindannyian tudjuk, hogy azé jön úgy télidő felé hézzánk a Cinege Cinkénk, met advent idején a koszorúba, s főleg a gyerekeknek, meg a fiataloknak, ha jók voltak, s miért ne lettek volna azok..., bélop egy csepp meglepetést. Igen, a mű kicsi Cinege Cinkénk nem akárki. Bésegít a Mikulásnak, és Karácsony táján az angyalkáknak egyaránt. Mindig hatalmatos szeretettel várjuk őkelmit. Nagyon boldogak vagyunk, de főleg a gyerekeink, amikor az utcán séta közben felfedezzük valamelyék fa ágán egy cinegét, ahogy minket méreget. 

Az idei adventi koszorunk a cinke ajándékára várva...

Kicsi barátocskáim, ha szeretnétek egy cinegét, akkor tegyetek ki magokot, s ott ne, amit ő szeret, s olyankor mán csak várni kell... Figyeljetek tük es, de csak úgy fürkészősen, barátságoson, s meglássátok, hogy akkor hézzátok es békopogtat majd egyszer a kicsi csőrével az ablakon.

Fenyőszegi B. Levente



2023. november 30., csütörtök

Kalandos utazásom Hidegségre

 

Télies táj Gyimesfelsőlok felé

Sok ügyes-bajos dolog megesett a Hidegségi buszon, amikor még a Bükkhavasi iskolánál tanyítottam. Ez az esemén eppeg a Hidegségre tartó csudajárgányon történe. Mán elég hideg vala ezétt rendesen felöltöjztem. Béléses kabát, sapka, sál, a lábamon bakancs… Nem es fájztam, még egy dekát se. A szokás szerint a sofőrtől megvettem a jegyet, s nagy úriason helyet foglaltam rajta. Borzsova határába felült mellém Marika es. Ott ne, osztottuk az iskolai teendőköt, mikor a buszt úgy Felsőlok derekába megállítá egy kontroll (ellenőr).

Innen más irányt vett a szokásos csendes gondok tárgyalása. A busz egyet döccsent (döccent), s a kontroll fellépett a buszra. A „persze vettem jegyet” mán felszálláskor ügyesen eltettem jó helyre. A télies hidegbe a hacukám nagy részét magamon tartottam, mert biza hol volt fűtés, hol nem a buszon. Úgyhogy a sálamot, sapkámot s a kesztyümöt vettem csak le. 

 

Hidegségi táj

Ahogy felért a tragacsra a kontroll-bácsi rögtön nekiveselkedtem a buszjegy keresésének. Bizony kucifántos keresés volt, mert nem találtam sehol. Kétszer es megnéztem az összes zsebeimbe. Ki es forgattam azokot rendesen, de nem találtam ott. Háromszor másztam belé a táskámba. Minden kihanyigáltam belőle. Füzetek, könyvek, s főleg felmérők sokasága omladozott az ölembe, s még a szék alá es jutott. Valamelyiküknek, minha szárnya kelt volna. Aztán az egész a busz fenekére landolt. Ezétt neztem bé vagy négyszer a székek alá, s az ülések mellett tovább vadásztam a bújócskázós égetően fontos cetli után, de sehol se bukkantam rea. Közben folyt az ellenőrzés, hátulról eléfelé haladva. Én mán olyan lettem, mint egy mérgezett féreg (egér). Esszeszedtem a cókmókjaimot, s kapkodva keresgéltem tovább a körülöttem ülők székeinél. Sajnos az se’ vezetett eredményhez. A „kutató expedícióm” megfeneklett... A sűrű monyokolásom ellenére még mindig reménykedtem, hogy megkerül a jegyem. Szerencsémre a kontroll hátulról eléfelé haladva vergálta a jegyeket… Jómagam, ha nem es legelöl, de az első három közötti székek valamelyikébe’ ültem.

Egy idő után mán a busz népéből nem maradt egy se, aki nem engem nezett volna. A hír pillanatok alatt terjedt. Rendkívüli gyorsasággal értesültek arról, hogy mi bajom van. Voltak az utasok között olyanok es, akik aszondták, hogy jobb lenne, ha eccerűen bévallanám, hogy nincs jegyem és kész. Sőt hézatették azt es, hogy ne mind játszódjam meg magamot, s asztán miattam nem fog továbbmenni a busz... Ez vala a legkeményebb válasz. 

