2023. február 15., szerda

Feri megtudja, hogy mi es az a seggvakaró

Amit mesélni fogok, nem eppeg most történe. Egy cseppecskét régebbecske. Hogy es mondjam, nem ilyen maszutácska tél vót, mint manapság. Minha a kutya megette vóna ezt a telet... Taknyolunk, s avval kész. S hó nincs rendesen. Tudjátok olyan belévaló fél métres, s hideg uralkodott. Pirosra csipkedte a pufánkot.


A vad hecserlibokros

Ejsze jó pár évtizede, valamikor tél derekán esett meg az eset. Asziszem a szünidő környékin lehetett, mikor az az említett nagy hó suppant le a tájra. Úgy gondolnak vissza a hajdani gyerekek, hogy istenmárjáson havazott, s utána pedig két nap se telt el, s mán úgy csattogott hideg, hogy a kanyarba ketté lehetett törni. Ha kimentél, az orrodra lehullt zúzmara ott maradt, s a takonból szempillantás alatt jégcsap lett. Há' amikor felkelt a nap! Na, akkor még jobban sziporkázott a hó, bundája pedig úgy megvolt körmözve, hogy a tetejin el lehetett járni a csíki legényest.

 

Havas lazulás

Abba' az időben nem bőcsködöztek az utak az aszfaltval, mint manapság. Nagyjából, csak olyan kövekkel meghintett vót. Mondjuk a főút azétt, az akkor is adta magát. Legalább kockakővel, vagy macskakővel szerketálták essze a borítását. Na' ebbe a csíki faluba se vót másképp. Ha béköltözött a hideg havas tél, rögvest elékerült a ródli, a síjléc, s nem es beszélve arról, hogy a patakon még gilicsezni es lehetett. De nemcsak gilicsezni, met egy kicsit lejebbecske csúszkálni es. Akik közelebecske laktak a patakhoz, azok még a cipejiket es lehúzták, s lábason sikodtak végig a annak vastagon borított jegén. Ha a talpuk megkezdett fázni, erezd bé néhány percre a házba! Olyankor fűtő körül aliges vót hely. Rendesen megtelt kölykökkel. S azután uzsgyi vissza fényesíteni a jeget még jó néhányszor! Há' tükörre volt simítva. Meg es láttad vóna magad benne, de néztedbe' az alja méges hamarébb visszaköszönt reád.

Az egyik hűbelébalázs féle társunk Feri vót. Feri félig-meddig kók szerelék kölyöknek számított, de azétt vót magához való esze. Szeretett marhulni. Sőt essze-vissza figurázni, főleg a leányok előtt, hogy röhögjön a jó nép. A gilicset ritkán használta, met a bakkancsra, amire felbogozta, nem ügyelt oda. Minden télen szarrá tett legalább egy drágának számító téli lábbelit. Ezétt gyakran megmosták a fejit. Akkor inkább ródlizott. A sízés se vót neki való, met, ha be es ért a hegyről, örökkétig (mindig) seggleg ült. Néha, azétt felcsatolta magára, azokot a léceket, amiket az apja készített, de csak azé, hogy kedvet csináljon a cefréknek. Amikor el-elsuppant, lett es körülötte nagy röhögés...

Ferit otthon es ölte a zsigora. Amikor a zanyja aszondta, ne matassatok a hiúba a kolbászokhoz, met amelyiket meglássa, hogy odanyúl annak a kezét letöri. Ezétt Feri nem nyúlt kézvel héza, de felállt egy kicsi fapadocskára, s onnan harapdosott szépen belőle. Persze észre vették. Az apja komisz ember hírében állt, s rendesen elródalta (megegyengette egy hutyuróval) őkelmét. Hogy es mondjam a' mán nem tűnt annyira viccesnek nekije. Az egyszer biztos, hogy egy darabig elfelejtette a huncutkodást.

Az a harci helyzet, hogy amikor történt véle, a mindjárt elmesélem eset, akkor csak szánkázott. Amint mán említettem, asziszem szünidő lehetett, vagy mi, met akkor nem kellett reggelibe' iskolába menni.

Csoportkép hóban

Kicsit kókoskodva dumált az aznapi élményeiről. Még hajnalhasadtakor megcsudálta a jégvirágokot az ablakon, met olyan álmodozó tudott lenni. Erőst élvezte, ahogy a nap kell fel, s a jeges ablak szirmai lilás-vörösből narancsos-sárgára váltanak, s árnyékot kapva megint olyan fehéreskék lesz belőlik. Há' sajnos az álmadozás hamar véget ért, met azon a napon a tűzgyújtással es ő vót a szeres. Fogvacogva, minha integetne, remegve gyúrta meg a fűtőt gázos forgáccsal és gerezdekkel, sö, faszálkákkal. A gyufát a nagy rezgelődésben eppeg hogy megtudta gyújtani. Rendesen megvette az isten hidege... Amikor lángot kapott, akkor vette (dobta) reja a fenyőfa hutyurókot, majd valamicskét utána, egy bükkfát es. Az egyik fadarab egy cseppet vizes vót, ezétt a kelleténél többet muzsikált, úgy süllögve (sisteregve). A béfagyott cinvedres jeget egy zománcos tálba tette. Úgy melegítette fel. A maradék fűtő karikákot egy ágval félrecibálva bényomott vagy két fadarabot. Lobogott, ropogott a tűz. Amire az anyja felkelt mán kellemetes idő uralkodott a házba. Az apja es kieregélt ellátni a jószágokot. Ő pedig aliges várta, hogy elkélszüljön a szallonás tojásrántotta. Kisebb testvérei, Vili és Jóska csipájikat akkor dörzsölték ki a szemikből, s tüstént neki es kezdtek ühőtözni. Alig telt el egy kicsi idő, a megolvadt vízből langyos lett. A macskamosdást követve, mán mindenki az asztal körül nyomta a hátsófertályát. A kölykek gyorsan békapták a reggelit, elszürcsölték a hecserli teát, s futás ki ródlizni!

