Amikor még Augusztus 23-a hatalmas nagy ünnep vala

 Mán 33 esztendő telt el azóta, hogy augusztus 23-án utoljára fel kellett vonulni. Ilyenkor a hazánk a kommunizmus felé haladó úton lett dicsőítve. Ebben a kikényszerített boldogságteljes pillanatra kicsődítették a gyárok munkásait, a rendőrséget és a katonaságot. Amint a fentiekben es kiderült, a felvonulás kötelező öröm volt. Hogy miért es volt ez a nagy örömözés? Hát erre a napra tették a Román Népköztársaság, azaz a későbbi Románia Szocialista Köztársaság országos felszabadulásos ünnepét. Az akkori egyenlőbb fáintos hazai nagyurak az 1944-es nemzeti antifasiszta, és antiimperialista ellenes győzedelmes fegyveres felkelését ünnepelték. Hogy pontosan ez hogy zajlott, hát nem így, ahogy ők állították, de sebaj. A valóság egyik látványos része így látszódott a jó nép szemébe, hogy a második világégés utolsó perceiben Románia ezen a napon, gyorsan hamarjába átállt a szövetségesek oldalára. Kábé ennyi.

Ünnepélyes felvonulás 
FOTÓ: Hargita Kalendárium, Hargita Kiadó, Csíkszereda, 1972, 35 o.

A rövid bévezető után egy személyes élménnyel toldom meg ezt a fáintos „virágzós kommunista felé úton haladó” felvonulást. 1983-at írtunk, amikor felvételizem 11-ik, osztályba a hajdani 2-es Számú Építészeti Líceumba. Szerencsésen be es jutottam az építészeti osztályba (azelőtt vízgázszerelőben jártam). Nagy volt a öröm. Szinte kiugrottam a bőrömből. A felhőtlen boldogságot béárnyékolta egy küldemény. Az iskolától kaptam egy figyelmeztetést, ami szerint, aki béjutott tizenegyedikbe, az „kötelező büszkeséggel” fel kell vonuljon a fent említett „nemes” ünnepen. Há’ szó köztünk maradjon, a margarinos kenőkésem ott szent helybe megállt a levgőbe... A hivatalos papírostól, mint néhány hasonszőrű felvételit megnyerő diák, egy kicsit bészartam. Nehogy kivessenek a megszerzett helyemről, ezért elmentem a felvonulási próbákra, ami, ha emlékezetem nem csal, több mint egy hetet tartott (vagy 10 napot).

X. osztályfénykép 1983 vége. Még a defilálás előtt. z osztályfőnököm jobbján állok
(Saját fotógyűjteményemből).

A bubás tervezett megkövetelte, hogy minden egyes felvonulás valahonnan kiinduljon, s úgy örvendeztesse a bámulókot. Az 1983-as Zsögöd felőlről indult útjára, s az egész a csíkszeredai Városháza előtt csúcsosodott ki. A felvonulás során az ország és a kommunista párt zászlója kötelező volt. Egy tribünt állítottak fel oda. A nagy és a sürgős semmittevésben megpockosodott kommunista vezírek, csatlósaik és kényszerörvendezőik, valamint meghívottjaik előtt kellett defilálni (felvonulni). Oda próbáltunk kegyetlenül, napi két-három órát mű es.

A vonulás es úgy működött, hogy elől ment a profi katonaság, utána rendőrség, tűzoltóság, s ezt követték az ifjú, már egészen katonásan viselkedő, egyenruhába bújtatott tanuló ifjak hadserege. S majd jöhettek a vállalatok, és az egyenlő nép egyenlőtlenebb „elvtársai”. A két utóbbi sereg, az ország és a kommunista zászlóit lengették hevesen. Mások jelszavakot cipeltek magikkal amiken a vezért, a pártot és a nekik köszönhető haladást dicsőítő táblákot cipeltek magikkal. Egyesekre az Augusztus 23 volt readolgozva. Eszket a vackokot, mivel nehezeknek bizonyultak többen cipelték. Úgy ahogy a forgatókönyvbe szerepelt... Voltak akik büszkén viselték a rejik (rájuk) szabott feladatot, a szebb jövő reményében, hogy közelebb kerülhessen a szocialista hívők bőséges vályújához. Ezért, mint minden rendszerben es, egyesek képesek voltak, akár tűzbe tenniük a kacsójukat ezért a lehetőségért.