Bükkhavasi iskola és festői környezete

Amikor mán feladtam a keresést, akkor történe meg a csuda! Furcsamód, amikor hozzám ért az ellenőr, „véletlenül” ráleltem a „mocsok” jegyre. El es felejtettem azt, hogy mikor es helyeztem belé a sapkámba olyan nagyon ügyesen. A kontroll szinte semmit nem kellett várjon. Adtam es a kezibe. Ej, de lett es egy isteni nagy röhögés a buszon, hogy a tanár úr milyen fetyelló (dilló, kicsit kók szerelék, együgyű), még jó hogy a fejit nem hagyta el... 

Hazafelé tartva. Elhagyva Felsőlokot...

Amikor leszálltam a buszról a történet továbbra es egy nem mindennapi kanyart vett, akár a busz. A furcsa mégsem ebben volt, hanem ami ezután következett. Elsőnek szálltam le a járgányról, és léptem át az iskola küszöbét. Bényitva az irodába az egyik kolléganő azt kérdezte „Levike ki volt a kontroll a buszon?”. Töredelmesen bevallom, akkor sem tudtam, s most se, hogy ki lehetett az ellenőr. Gyenge vagyok az efféle hírek nyomozásához… Szerencsére az utánam jövő kollégák jobban voltak informálva, s ők megmondták. Így terjedt akkorjába a hír. Pedig bíz-isten, se mobil, sőt az iskolába ott fent Bükkhavason még vezetékes telefon sem vala.

Régi képem a gyimesi évekből

Fenyőszegi B. Levente

 

2023. október 21., szombat

Az iskolába járásom nehézkes kezdete

Hat esztendősen egy szikrát sem ismertem az iskolát, csak hallottam róla, s híre erősen megijesztett. Miétt es? Hát azétt met láttam a bátyáimot tanulás közbe’, s az nekem eppeg elég volt. Verseket magoltak, kellett tudni írni, olvasni, számolni höhööö… A román nyelvről nem es beszélve. Biza a szüleink rejuk (rájuk) es léptek, hogyha rossz jegyet hoztak haza. Nem csuda, hogy bé voltam szarva. Az egész tanyítási okoskodás olyan messze volt tőlem, mint az űrutazás lehetősége a végtelen csillagokba. Be es tojtam rendesen, mikor kezdték feszegetni nekem, hogy hamaroson iskolába kell menjek, s ez az időpont egyre közelebb került hézám. A helyzetet az es nehezítette, hogy azelőtt még óvodába se jártam. Szentimrei Büdösből béköltözve Fenyés északi felébe mán közelebb kerültünk faluhoz és városhoz, de mégse annyira, hogy több ember vegyen körül nap, mint nap. Azétt a Zsögödfürdei buszmegállóig es kellett eppeg eleget gyalogolni. Sőt, a nagyanyámék háza es messzinek látszott tőlünk, há’ a Zsögödferedő központja. Először végig kellett nyargalni a Fenyőszegi úton. S aztán még a feredőt elhagyva az Olt túlsó partján villant meg az autóbusz-állomás. Ott pedig sok ember nem jár. Képzelhetitek milyen hatás volt egy egész iskola, s az osztály.

A gyönyörúséges Fenyőszegi út, eppeg most ősszel.

Na, s hogy bégyúlt az iskola, ezt az utat gyalog s busszal mindennap , vasárnap kivételivel, meg kellett tenni! Há’ nem es volt jó belégondolni.

Akárhogy hánkolódtam, s ijedeztem, de méges eljött a nagy nap. Keményen emésztett a gondolat milyen lesz majd ott a többi gyerek között. S hogy mit csinál a tanító néni! Gondolat ide vagy oda, azon a hűvös szeptemberi napon négyen indultunk el az iskola felé. Mellettem jött a két bátyám és Desanyám. Ő, mint szülő kísért, a mán emlegetett úton, az első nagy napomra. Bezzeg a Napocska lassan, lomhán, lustán ásítozva kelhetett fel. Nem es csuda, ő nem kellett menjen iskolába! Volt benne bolondság, s erőst fogta a zsigora, mert kéretlenül es mutatta sugaraival az utat nekünk el egészen az iskoláig. 