Szánkázás a Nagy Laji dombján

Hogy mibe es öltöjztek fel szánkázni akkoriba'? Olyan likas posztó kabátba és gagyába, ami mán semmire se vót jó, hogy az újabbacskát ne hurbolják el. Ahogy mondani szokás, legalább ketten kihaltak belőlik. Biza, meg kellet becsülni a jobbacskát. Még a füsskabát, ami nem vót annyira régi, az es megért néhány évecskét. Azt se lehetett tudni kié es lehetett... Vót aztán melléje keccsű, nyaksál, sapka, s a bakkancsba kapca.

Az a lényeg, hogy nagy vót az öröm a kölykek közt, met ezen a napon nem fogták bé őköt dolgojzni. Még az eccerű víz- és fahordás es elmaradhatott. Ahogy az utcán találták magukot, a sarkon belébotlottak a két utcabéli cimborával, Janival és Pistával. El es kezdődött a hantázás. Egyik ügyesebben nagyított mindennapi hőstettein, mint a másik. Fenyegetőzések, bicskázások, s fogjatok met megölöm történetekvel traktálták egymást. A lényeg azomba' az együtt eltőtött idő vót.

Feri tekeri bé a hegyoldalon

A ródlizás mindig a tél fénypontja szokott lenni. Persze több ródlizós pályát lehetett kipróbálni a környéken. A hősök mán előző napokon kiverték a szánkózó pályát. Úgy lehetett sikodni rajta, hogyha rea álltál bévezető nélkül megcsókoltad az édes anyafődet. Ezétt tartották ildomosnak mellette kilihegni a domb tetejire.

Jani és Pista nem bírtak az energiájukval. Halámegvető bátorságval ereszkedtek bő a lütőn. Egyik dombról a másikra másztak fel és zergelődtek le a faródlijukval. Ferinek nem sikeredett a hősi tett megvalósítása, met a kicsi testvéreit es kellett cipelje magával. Nem tudta azt megcsinálni, hogy őköt otthagyja, s kedvére idétlenkedjen. Pedig így es megtette, de azétt nem annyira, amikor a cefrék a közelibe kerültek. Hogy hősnek lássák Vilivel és Jóskával új szánkópályát próbáltak csinálni. A két testvérit vagy háromszor es béhúzta fékejzve a hegyoldalon. Emmiatt néhányszor seggleg ült, de egy cseppet se bánta. Amikor úgy gondolta, hogy ez istenien működik a pálya, akkor egyszeribe bécsúszott a rodlival a hegyoldalon. Hol Vili, hol Jóska ordította, hogy "kormányítsál!", de ő nem ügyelt oda, s kikötött egy hatalmas kő mellett, ami másfelé kormányította a ródlit. Há' mókásnak találták az ott lévő kölykek és cefrék. Röhögtek es, úgy hogy zengett belé a völgy. Feri továbbra se adta fel. Újra lecsúszott a hegyoldalon, de a ródli felett elvesztette a vezetést, a kőbe ütközve akkorát szöktetett, hogy a közeli hecserlibokorba kötött ki. Szerencsére a füsskabát alá a kései lehulló kerti falevelek lombjait dugdosta bé. Ejsze még a zsebeit es megtőtötte. Hogy minek es, azt csak ő tudná megmondani. Persze aszondta, hogy elővigyázatosságból gyömöszölte bé. A hecserlibokron valami fenyőrigók, s más madarak es lehettek, de amikor Feri hirtelen bécsapodott oda, azok jedtüköt véve szanaszét repültek. Az egyik rigó a fincsi peccset kiejtette a csőréből, de még visszanezni se mert, met ameddig Feri próbált kikecmeregni a hecserlibokor fogságából végig ordítozott. Biza' met nem mindenhol védte meg a régi posztós gúnya. Az itt-ott likas vala, s a foltozott részeken sem maradt valami biztonságos. Nem egy tüske állt beléje. Még az orra hegyére es kapott egyet. Volt amiért ordítson... Cefetül kitartott az erős opera énekes hangja mellett. A cefrék először aszitték, hogy kókoskodik, de hamaroson kiderült, hogy nem. Amikor a bokorból sikerült kikecmeregnie felfeküdt hecserlibokor meletti hatalmas kőre, s onnan várta meg, hogy érte jöjjenek. Mindenki ott vót, még a hógolyózók a hóváraikból es elébúttak, de nem maradtak el a hóember építők se. Jani és Pista reaheppentették a rodlira. Feri kényeskedve nyögdölődzött. Vili és Jóska két felül ügyeltek, nehogy lehengeredjen róla. 


Há' valahogy így ügyelősen, havas-jegesen hazavergődtek. Jani és Pista a kertbe érkezve Feriből kirázták a hajdani lombszőnyeg maradványait. Kipallták a sapkáját es, majd visszabiggyesztették a fejire. A keccsűjéből pedig kirázták a havat. Ők osztán evvel a segétkezésvel készültek es haza. Feri testvérei a pajtásoknak intettek egyet, s ereszkedtek bé a tornácra. Ügyekeztek a havat lepallni (kiporol, letisztít) magikról, s csörtettek es bé a jó melegbe, a kályha mellé. Kivéve Ferit, aki cifra szenvedősön esett bé az ágyba. Az annyja észrevette, s gyorsan levetköjztette. Adtak neki száraz otthoni gúnyát. Avval lehetett menni enni, met mán úgyes ebédidő vót. A desapja látta Feri kényeskedésit, s odamondta, hogy "kutyacsont béforrik..." Há' ami azt illeti egy-egy helyen meg-megliggatta a bőrit hecserlibokor tüskéje. De a desanyja továbbra es megápolta. Ahogy mondani szokás aki hideget ad, az subát es ad héza...