Há’ gyerekek nem volt nekem való ez a szebb jövő felé való felvonulás. Mivel balkezes, s egyúttal ballábas vagyok semmi sem ment egyértelműen számomra. Nekem a bal volt a jobb, s fordítva. A másoknak mi magától értetődő volt, az nekem egyenest kínzás. Hatalmas összpontosításomba és irtózatos fáradságomba került a valahogy úgy csináljam, mint a többiek, de úgyse ment simán. Hát olyan mit keres ez az alak ott ipsét teljesítettem bé.

A tornatanár, aki a menetelésért nyaggatott, förtelmesnek tartott. Mindig megállt mellettem, s előszeretettel piszkált. Röhögtek es rajtam a társaim. Mert azt is úgy kellett. Ez egy bévett szokás, az emberen röhögni kell, hogy ki ne lógj a sorból. Segíteni az teljesen más lapra tartozik… Mindenesetre kívülről nezve eléggé olyan esetlen, héza nem értő lehettem. De ki a nyavalya akart vonulni? Főleg, ha az agyamban az egész úgy fogalmazódott meg, hogy micsoda marhaság… Hát akkor biza eléges nehéz.

Há’, amikor eljött a pillanat a vonulásra, rémes sötétliláskék gúnyában, ugyanolyan színű bászkával a fejemen, fehér kesztyűvel a kezemen csináltuk meg a főpróbát. Hát hogyesmondjam erős ügyekezetem meghozta a gyümölcsét, mán a tűrhetőnél jobb, olyan közepes lehettem. Addigra mán elfogadhatóan tartottam a díszfegyveremet es. Emlékszem, ahogy nagy győztesen vezényszóra, a pufánkot pont kellő pozitúrába tartva haladtunk el tribün előtt. A novgorodi vendégek mosolyözönnel fogadtak és integettek. Micsa felemelő érzés kellett volna legyen, ehelyett csak egy kicsit nyugudtam le.

A tanár szintén tűrhetőnek titulált. Nekem pedig a teljes felszabadulást jelentette a felvonulás vége. Akkor mán boldogan szolgáltattam vissza az egész kelléket, amivel annyira meggyűjtötték a bajomot. Biztonságba éreztem balkezes-ballábas mivoltom. Végre XI. osztályosnak érezhettem magamot. Otthon este a tévében hasonló vonulásokot láttam. Ott se menetelt mindenki egyszerre. Viszont a műsor alatti kifejtett szocialista győzedelmes bőgedezések (énekek), balett-táncos csákánnyal hadonászó „bányászmunkások”, s lapáttal, talicskával s más egyebekkel felszerelt országépítő színpadi vonaglások nekem es mulatságosnak tetszettek.

Felvonulás csúcspontjának helye mostanság...

Hogy mi lölte a többieket, akik nem vettek részt a felvonuláson? Há’ egy nagy semmi. Nekünk adtak testnevelésből egy nagy tízest. Ennyi.

Hogy mivel lehet jesztgetni az embereket... De ne felejtsük el, hogy sose lehet tudni mikor valagászódnak a hatalmasok. Akkor meg a végrehajtás mocsok tud lenni.

Fenyőszegi defiláló

(felvonuló, menetelő)

Bűvös gyógynövények gyűjtése hajdan

 

Szurokfű, orbáncfű, galaj, cickafark, kömény egy bogba

Amióta az eszemet tudom, s már pedig elég régen, a gyógynövénygyűjtés egyfajta titokzatos szertartásként üdített fel engem. A mezők tarkaságában rejlő füvek fák-bokrok ajándéka, amelyet a szél-cibálta égbolton illatozta be tavasztól őszig a környéket mindvégig magához csalogatott, s úgy dédelgetett, mintha családjuk kedvence volnék. Ha reaadásként beleszagoltál a természetben, már előtted láttad azt, hogy mit szeretnél belőle. Nem dugott el semmit előled, de kikérte magának, hogy rendesen ismerd. Télen a külön gondosan összegyűjtött füvek megnyitáskor szikraillatként áradtak szét a konyhában. A káprázatban elszabadult igézetben, a léleknek helyet adó testben, nyugtató hatással áramolt szét ereinkben.