A hajdani vackor máterem

Sanyi bátyám harmadikosként egy másik osztályba került, mint mi Richárddal. Ugyanis az elsősököt a negyedikesekkel egy helyré tették. Olyan összetákolt párhuzamos osztályt csináltak a kettőből. Bezzeg a másodikosok és a harmadikosok külön osztályba kerülhettek... Desanya búcsút vett tőlünk, s ment es a dolgára. Én csak ültem a padba, s nezelődtem. Közbe hátra lestem abba a padsorba, ahol a bátyám ült. Először egy cseppet se féltem, met mondták, hogy ez egy jó hely, de amikor több első osztályost láttam kapálózni, hadonászni, s tiltakozni, s hallottam bőgni az anyjuk után, há jedtét vettem a dolognak. Rendesen meginogott a hitem abba, hogy tényleg semmi rossz nem fog történni velem. Egyre feszültebb lettem, s elfogott a rettegés. Még nem tudtam mi fog következni. Úgy morfondíroztam magamba, ha ezek ott körülöttem vinnyognak, mind a fába szorult féreg, semmi jó nem sülhet ki belőle. Hirtelen jajgatni kezdtem, azt persze nem hallotta senki se a nagy cirkusztól, s uzsgyi neki vesd el magad, kirohantam az iskolából. 

A gyerekként Bikaborvízek becézett küpü (kút), majd csorgó. Most Semmi. Háttérben a Nagy Imre festő galériája

Kilépve az épületből elhagyva Vackor Máteremet egy cseppet megálltam. Mivel az utat tudtam merrefelé jöttünk, nekiiramodtam a soha nem viszontlátásba. Tekertem es a Keresztút irányába, s békanyarodva a Bikakaborvíz felé, ahol később sokat tyütyültem (ittam belőle), futtam tovább. S aztán a Nagy Imre festőművész úr házát elhagyva vágtattam egyre sebesebben, mint a szélvész, Zsögödön végig, mintha hajtana a tatár. Nemsokára észrevettem, hogy valakik loholnak utánam. Még jobban felgyorsultam, akár mint egy mérgezett egér. Sajnos egyre közelébb kerültek hézám... Eppeg a falu végin kapták el a grabancomot. A két üldöző közül egyik a testvérem, s a másik az egyik osztálytársa volt. Kíméletlenül, fogva kétfelől a kezemet, visszacipeltek, hurcoltak az iskolába. Pedig makacsul fékeztem a lábammal, eléggé megnehezítve a sorsukot. Az osztály ajtajánál már várt a tanító néni. Nem volt mérges reám, inkább igen barátságosan viselkedett. Szinte csend uralkodott az osztályba, mán senki se vacsogott. Engem, ügyesen beszélgetve vélem megputyukált, de minden egyes diákjához volt egy kedves szava. Aszondta jó lesz együtt megtanulni mindazt, ami a padra kitett könyvekben van, s persze hogy haza es vihetjük ököt… Hogyes mondjam, kezdtem megnyugudni. A hazamenés mán ezután a futóverseny után, sokkal lassubb volt. Bezzeg otthon veszettül bőcsködöztem, hogy milyen fáinka könyveket kaptam, s azok az enyémek es maradnak.

A volt falu vége. Aztán a zsögödi Nádas bár... Most?

* * *

Persze, ahogy teltek a napok, akadtak közöttük nehezebb órák es, mikor a kicsi fejembe aliges lehetett belégyömöszölni a könyvekbe rejlő tudományt. Mégse volt olyan rossz, ahogy képzeltem. S amikor valamit megtudtam oldani, hogy örvendejztem (!), met tudtam, hogy képes vagyok többre es.

Hat évesen középen. Jobbról Sanyi és balról Richárd bátyám (1973) Fotó: Borbé Sándor (Desapa)

 Fenyőszegi B. Levente 


Dáktö Kondenbery naplója 5

      Asszem Pucsik a legjobb barátom A Pucsik név sokaknak semmit se’ mond, de nekem annál többet, Naplócskám! Miután megtörtént az a rém...