Feri alig birkózott meg a hecserlis hülyeségével, mán es csinálta a másikot. Há' a nap métt es fejeződjön bé olyan nyugudtan. Amint egy cseppet megélemedet tesvéreit kihítta a kertbe. A füsskabátja alól, s a zsebéből kivájkált lapikot, amit ott hagytak az udvaron, meggyújtotta a többivel. S mivel ott nem messze kókoskodott, megtörtént újra a baj. Met a lükverc először beléült a lapik közé, s cseppet béázott a segge környéke. A meggyújtott lapikhoz ment száradni, amire testvére száraz ágakot es hordtak. S persze ő a lángok felé kiduvasztva a hátsófertáját melegíteni kezdte azt. Sajnos eléges sok lapi raggadt rea, amikor benne ücsült. A lángok kezdték nyaldosni a gúnyájára ragadt lapikot. Szempillantás alatt bégyúlt a valaga. Feri csak futott körbe, mint a megbolondult háziszárnyasok, nem es figyelt senkire. A testvérei kellett kupán vágják egy nagy jégcsappal, amit eppeg a közeli fenyőről törtek le, s rágcsáltak, hogy hagyja mán abba. Mikor meglepetésébe megállt gyorsan belécsüccsentették a hóba. Eztán gyorsan bélopóztak, hogy az égéstől megpergelt nagrágot vesse le. Szerencsére ténykedésüköt nem vette észre senki, met ott vót a dumálós nagymama, a pletykáival fenntartotta a desanyját. A nagyapa pedig a példamutató, nem adjuk fel féle háborús történeteivel tömte a desapjuk fejit a petróleumlámpa fényinél.

Feri testvéreivel félrehúzodott az egyik sarokba, s ott kártyáztak. Nagymama egy idő után fiataloson felszökött, s valamit katyfalt, aszondta a gyerekek fogják szeretni. Csörögét készített. Tett rea egy csepp hecserli dzsemet, hogy a kölykek jobban szeressék. Pedig a desanyjuk mondta, hogy nincs vasárnap, s a nyalánkságokot elér akkor készíteni, de nagymama hajthatatlan maradt. Há' a kölykek tényleg úgy gyúrták bé magukba, hogy szinte megnyuvadtak tőle! Ha ő maga hozta a tésztához (süteményhez) a hézavalókat, akkor el es készíti. A melegtől egy percre megbillentették az ajtót, had szelőjzön. A szagra béjött a vacsogós meghatós történeteket garattyoló (szünet nélkül beszélő) szomszédnéni, s addig el nem ment, ameddig meg nem kínálták őt es. Mondta es, hogy ne adják neki, met kell a gyerekeknek. Viszont a Feri desanyja azt mondta, ha nem veszi el, akkor reaönti az egész maradékot. Vett belőle. Aztán kicsi időre hazaeregeltek a vendégek.

Fincsi a téli peccs

Feri fáradtan döglött belé az ágyba, s úgy érezte magát minha egész nap dolgojzott vóna. Másnap helyrejött, kapott egy csipor jó meleg hecserli teát, s annyira megélemedett, hogy még fát es vágott, vizet es hordott, s vetett az állatoknak ennivalót. A testvérei addig csalták, hogy a dolog végeztével kibüklögtek szánkázni. Most mán nem kókult annyira veszettül, csak módjával. Arról viszont nehéz lemondani, ha a véredbe’ van... Azétt nem szart bé a hecserli bokortól se, met a jó lágy peccset, amit a hideg agyoncsípett, mohón cuppogtatták bé a pajtásaikval. Ej be’ finom savanykás es az! Közbe magot es nyeltek le, de kit érdekelt… Akkó’ mán viszont igen mikó’ hazamentek s a kinti budiba kellett végejzék a dógukot, s a hecserli magjai pedig kegyetlenül szúrták. Hát duplán kapta meg a segvakarót. Egyszer ágastól, s máskor magostul.

Azt viszont Feri egy életre megtanulta, hogy a hecserlivel esszekeveredni veszélyes. Finom és keményen gyógyít, de meg es vadít, ha nem ügyelsz oda. Olyan mint a szülők, ha úgy nyúl hézik az ember, lelkileg, biza megkapod a magadét, máskor, ha elvégzed a reádbizott feladatot, akko’ pedig agyon putyukálnak (túlzottan babusgatnak).

Fenyőszegi B. Levente

2023. január 22., vasárnap

MÁRINÉ és a VIDEJÓKLIPP

Én Berrengi Mári Varvara jelentem, ulyan dologba vót részem, hogy tüktököt rögvest a csuda megöl. Drága bügyürkécske gyerekeim, ecce mondom én, nagyon furcsa a mai világ. Nem es tudom hol es kejzdjem. Az ecce’ biztos, hogy szinte elment a józan eszem. Valami huligányok béjöttek a kertbe és elkejzdtek szökni, mint a tyúkszar a rugós deszkán. Esszegyúrták a kertembe havat, s felugrottak a kerekes kút tetejire. Még az istállóba es bejártak. Közbe furcsán ikrándoztak (vonaglottak), minha epilepsziájuk, vagy mi a ráksúlyuk lenne. Sokat mutogattak felém egy újval s az egész kezikvel, de máshova es. Vakarták a hátsófelüköt, s elől a zövéket. Minha magyarul makogtak vóna ütemesen és mégse. Osztán ecce’ ecce’ szinte veszekedésre vették az ügyet. Meglepetésemtől a szüvemhez kaptam, s nem mondom, egy cseppet bérezltem. A zúram nem volt hon, pont fájért ment a zerdőbe. Ellehet képzelni milyen ijedtség futkorászott végig rajtam. Még verejtékeztem es kénomba. Há’ hiányzott ez nekem? Nemhogy hátam közepe se, de még a körmöm feketéje se kévánta az egészet...