Ördögborda

* * *

Nos, maga a gyűjtés valóban üdítő hatásként dédelgetett. Kivételt képezett a köménymagszedés. Azt gyökerestül téptük ki a földből, s a sok huzigálástól olyan lett a kezünk, mint valami hólyagkupac. Ameddig hólyagos maradt, addig még nem volt akkora a baj, de ha egyszer az kihasadt, minden további nélkül szikrát vetett a szemünk, s akarva-akaratlanul megláttuk Csaba királyfi csillagösvényét. Most azt es bezzeg finomkodva ollóval levágva es elintézzük…

Orbáncfű (vérfű)

Voltak a környékünkön másfajta szedők es. Nem tördelték kézzel, hanem más cselhez folyamodtak. Emlékszem kaszálás után és közben es, na nem a kaszáló atyafi előtt, csak megette, a fehérnépek kikapkodták a nekik szükséges burjánokot (itt – gyógyító füveket). Akkor még a kaszával lehessintett (levágott), napon megszáradt szénát es bugjába (boglyába) rakták. Az árnyékukba isteni volt szentheverdelt végezni (megpihenni). Gyógyító hatásaként, árnyékába süllögve elbóbiskoltunk. Néha agy tehenke, vagy valami, esetleg valaki jött felénk, s az/ő költött fel.

Azok a tápláló tehenfosok

Csihányerdő 

Amikor gyűjtésbe kezdtünk gyerekekül, kerengésünk során száraz tehenfosok mellett nezelődtünk a leveles sóskákot keresve. Met ott nőttek a legnagyobbak, ahogy a csapirkák es abból táplálkoztak rendesen. Olyan egészségesre fel tudtak cseperedni, hogy csak az ember ámult-bámult reájuk. A csihányokot és a szúrós bogáncsféléket, mint a vitézek a kardjukkal egy-egy hutyoróval (bottal) vertük szét magunk körül. Azért a sziklák körül bélestünk még az ördögbordák alá es egy kis erdei (szamóca) vagy mezei eperétt (koseper, tokos eper).

Egy csokor berke eper

Koseper galajjal

Persze ezeket a csodanövényeket megjelenésük sorrendjébe, amikor mán hatásos mivoltukot bémutatták, akkor szedtük le. Mi gyerekek sosem akartunk okosabbak lenni ebben a dologban, mint ahogy szüleink és nagyszüleink mondták. Vagyes úgy szedtük, és gyűjtöttük össze, ahogy tőlik hallottuk. A szertartásokot fáinul bétartottuk. Legtöbbször, hogy el ne bugyutáskodkjuk reájuk hagytuk a füvek gyógyhatásának megőrzése érdekében az elkészítését. Persze mindent ellestünk tőlik, s lassacskán, jóformán észrevétlenül belészoktunk a mesterségbe.

Szurokfüvecske

A kicsi csemeték (gyerekek) mellé, mint amilyenek mi es voltunk, hogy ne csak marhuljunk, általában szedéskor jött velünk egy felnőtt es. Nagyanyám irtóan szerette az ilyen mezei boklászódást. A gyógynövényeket alaposon kivizsgálta. Ne legyen rajtuk pók, meg másmilyen kicsi, bogár, lepke, hernyó, s akármilyen aprócska élőlény. De ezt mind irtó sebesen. Még a szemünknek es gyorsnak tetszett. Amennyiben lehetett, tisztán szerette szedni. Nem nagyon szerette vegyíteni őköt. Ha netán csak egy neccet hozott magával, s abba kellett belérakja az egészet, otthon mind különválogatta. Aztán jöhetett a szikkadt hűs és levegő járta árnyékos helyen a szárítás… Majd ha rendesen megszáradt papírzacskókba és szellőző rongyzsákocskába lett tárolva. Ilyesmit mi es csináltunk otthon. Ezeknek a szertartásoknak családunkban Desanya volt az igazi mestere. Desapa pedig szakértője maradt a súlyos betegségekhez járó burjánok elkészítésének titokzatos „mágiájához”.