Csobotfalvi udvar
 

De akkó’ vótam megjedve becsületesen amikor előttem kejzdtek hadonászni. Ecce’ nagy hirtelenjiben elkapott a zegyik és egy cseppetnél többet, s istenmárjáson megráncigált. Osztán arra kért, hogy kákoljak (rázogassak egyet) a fejemmel, sö mutogassak szaneszét mind ők. Nem vót mit tennem, muszájítva csiáltam. Arra gondótam ennyiből háha’ megúszom. Sajna nem vót igazam, me még egy seprűt es tettek a lábam közé, közbe felkaptak minha repülnék. Repítettek es körbe-kereken a zudvarón. Tudtam, hogy az eszik elment, de az enyémé se áll távolabacska tőlik. Osztán ecce’ csak a nagy cirkuszt abbahagyták, aliges juttam levegőhöz. Úgy szuszogtam a fáratságtó’ mint a gőzmozdony. Na me! Ha kellett, ha nem, de megkaptam az ingyencirkuszt! Mikó’ má’ mindenki egy csepp friss ájert nyelt, akkó’ nekem jöttek az értekezésükvel. Aszonták, hogy egy zene ízét készítenek s arra kellett a zegész. Aza neve, hogy izé, répp aaa, de nem murok, me’ zene. Há’ nekem má mindegy es vót, hogy mi nyüveknek es mondták ezt a rángatózós hóbelebancot, annak örvendejztem, hogy elmentek. Szó köztünk maradjon, a nagy cirkusz után a teke lábajim akadtak össze még egy darabig. Aliges kaptam a zistálóhoz az ösvenykét. Azelőtt kettőt-hármat görbítettem az igazi útvonalon. Méges az a lényeg, hogy sikerült kihevernem. Ahogy hazaért a zuram rögvest elmondtam nekije. Mondta es, hogy jöjjenek sza felénk a kicsi barátocskák, met elintéjzi őkelmiket!!!

Csobotfalvi látkép

* * *

Egy hetecske se telt belé, s visszagyütt a zegyik. Há’ nem-e, hogy a zuram nem vót otthonjában! Há jettembe, hogy mi es fog történni, kejzdett burungérozni a belem. Hál’ istennek nem vót oka a félelmemnek. Irtó kedves vót a zillető, s még péndzt es adott azé, hogy annyira megráncigált. Nem teketóriáztam sokat, el es vettem a markából. Há’ méges megérte! Há’ nem-e? Aszonta, hogy valami videjóklippbe fogok szerepelni, valami ifjúsági műsorba vagy mi a csuda. Mondták es mikó’ s melyik kanális a tevébe. A zúram es megbékéltforma a jutalom láttán, igaz csak felit vallottam bé, s aszondta, nehogy elfelejcsük megnezni a zadást. Meg es neztem a vele, s a szomszédok es a tevén tartották a szemiket. A zuram csak röhögött jóízűen egyfelé. Tettem a bosszankodót, hogy ne lássa rajtam a valóságot, met gyanút fogott vóna’... Imigyen, hogy nem tudta igazából mennyi péndzt szerejztem, én es röhögtem magamba, s hallgattam mint a szar a fűbe véle.

Homoródi omladozó villa. "Egy klipre még jó..."

Még egy idevaló megjegyzésecske. Nem tóm mié, de a fijatalok azóta nagyon kedvelnek engem. Úgy hiszem, hogy ejsze nem es baj.

Fenyőszegi b. Levente


2023. január 2., hétfő

TANYASI TÉLI REGE

Valamikor az idő forgatagában


Télies látkép a Hargitán

Csíkban, télidőben, szállingózó álmok tarkítják hűvösen a köd borította tájat. A csönd hatalmassá teszi a láthatatlannak tűnő vidéket. Titokzatosságában van valami végtelen. A felhők sem különbek. Nahát, mégis mintha lassacskán mozdulna valamerre a néha szürke, de tejfehéret utánzó fátyol feletti égbolt fellege. Az embernek az az érzése támad, hogy a gomolyagok ünnepélyesen várnák a felkérést a havazásra. Ezért fönséges ráéréssel, néha kacéran mutogatják szépségüket, kivillantva magukat a ködből. Büszkeséggel telítve játsszák meg a várva várt hópelyhek szerepét. Tökéletességük pompájával, mégis szerénységet utánozva, földet érve, egymásra tapadva elveszítik addigi szépségüket. Eljátszva a gondolattal, hogyha mégis megtörténik a csodás sűrű havazás, együttes erővel fehér bundát ajándékoznak majd a vidéknek.

Fenyőszegi út mellett... 2000-es évek eleje


Egy régebbi Csobotfalvi téli kép

A hűvösség titokzatos lehelete, néha szellők, és néha szelek szárnyán átjárja a mindenség megfagyott rejtelmeit. De most csönd honol a szélesnek becézett határon. 