Bogaras növény

Ej be fáintos érzés es az, amikor télen csak úgy kaptuk elé a finomabbnál finomabb gyógynövényeket, néha megbolondítva egy cseppecske mézecskével, citrommal…

Amit még a havas idő ellenére es letudtunk csipegetni a fáról az a hecserli bogyó. Annyira finom és savankás tud lenni, ráadásul a forralt vízbe téve egyből belészívárog belőlük a felszárított gyógyítólevelek, virágok, gyümölcsök kivonatának lényege.

* * *

Az idők elteltével az eljárást elsajátítva hasonló módszert alkalmazva, a mai napig es úgy szedem össze a kedvenc gyógyhatású, ahogy mi mondjuk viccesen: burjányokot.

Amelyikeket feltétlen bégyüjtük az a csihány (csalán), bodzavirág, kakukkfű, szurokfű (vad oregánó), orbánfű (vérfű), cickafark (na, nem az ízéért…), köménymag, menta, s persze ősszel a hecserli bogyó (csipkebogyó). Nyilván még sok mindent bégyűjtünk, amire úgy érezzük szükségünk van. Mindezekhez előszeretettel leszedjük a kerti és a vad gyümölcsököt, amelyikeknek reánknézve varázslatos hatása van úgy ízben, mint gyógyításban.

* * *

Méges a lényeges az, ami megmaradt a gyógynövénygyűjtési napokból, hogy szinte nem számított munkának.

Úgy maradt meg emlékezetünkben, mint a kedves bónyászódásunk (kerengésünk) egyike a természetben. A gyűjtés közbeni friss levegő, a növényekre való rábukkanás öröme, minden egyes alkalommal teljes nyugalmat adott ki magából, s úgy elemünkben megbékélve elringatott a csodaillatok felett.

Ribizli, fosóka szilva és vadmálna

Fényképezte: Ágnes lányom és Jómagam

Fenyőszegi B. Levente

Pöfékelések a Nagy Laji dombján

 Annak is szinte negyvenöt esztendeje, hogy Szeredába béköltöztünk. Egészen más világ tárult elénk, mint Fenyőszegen. Mások lettek a hülyéskedési és marháskodási lehetőségek. Körülöttünk, ahova költöztünk, körbe-kereken csak építőtelep volt. A megye tervező emberei komolyan belévágtak a város blokkosításába. Az újonnan felhúzott gyárakhoz emberek kellettek. Ha voltak gyárak, s emberek, akkor új lakásokot is rittyentettek fel. Így kapták meg az egyik blokkbéli lakrészt, többek között a szüleink es. Nagy eredmény volt az akkori vezetőségnek a kommunizmus felé vezető úton!

Kint a természetben.
A képen Andris, jómagam, Imre, Góli és Lóri. Fotózta: Kicsi Karcsi.

Mű gyerekek eleinte az építőtelepeken íztelenkedtünk. Hiába figyelmeztettek, hogy „porrá válunk”, meg se hessintettük. Kardoztunk, mint a testőrös filmekbe, Tárzánosztunk, karbitot rotyogtattunk, s millió egy bolondságot űztünk, mígnem bé nem fejeződtek a környákbáli építkezések. Há’ nem volt mit tenni, el-el jártunk máshova, de ritkán, mert az építkezések egyre messzebbre estek a tömbházunknál. Ezért új helyet kellett kieszelnünk magunknak, ahol ki tudtuk tombolni a naponta felgyülemlett energiánkot.