Zsögödferedői látkép. Fenyőszeg felé. Pár esztendeje

Valahol a távolban tanyák szinte szótlanságba dermedve szundikálnak. Nini! Az egyik házikónál a kémény pöfékel. Füstje lomhán lődörög az ég felé. Az udvar viszont közelről hallgatva kissé zajos. Jókedvű gyerekek oldják fel a nyomasztó csöndet, mellyel kiteljesedik az életteli mágia. Az örökké tartó csodalét látomását kölcsönözve. Nem messze tőlük egy virgonc kiskutya csahol. Az egyik ágon egy madár kuporodik gömbölyűen. Kobakjára hó huppan az ágakról. Ijedtében röpködni kezd. Aztán a patak felé veszi az irányt, ahol egy róka próbálkozik a túlsó partra jutni, de lábai a jégen összekuszálódnak. Teke lábai ellenére valahogy a tervét mégis siker koronázza. Túlpartot érve sebesen beszalad a fenyvesbe. Ettől fogva titok övezi az ő történetét, mint a barlangjában alvó medve álmát. Hiszen a nagy bundás az igazak álmát alussza, s érzi, hogy még sokat kell pihennie. 

Homoróferedő pataka 2019-ben

Az emberek a táj csöndességéhez képest serények. Úgy érzik, nem tehetik meg a szundikálással járó nyugodt pihenést. Számukra az már a henyéléssel lenne egyenlő. Minden tanya körül zajlik az élet. A kis házak álmosan pislognak, mint ahogy az a messzi távoli erdőszéli lakban, ahol a gyerekek hancúroztak. 

Szánkázás vagy 5 esztendővel ezelőtt a Nagy Laji dombján

A fönséges kis lak meghúzódva a közeli fenyvesek árnyékában nesztelenül kémleli az aljban lévő testvéreit. Bent a kályhájában ropog a tűz. A fűtő körül pedig a nemrégiben beszaladt gyerekek melegednek. Arcuk kipirosodva egészségesen, boldogan szólítják egymást. Csodákról mesélnek. Sugárzó tekintetükben boldogság. Estefelé vagyon, ezért az asztalhoz ülnek. A nemrégiben készített pirítós kenyeret fokhagymával dürüszölik, s bezsírozva a kiosztott szeleteiket jóízűen ropogtatják be. Majd a finom gőzölgő köménymag teával nyomtatják le. Vacsora végeztével édesanyjuk mesét olvas. Képzeletük elvezeti őket is az álomvilágba. Igazából a hallgatott történet merész hősei is ugyanúgy ott vannak velük. Álmodozásuk megegyezik a téli álommal. A gyerekek átszellemülnek teljesen. Csak az édesapjuk hazajövetele zavarja meg valamelyest őket ebben a végtelenre szabott meseviláguk kalandozásaiban. A történet véget ér. Egy kedves régi dal hallatán, amelyet az édesanyjuk dúdol, tántorogva, mint valami becsiccsent atyafiak elvégzik az esti dolgukat. Ima után, ágyba bújva könnyen álomba szenderülnek. Utolsó erejükkel magukra húzzák a takarót és belefordulnak az éjszakába. Az egyikük még kitartóan nézi a csillagos eget, míg fel nem pattan a legközelebbire, s repülve elmerül a másvilág nyújtotta kalandjaiban. Csak a szülők maradnak fenn. Éberségük nem tart soká. Követik gyerekeiket. Hamarosan kialszik a lámpa is. A kályhából kiszűrődő elevenen táncikáló fények egy fekete cica alakját rajzolják ki a mennyezetre. Mintha őméltósága összegombolyodva elégedetten dorombolna... Kintről bekacsint a holdvilág teremtő mestere, s óvatos sugaraival végigtáncol a gyerekek pokrócain. Tudja, hogy a porontyok pontosan róla álmodnak, és az őt körülölelő csillagokról. Jó ez így, mert az ébrenlétet alkalom adattán érdemes lenyomtatni egy kis nyugtató másvilági káprázattal.

Télies zsögödi táj


Fenyőszegi (inspirálódva a 2004. január Zsögödi Szó-ból)




2022. december 18., vasárnap

MENNYBŐL AZ ANGYAL

Minden esztendőben volt karácsonyfánk, és úgy ragyogott az ünnepek alatt, mintha csak álom lett volna. Láttuk benne az angyalt, aki nékünk a „nagy” várakozás után elhozta. 

 

Szépséges Hargitán


Ahogy telt az idő és kezdtünk felcseperedni, lassan megváltozott körülöttünk a világ. Fokozatosan, lépésről lépésre tudomásunkra jutott, és nemcsak szüleink terjesztették a hírt, hogy nincs angyal. Eléggé furcsán érintett bennünket e merész kijelentés. Vagyis, valljuk be szerényen, nem voltunk elragadtatva tőle. Úgy huppantunk a mesés fellegekről a kemény, fagyos földre, hogy lelki fájdalmunkban rendesen belenyekkentünk! Éreztük, mintha valami mélységes sötétség sietve húzott volna lefele. Szerencsére szerre következett be nálunk ez a koppanás. Így, a megrázó élmény ellenére is, még mindig ott voltunk egymásnak, s testvérekül sikerült együtt örülni az angyali ünnepeknek.

Sajnos az sem tartott örökké. Mikor már mindenki tudomás szerzett az angyal létéről, vagy éppen nem létéről, egyre görhösebb karácsonyfát kaptunk, ha kaptunk, ha nem mi kellett beszerezzük.

Legtöbbször vásároltuk a piacon, de néha az is megesett, hogy a kuka mellől emeltük el, amit mások „semmire sem jó” jeligével dobtak ki. Legtöbbször bő választék volt, csak meg kellett várni az estét.