A legközelebbi bolonkodásra alkalmas terület a Nagy Laji dombja volt. A mű szemünkbe eléges alkalmatosnak tűnt. Akkoriban a szabad terület mán a politlénika (poliklinika) előtti belső részen megkezdődött. Hamar bé es vettük magunknak a területet, akár hajdani a vándornépek. A parittyázós csaták után testvérekül, valamint a barátainkkal együttesen, szívesen kambacsoltuk körbe a hatalmasnak tűnő vadas terepet. Télen szánkáztunk, s síztünk rajta. Tavasztól késő őszig pedig bandáztunk. Persze, ha leengettek a kiszabott dolgok elvégezte után... Sóskát, epret, málnát gyömöszöltünk magunkba, met ezekből szabadon eppeg volt elég. A csemmentéseinket néha kiegészíteni egy csepp, almával, vackorral, s ha a kert résein sikerült a környék házainak ribizlijét, fügéjét (egresét) megegyengetni, akkor azokból a finomságokból es bévettünk becsületesen a testbe. Igazából, az évszako járása szerint, amit kaptunk abból pufáztunk bé.

Kilátás a Nagy Laji dombjáról Zsögöd környékére.

Bandázás közbe ügyekeztünk egymásnak rangokot adni, bandavezéreket választani, de csak ideig-óráig működött az ilyesmi. Nálunk a mindenki tanácsa érvényesült. Abból es annak inkább azé, aki a legjobban megtudta győzni a többieket. A sok bokros előörsnél tettünk szolgálatot. Nesztelenül, vagy ügyetlenkedve küsebb-nagyobb zajjal ahol elrejtőztünk leselkedtünk. Fürkésztük az arrajárókat. Mindezek mellett a legfonosabbak következnek: a híres Akácvárunk, egy magunk ásta még nevezetesebb Földvárunk, valamint egy Sziklásunk, és egy „Fenyveserdőnk”. Persze a nyílt virágos rétek sem voltak semmik, azokot es szerettük. Főleg az ösvenyeken barangolókot kémleltük ki, nem eppeg komoly indokokkal… Néha csak kóbor kutyák falkáival találkoztunk, néha meg kóbor macskákkal. Láttunk sast, őzet, szarvast, vadnyulat, rókát, férgeket (egereket) ott tölteni az ideiket. A zsögödi utakon kaluppoló lovasszekereket nagyon bírtuk. Az emberek nagy része, s közülük es a többségében felnőttek csak áthaladt a dombon, Szeredából jövet Zsögöd felé véve az irányt.

A Nagy Laji dombját a Megyei Korház alatti sík mezei ösvenyen es meglehetett közelíteni. Akkoriban még fennállt egy lehetőség, a dombalji kis utcácska köves útját követve, aminek két felén néhány ház kuksolt csendesen a rét, a domb, és a blokkok között. A mező elejéről mán lehetett látni a zsögödi kollektív épületeit. Persze arra is bónyászódtunk, de inkább a domb magaslatain szerettünk kókulni. Igazi vándornépcsordára hasonlítottunk. Értettük a tehenközlekedést. Úgy mentünk összevissza, keresztül-kasul, hogy egy terelő kutyának es sok dolga lett volna egy csuporékba össze gyűjteni münköt.

A virágos Nagy Laji dombja.

Haverokkal, amikor csak lehetőség nyílt nyélbe üttük a találkát, s avval iszkiri egy újabb kalandra! Az esetek többségében az udvaron, vagy minálunk volt a gyülekező központ. Onnan mentünk ki a dombra, azokkal akiket elengedtek otthonról. Persze, aki mert kérenzeni (kéredzeni), annak valamit kellett adni, vagy valami előjoga származott belőle. Imigyen indultunk napi utunkra nagy győztesen mű, a környéket felfedezni vágyó kölykek. Útközben mindig akadt mondanivaló, rengeteg fontos dolgot le kellett tárgyaljunk... A fontos és a nagy dolgokhoz felnőttesen kellett játszódjuk meg magunkot.