Nagy Laji dombja régebbecske

Egyik esztendőben, már ahogy apám mondogatta nékünk, „nagy szamarak voltunk”, ezért nem kaptunk egy fenyőgallyat sem, nem is vásároltunk, de még kuka mellől sem vehettünk el, mert valahogy akkor szűkebben osztogatták a karácsonyfát. Kisöcsémmel eldöntöttük, hogy útnak indulunk, s a föld fenekéből is előteremtünk egyet.

Zsögödi tél még régebbecske

Felöltöztünk a hiányos téli öltözékünkbe, egy-egy rozsdás késsel kezünkben nekivágtunk a környező erdőknek, hogy karácsonyfát hozzunk. Készülődésünk során otthon maradt testvéreink elmondták, hogy milyen az igazi karácsonyfa... A szakértői véleményezés alapján egyöntetűen eldöntötték, az nem lehet más, mint az ezüst fenyő. Mi kihagytuk a testvéreinktől jött további okítgatásokat s útnak eredtünk. Már az első kilométer után kezdtünk fázni, az egyre vastagodó hótakaró megnehezítette lépteinket. Enyhe volt még az idő, így a bakancsunkba bement hó elolvadt, s lassan vartyogni kezdett. Ahogy kezdett lemenni a nap megerősödött a szél is, de mi nagyon lelkesek voltunk, nem torpantunk meg tőle. Hosszú keresgélés után sem találtuk meg azt a bizonyos, nem akármilyen fát a Suta erdejében, ezért lennebb ereszkedtünk a Szentkirály környéki kiserdőben. Ott sem találtunk. Visszafele jövet, annak ellenére, hogy már kezdtünk összefagyni, egy kísérletet tettünk a zsögödiek erdejében. Egyre jobban kezdett végtagjainkból kimenni az erő. A kisöcsém kezdett sírni, ami nem is csoda, még sikerélményünk sem volt, és már csimbókokban lógtak ruhánkon imitt-amott a szelíd jégcsapok. Most bizony bementünk volna a hajdani kis lakunkba a kályha mellé, s a petróleumlámpa fényénél elbeszélgettük volna sikertelenségünket, de már nem lehetett. A házat azóta elhordták a pásztorok és mások, kinek mi kellett belőle. Aztán kis idő múltán én is rázendítettem. Ketten fagyosan bőgedeztünk „férfi” létünkre. A kis koncert (sírás) után, férfiasan biztatva egymást, felkecmeregtünk az egyre fagyosabb havas földről, és elszántan keresni kezdtük a mi karácsonyfánkat. Már ránk sötétedett, amikor rábukkantunk valami ahhoz hasonlóra, amilyenre vágytunk. Arra már nem emlékszem, hogy jutottunk haza, de egyszer csak otthon találtuk magunkat. Volt öröm otthon, de volt még több kommentár, hogy girhes-görhös, hogy ez meg milyen fa, meg ilyesmi. Igaz, minket kettőnket már rég nem érdekeltek a fölösleges locsogások. A meleg mindent felülmúlt, s nem üres kézzel állítottunk haza. Akármilyennek nézett ki a fenyő, de a mi karácsonyfánk volt, és karácsony estére feldíszítve ott pompázott a szobánkban.

Azóta kisöcsémmel tudjuk a nagy titkot, ha nem is mondtuk el soha egymásnak, hogy létezik angyal, nemcsak addig, ameddig a szüleink el nem árulják, hogy huss és nincs, hanem mindig. Ők is angyalok, hiszen többször is ünnepbe öltöztetik lelkük, ahol szülei kötelezettségeik mellett talán megfér a jóság, s esetleg a végtelen szeretet is. 

Csíki vadon

Mi ketten akkor, ott láttuk, abban a kis fában, az angyalt örömhozó sugarával, amelyet megoszthattunk testvéreinkkel, s úgy emlékszem láttuk is őt. 

Nehez terep...

Kérdem én, vajon milyen úton-módon jutottunk volna haza, összefagyva, s még a fánkat sem hagytuk el, ha mennyből az angyal kíséretével nem óvta volna minden léptünket?

A karácsonyfa mellett jómagam, lennebb Kicsi Karcsi, még lennebbb Góli és legalól Öcsi

A történet erdeti változata ugyanezen a címen a 2005-ös Zsögödi Szó-ban.

A honlapomon pedig ugyanott Üvegyhegyek cím alatt

 

Borbé Levente


2022. november 23., szerda

Az ARANYKOR gyermekei

Há’ a nem es olyan régi történet ez, itt a fáintos Kárpát-medencében. Mondhatjuk azt es, hogy pár évtizeddel ezelőtt történt, de azt es, hogy a múlt évszázadba, s nagyon bébolondulok, akkor a múlt évezredbe. Attól függ, hogy közelről akarunk reapislantani, vagy istenmárjás távolról. 

Újságok, folyóiratok hirdetik a boldogságot...

Azt es szokták mondani, hogy ezt az Aranykort mű nálunk itt Romániába mán mindenki üsmeri, s unalmatos szót es ejteni róla. Pedig nem es az, met ahogy a fáintos sorozatok es tekerik eléfelé a végtelenségig, ez es folytatódik. Hogy es érne valami véget, ha csak más nevet adunk neki, s a zacc ugyanaz marad?

Az unalmatosságról csak annyit, hogy érdemes tudni mi es folyt valójában. Az igaz, hogy minden ember egyenlő volt, de voltak egyenlőbbecskék, még egyenlőbbek, s pusztán egyenlőbbek a négyzeten a többieknél, és a legegyenlőbbek. Ebben az egyenlőségi sorrenben emlékejznek vissza jól vagy rosszul az emberek. Sajnos az egyenlőek sose tapsikoltak maguktól, s belőlik volt a legtöbb, met reájuk szinte minden törvény vonatkozott. Az elintézni valamit életérzés itt nőtte ki magát. Oda pedig igen kellett a kéz kezet mos, ki kit üsmer, hogyan lehet kijátszani a törvényt módszer. Megfelelt az átverni egy-két polgárt a saját cél eléréséig, mégis legjobban a descurcărețség az az fineszesség (a halványabb változata az élelmesség) volt a célravezető. Akár létfontosságú is lehetett az ilyen helyzetekben.

Nagy vezírünk a hazai magyar lapban

Hogy mikor kezdődött a Cseucseszku (Nicolae Ceaușescu) által kijelölt Aranykor? Nagyon egyszerű! Amikor 1965-ben a Román Kommunista Párt főtitkára lett. Az ötvenes években szovjet nyomásra kialakított tartományokból 1968-ra újra megyéket szerketállt essze. Avval a céllal megyéket, kicsibb területüktől fogva könnyebben lehetett iparosítani. Persze a kommunizmus erőltetett módszereivel. Cseucseszku hamar észrevette magán, hogy ő biza a Kárpátok Géniusza. Politikája es eléggé fineszességre vall. Egy idő után ügyesen kitűrte a seggét a szovjeteknek, na nem olyan veszélyesen, csak egy kicsit, s kezdett puszizni a nyugattal. Az az önjelölt „lángelme” csakugyan jól tudta csűrni-csavarni a külpolitikát, miközben a saját országában lassan, de ügyesen megvalósította mindazt, amit eltervezett.

Előbbször es az elődeit figyelembe véve ügyeskedett. Aztán amikor kiszabadult, mint egy szellem a palackból, kezdte látogatni külföldet. Keleten vendégeskedve drága vezérünknek igencsak megtetszett ami Észak-Koreában és Kínában folyik. Kim Ir Szen és Mao Ce Tung istenítése erősen megtetszett, s elétörve a benne lakozó becsvágyat szabadjára engedte azt. Úgy érezte az ösztöneire hallgatva csudás dolgokot fog véghez vinni. A sugallat, mint fuvallat uralkodott el rajta, s egyből tudta, hogy ej be jó lenne nálunk es megvalósítani az ottani álmot, persze egy kicsit hazaira, sajátosra gyúrni.

Ahogy történni szokott ilyenkor a semmiből is elékerülnek a hajbokoló, segnyaló emberek. Mert minden rendszer megkapja a megfelelő emberét tervei végrehajtására. Híveivel neki es fogtak a munkálkodásnak. Építették a blokkokot, s minden város lakosságát megnövelték, s húzták kilóra a gyárakot es, ahol az iparos mehetett dolgojzni a szervicsbe. Volt munkahely rendesen. Volt aki dolgojzni járt, és volt aki munkába... A falusiak bétódultak a városra. Volt, aki a lakhelyét es felcserélte. Az öst eladta. Ebbe a nagy menetbe az emberek az látták, ej be milyen fáinul kezdtünk élni, legalább es a szegényebje. Mán akkortájt a falurendezés es elkezdődött. Fáintos agrárközpontokot akartak csinálni. Több kicsi településből, kikényszerítve az egyesülést, összeeszkabált községekbe szedték a falvakot. S mán akkoriban az Aranykor egyenlői beszéltek a fejlődésképtelen faluk ízekre szedéséről. Szépen beszélve úgy mondták, há’ az olyanokot fel kellene számolni…

A rombolás béindítva, a múlt értékeit, s tiszteletét semmibe se véve 1974-ben el es kezdték a városok fáintos rendezésével. Egyértelműen az új modern szocialista városkép váltotta fel a régit. Nemegyszer megcsonkították, főleg Erdélyben, a több évszázad alatt kialakuló városközpontokot, városmagvakot. Csíkszereda, semmi túlzás nélkül, a történelmi városrész épületeinek szinte felétől búcsúzott…

A fiatalságnak szánt lapocskában is a boldogságról, s a végérhetetlen örömről számolnak bé az újságírók

1984-ben egy újabb eszelős terv született. Még pediglen az, hogy a városi lakosság feltétlenül túl kell lendüljön az 55%-on, s tekerje a 60% százalék felé. Ennek okaként szinte 4000 kicsi falut akartak a földdé egyenlővé tenni. A falukból a lakosokot pedig az épülő betonkaptárokba akarták bézárni. Még az addig épült tömbházak is luxusvilláknak számítottak volna mellettük. Például künn lett volna a budi, a folyosó végin a közös tusolós feredő stb.

1985-ben meg es kezdték a falurombolást… Először a déli megyékben. Ahogy növesztették a városokot, úgy csökkentek a községek, ahol állások százai szűntek meg. Cseucseszku szinte 560 agrárközpontot akart rittyenteni 2000-ig. Mint már tudjuk az álma nem valósult meg, de még most is nyögjük az erőszakos beavatkozások következményeit. Mert ugye, ami természetesen alakul ki, s nem szabályozott, mint a folyók, azok a dolgok egyértelműbbek.

A terv igazi célja a megmaradt tulajdon felszámolása volt. A polgárok kicsi fődjeire gondolok. Ha nincs valaminek gyökere, akkor szemperc alatt odafingik a helyi kultúra hagyományostól együtt. A múlttól való teljes elszakadás és az öntudat kitörlésétől félő/rettegő emberek elkeseredése egyre nőtt. Tehetetlenségük ellenére cselekedni próbáltak, met menet közben mán az erdélyi falvak, köztük magyarok es sorra kerültek. Biza, sokan hagyták ott a fogukot... Az egésznek az 1989-es rendszerváltás vetett véget.