Biza, amikor már annyira cseperedtünk nem volt elég az komoly arc, s rengeteg eszmefutkározás, hiányzott valami segítő kellék. Hamar ki es választottunk egyet, s ez lett a szivar, esetenként a cigaretta. Megvenni eléggé rizikós volt. Igyekeztünk olyan elárusítónál vásárolni meg, aki nem kötekedett, hogy kicsik vagyunk. S ha mégsem sikeredett, küldtük a nagyobb növetelü pajtásainkot. Nem es kell mondjam, ej be felnőttesnek neztünk ki ifjú dohányosokként... A pénzt zavaros forrásokból hoztuk essze. Ki mennyit tudott, annyit adott a kasszába. Az esetek többségénél üvegeket adtunk le a bészedőbe. Na abból jutott filtrus (szűrős) Marosestire (Mărășești). Nagyon kedveltük azt, de pittyogtattunk Amirált, filtrus Kárpácit (Carpați) s más egyebeket es. Azonban, elég sokszor filtru nélküli szivarral birkóztunk meg. A szivarazásokon egy kivételével, aki őrt állt, a többiekkel nem lestük az arra osonkodó kóbor állatokot, s úgy igazából semmit se. Komoly pufát vágva körbeültünk a füvesen, és szippantottuk béfelé a „tüdőkezelő nagy mestert”. A füstjét levenni nem tudtuk, de úgy szívtuk, hogy a seggünk es tojpadt bé.

A sziklás

Szerencsére szerény püfékelős tehetségem idejében révbe ért. Mán Nagyanyámnál megtanultam szippantani, met addig csak futtam. Okulva az addigi tapasztalatból, a társaim előtt mán egészen nagyképűen pittyogtattam. Goli pajtásunk esztendőre sem volt valami nagy, ős es kezdte fúni, mint jómagam eleinte, akár a tüzet, amikor szítani szoktuk. Amikor elmagyaráztuk hogyan kell, nagy hirtelenjében akkora slukkot vett bé, hogy még fülén es füst szivárgott ki. Legalább es odaképzeltük. Szegény veszettül köhögött. Avval vigasztaltuk, hogy átesett a szivarazási béavatáson. E’ mán döfi! Ő es igazi szivaras lett! Legalább es mű annak tartottuk.

Hogy mennyit füstölögtünk ebbe az üdőbe? Igazából nem es szívtunk el olyan nagy mennyiségű dohányt, mint cigarettás ifjak, mert a bandába elég sokan voltunk. Ha csak heten-nyolcan gyűltünk össze, akkor az a csomag szivar semmi se volt. A nagyobbak persze többet kaptak... Azé úgy rendeztük, hogy egy héten legalább egyszer kieresszük a füstöt. Ilyenkor átszellemülve, mint az indiánok, ahogy szívták a békepipát, úgy füstölögtünk egymás kifutt dohányködében. Legalább tartósodtunk. Ilyenkor mint gyakorló szivarasok, nem ühőtöztünk (üvöltöztünk), mint a cseszleparittyás (csúzlis), kardos és akármilyen keleti sportokon nyugvó igazságtévő harcoknál. Neeem. Azért továbbra es a terepet rendesen levergáltuk, hogy nem-e közeledik felénk olyan illető, akik számonkérnék dohányos cselekvésünk mikéntjét. Néha azé’ eléfordult, hogy valamelyiknek félrement a torkába a füst, s nyuvadozni kezdett, met hallott valami lépteket, de semmi vész, met addig rittyegtettük a hátát, míg helyre nem jött. Ilyenkor egy cseppet kigülledt (kiguvadt) vérmes szemekkel nezett reánk az illető. Na nem haragból, csak azért, met nehezen kapott levegőt. A nyuvadozóknak még putyukálás (itt - reafigyelés) es jutott. Hogy ne tegyen szemrehányást, az egyik küsebbel maradhatott helybe, amíg megnyosztottunk (leszedtünk egy szikrácskát durvábban) félig, vagy ameddig tudtunk, egy gyümölcsbokrot, vagy fát. Volt es rikácsolás, ha a gazda észre vett. Egyszer még egy villa es repült utánunk…

Az "erdőnk" felé...