Megjegyzések a Kárpátok géniuszáról a rendszerváltás idején

Na de nem es ennyi vót az egész őrültség. A fogamzásgátlók bétiltása sem volt kutya. 1966-tól kezdve nem szabadott gyereket eltetetni, csak négy gyerek után, hogy szaporodjon a jó nép. Az újság pedig folyton dicsérte azt a marha nagy haladást, amit pártunk és államunk elért, de még jobban a zseniális vezetőt és kedves tudós feleségit. A születésnapjuk nemzeti ünneppé fajult. Miközben az esztendők előrehaladtával nép egyre jobban ehezett a sok megszorítástól. Alig volt eleség, met a nagyját, a szebbiket, külföldre vitték. Ételjegyek, élelmiszeradagok, amit 1984-be vezettek bé arra volt jó, hogy miként kell tudományoson eheztetni a jó népet. Mennyit es tud elbírni a popor (nép románul).

Az Aranykor legfőbb egyenlője bandájával együtt figyelmes volt a különböző társadalmi rétegek ételfogyasztásának szokásaira. Ezért a bendőbe bévitt mennyiséget es kidolgozta. Még egyetértő nyilatkozatot es adtak, amit csak alá kellett írni. Persze erre már kevésbé tudták reavenni az embereket. Gondolták lassú víz partot mos módszerrel el es érik. Szerencsére nem jött essze. A sorban állások az ételjegyek kialakulásakor sem szűntek meg. Még így számtalanszor utcai bunyók alakultak ki. A porció megszerzéséért való küzdelem továbbra is több órás sorban állásokba torkollott. Szabadidejét az ember ebben a korszakban gyakran a sorban állásokban fejtették ki. A nyugdíjasok szerepe ilyenkor erősen felértékelődött. Neki maradt idő rendesen. Ők es bandákba verődve, szerre cserélgetve egymást eljutottak a célig.

Egyenruhás végzős osztály. Ott vagyok köztük én es.
Mögöttünk az álomvezírünk képe van felbiggyesztve

Ez idő alatt a nagy vezírünknek és családjának kijárt a legelőkelőbb étrend, mivel ők a legenylőbbek krémjébe tartoztak... Külön földeket műveltek számukra a főváros környékén. Pártunk és élharcosunk zseniális embere az Aranykor kiteljesedése útja felé pedig sosem vette fel kétszer ugyanazt az öltönyt.

A nyolcvanas években lassan, de biztosan a fáintos munkagépek es kezdtek megomlani. Minden elavult, térben és időben olyan Krisztus előtt négybéli hangulatot kölcsönözve a lepukkant világnak.

Ugyanakkor kötelezővé tették az örömteli felvonulásokot. Közbe hova tovább elfogytak az ételek a polcokról, a fűtés akadozott a lakásokba meglehetett gémberedni. Elékerültek csicsikálás céljából a pufojkák és nagykabátok, villanyt rendszeresen elvették, vadászni aligha lehetett, s a kocsik es csak módjával közlekedhettek. A párosok és páratlanok váltották egymást. A feredés sem vala egyszerű. A városok végibe pedig gazdasági területeket hoztak létre. Olyan közös háziállatfarmot veteményessel együtt, amivel enyhíteni lehetett a hiányzó ételeket. Szeredába ez a valami a Pork City nevet kapta.

Valószínű azé’ nem láttuk szabad szemmel az aranykort, mert a villanyt elég gyakran vették el… Nemzetiségek eltüntetése se volt kutya. A németajkú szászokot és svábokot kiárusították Nyugat Németországnak. A nyolcvanas évek végére mán menekültek az emberek, aki amerre látott. Az árvaházakban, öregonthonokban és a korházakban es elszabadult a pokol. Mindennek hiányba vótak, kivéve a szenvedő emberekben nem. Abból vót eppeg elég.

Az 1989-es UTUNK falinaptára

Rossz nyelvek szerint nos még esztán jött vóna a nagy móka! Nagy vezírünk az ételjegy továbbfejlesztését akarta. Ne legyen péndz. Helyette csak ételjegy, esetleg egy kis baksis. Kantinokba lehet volna enni, s akkor véget ért volna a sorban állás es. De ha az ételjegyed eppeg egyik napról a másikra az ország másik végébe szólt vóna, akkor oda kellett volna csosztatni, hanem éhen döglöttél volna. Így egységesen esszekeveredtünk volna egy őrlőmalomba nemzetiségtől függetlenül lettünk volna a kommunizmus zombijai.

Nos, ennyi bátor politikai tett közben a jó nép mégis tette a dolgát. Sokkal rugalmasabb lett, s minden kitalált, hogy jobban érezhesse magát. Ez dicséretes. Igazából olyanok maradtak, mint a hamu alatti parázs. Várták a kellő fuvallatot, hogy újra lángra kapjanak.

Aranykor idején született gyermekek nagyja már elhagyta a feles évszázadot. Ha az ember visszatekint arra az időszakra biza az emlékek és az érzések vegyesek. Valóban voltak jó napok, és közbe jól is éreztük magunkot, de nem jön, hogy bőcsködjek véle, s nem tudom visszasírni se, hogy bezzeg az én időmben, mert kevésbé érzem azt, hogy volna amire.

Minden egyes dokumentum saját tulajdon.

Fenyőszegi B. Levente

 


Dáktö Kondenbery naplója 5

      Asszem Pucsik a legjobb barátom A Pucsik név sokaknak semmit se’ mond, de nekem annál többet, Naplócskám! Miután megtörtént az a rém...