A legcudarabb eset akkor történt, amikor a cigis bandát jó pár hét tevékenység után lefülelték. Egy borongós nyári délután történt, amikor pont filtrus Marosestit szívtunk. A szutykosnak mutatkozó felhők erősen reánk tehenkedtek (itt - nehezedtek). Erőnk se volt vajmi sok, hát ezért kezdtünk az egyik polihoz közelebbi előörsbe (mostanság házak vannak ott) füstölögni. Egy asszonyka tartott felénk, s mű nagyon elvoltunk bambulva, észre se vettük. Pedig szokás szerint ott volt a kémlelő, de ő sem teljesítette a kötelességit, mert minek. Megszokta, hogy azé’ sok minden nem szokott megesni e tájon. Amikor mán egy irányba volt velünk, nagyon határozottan megkérdezte: - Mondjátok ca’ el, ugyan biza kik vagytok tük? Kinek a fiai vagytok? Há’ mű rendesen bészartunk. Nem es azétt, hogy mit mondott, vagy hézánk ver valamit, hanem, hogy felismer, s akkor otthon lesz abból haddelhadd! Futott es rendesen ki amerre látott. A fehérnép egy darabig nezett, s osztán továbbállt. Nem es maradt volna, met rendesen fel volt csomagozva, mint egy becsületes székely asszony. Egyik kezébe egy nagy román necc, a másikba egy ugyanakkora erős punga (nájlonszatyor), mindkettő istenesen megpakolva. Vásárlásból jöhetett. Mán alig látszott, amikor újra sikerült a bandánknak összecsődülni egy kupacba. Dadogva mondtuk el, mennyre megijedtünk. Torkunkba éreztük a szívünk dobogását. Kivételt képezett Sanyi bátyám, aki azt állította, hogy ő maradt volna, de a bugyuta társaság miatt ő es le kellett léceljen.

Nagy Laji dombi Akácvár

Aztán a kis felnőttes nagyképűsködésünk es béfuccsolt, met nálunk robbant a bomba... Jó néhány nap után Desanya valahonnét kiderítette a szivarazásunkot. Ugyanis desapa külföldön dolgozott, ezért ő kellett kézbe vegye az ügyet. Sanyi, mivel ő volt a legnagyobb, ő kapta a legnagyobb büntetést. Még szivarat es kellett egyen. Persze mű se úsztuk meg szárazon. Merthogy tudtuk, hogy hibások vagyunk, nem puffogtunk. Sőt a nyakunkot es béhúztuk rendesen, amikor erősen eltángált desanya. Egy darabig bőgtünk, de abbahagytuk. Még az üvegek leadását, amiből pénz csináltunk, azt es bévallottuk. Volt szigor azután… Még a blokk elé sem mehettünk le egy darabig.

Telt múlt az idő, s jött az új esztendő. Sanyi kivételivel, akkoriban mán testvérekül, vagy a pajtásokkal sem püfékeltünk. Egyikünköt se fogta a zsigora (itt – a hülyéskedés) egy csepp pöfékelésre, de egyetlen árva slukkra se. Nem gyújtottak rea, met úgy volt érdekes, ha az egész társaság szívja. Másként elszállt a varázsa, nem volt az igazi. Egyedül füstölögni eléggé unalmatos.

Idővel, amikor mán megenyhült a helyzet, s újból járkálhattunk a magunk világába, még meg-meg nezegettük a szivarakot, s a finomnak tartott filtrus Marosetin megállt a szemünk, de nem volt elég merszünk belévágni.

Kilátás manapság a Nagy Laji dombja felé.

Azé’ annyi esztendő elteltivel bé kell valljam, hogy az az indiános hangulat sokat megért. Teljesen átszellemülve nagyoskodni, cudarul jól esett. Irtó kár lett volna kihagyni. Meghitt pillanatok azóta es voltak, füstölgés nélkül, de az a színészkedős felnőtteskedő nagyság, ami véle járt nem volt semmi. Ritkán éreztem úgy magamot azóta.

Még többet a Nagy Laji dombjáról: https://fenyoszegi.blogspot.com/2020/12/nagy-laji-dombja.html

Link a hajdani román szivaros és cigarettás képekhez: https://www.google.hu/search?q=%C5%A3igarete+carpa%C5%A3i+m%C4%83r%C4%83%C5%9Fe%C5%9Fti&source=lnms&tbm=isch&sa=X&ved=2ahUKEwjsicy-lcj4AhV0QPEDHUoWA6AQ_AUoAXoECAEQAw&biw=1920&bih=913&dpr=1

Fenyőszegi B. Levente

2022. júniusa