Az ARANYKOR gyermekei

Há’ a nem es olyan régi történet ez, itt a fáintos Kárpát-medencében. Mondhatjuk azt es, hogy pár évtizeddel ezelőtt történt, de azt es, hogy a múlt évszázadba, s nagyon bébolondulok, akkor a múlt évezredbe. Attól függ, hogy közelről akarunk reapislantani, vagy istenmárjás távolról. 

Újságok, folyóiratok hirdetik a boldogságot...

Azt es szokták mondani, hogy ezt az Aranykort mű nálunk itt Romániába mán mindenki üsmeri, s unalmatos szót es ejteni róla. Pedig nem es az, met ahogy a fáintos sorozatok es tekerik eléfelé a végtelenségig, ez es folytatódik. Hogy es érne valami véget, ha csak más nevet adunk neki, s a zacc ugyanaz marad?

Az unalmatosságról csak annyit, hogy érdemes tudni mi es folyt valójában. Az igaz, hogy minden ember egyenlő volt, de voltak egyenlőbbecskék, még egyenlőbbek, s pusztán egyenlőbbek a négyzeten a többieknél, és a legegyenlőbbek. Ebben az egyenlőségi sorrenben emlékejznek vissza jól vagy rosszul az emberek. Sajnos az egyenlőek sose tapsikoltak maguktól, s belőlik volt a legtöbb, met reájuk szinte minden törvény vonatkozott. Az elintézni valamit életérzés itt nőtte ki magát. Oda pedig igen kellett a kéz kezet mos, ki kit üsmer, hogyan lehet kijátszani a törvényt módszer. Megfelelt az átverni egy-két polgárt a saját cél eléréséig, mégis legjobban a descurcărețség az az fineszesség (a halványabb változata az élelmesség) volt a célravezető. Akár létfontosságú is lehetett az ilyen helyzetekben.

Nagy vezírünk a hazai magyar lapban

Hogy mikor kezdődött a Cseucseszku (Nicolae Ceaușescu) által kijelölt Aranykor? Nagyon egyszerű! Amikor 1965-ben a Román Kommunista Párt főtitkára lett. Az ötvenes években szovjet nyomásra kialakított tartományokból 1968-ra újra megyéket szerketállt essze. Avval a céllal megyéket, kicsibb területüktől fogva könnyebben lehetett iparosítani. Persze a kommunizmus erőltetett módszereivel. Cseucseszku hamar észrevette magán, hogy ő biza a Kárpátok Géniusza. Politikája es eléggé fineszességre vall. Egy idő után ügyesen kitűrte a seggét a szovjeteknek, na nem olyan veszélyesen, csak egy kicsit, s kezdett puszizni a nyugattal. Az az önjelölt „lángelme” csakugyan jól tudta csűrni-csavarni a külpolitikát, miközben a saját országában lassan, de ügyesen megvalósította mindazt, amit eltervezett.

Előbbször es az elődeit figyelembe véve ügyeskedett. Aztán amikor kiszabadult, mint egy szellem a palackból, kezdte látogatni külföldet. Keleten vendégeskedve drága vezérünknek igencsak megtetszett ami Észak-Koreában és Kínában folyik. Kim Ir Szen és Mao Ce Tung istenítése erősen megtetszett, s elétörve a benne lakozó becsvágyat szabadjára engedte azt. Úgy érezte az ösztöneire hallgatva csudás dolgokot fog véghez vinni. A sugallat, mint fuvallat uralkodott el rajta, s egyből tudta, hogy ej be jó lenne nálunk es megvalósítani az ottani álmot, persze egy kicsit hazaira, sajátosra gyúrni.

Ahogy történni szokott ilyenkor a semmiből is elékerülnek a hajbokoló, segnyaló emberek. Mert minden rendszer megkapja a megfelelő emberét tervei végrehajtására. Híveivel neki es fogtak a munkálkodásnak. Építették a blokkokot, s minden város lakosságát megnövelték, s húzták kilóra a gyárakot es, ahol az iparos mehetett dolgojzni a szervicsbe. Volt munkahely rendesen. Volt aki dolgojzni járt, és volt aki munkába... A falusiak bétódultak a városra. Volt, aki a lakhelyét es felcserélte. Az öst eladta. Ebbe a nagy menetbe az emberek az látták, ej be milyen fáinul kezdtünk élni, legalább es a szegényebje. Mán akkortájt a falurendezés es elkezdődött. Fáintos agrárközpontokot akartak csinálni. Több kicsi településből, kikényszerítve az egyesülést, összeeszkabált községekbe szedték a falvakot. S mán akkoriban az Aranykor egyenlői beszéltek a fejlődésképtelen faluk ízekre szedéséről. Szépen beszélve úgy mondták, há’ az olyanokot fel kellene számolni…

A rombolás béindítva, a múlt értékeit, s tiszteletét semmibe se véve 1974-ben el es kezdték a városok fáintos rendezésével. Egyértelműen az új modern szocialista városkép váltotta fel a régit. Nemegyszer megcsonkították, főleg Erdélyben, a több évszázad alatt kialakuló városközpontokot, városmagvakot. Csíkszereda, semmi túlzás nélkül, a történelmi városrész épületeinek szinte felétől búcsúzott…

A fiatalságnak szánt lapocskában is a boldogságról, s a végérhetetlen örömről számolnak bé az újságírók

1984-ben egy újabb eszelős terv született. Még pediglen az, hogy a városi lakosság feltétlenül túl kell lendüljön az 55%-on, s tekerje a 60% százalék felé. Ennek okaként szinte 4000 kicsi falut akartak a földdé egyenlővé tenni. A falukból a lakosokot pedig az épülő betonkaptárokba akarták bézárni. Még az addig épült tömbházak is luxusvilláknak számítottak volna mellettük. Például künn lett volna a budi, a folyosó végin a közös tusolós feredő stb.

1985-ben meg es kezdték a falurombolást… Először a déli megyékben. Ahogy növesztették a városokot, úgy csökkentek a községek, ahol állások százai szűntek meg. Cseucseszku szinte 560 agrárközpontot akart rittyenteni 2000-ig. Mint már tudjuk az álma nem valósult meg, de még most is nyögjük az erőszakos beavatkozások következményeit. Mert ugye, ami természetesen alakul ki, s nem szabályozott, mint a folyók, azok a dolgok egyértelműbbek.

A terv igazi célja a megmaradt tulajdon felszámolása volt. A polgárok kicsi fődjeire gondolok. Ha nincs valaminek gyökere, akkor szemperc alatt odafingik a helyi kultúra hagyományostól együtt. A múlttól való teljes elszakadás és az öntudat kitörlésétől félő/rettegő emberek elkeseredése egyre nőtt. Tehetetlenségük ellenére cselekedni próbáltak, met menet közben mán az erdélyi falvak, köztük magyarok es sorra kerültek. Biza, sokan hagyták ott a fogukot... Az egésznek az 1989-es rendszerváltás vetett véget.

Megjegyzések a Kárpátok géniuszáról a rendszerváltás idején

Na de nem es ennyi vót az egész őrültség. A fogamzásgátlók bétiltása sem volt kutya. 1966-tól kezdve nem szabadott gyereket eltetetni, csak négy gyerek után, hogy szaporodjon a jó nép. Az újság pedig folyton dicsérte azt a marha nagy haladást, amit pártunk és államunk elért, de még jobban a zseniális vezetőt és kedves tudós feleségit. A születésnapjuk nemzeti ünneppé fajult. Miközben az esztendők előrehaladtával nép egyre jobban ehezett a sok megszorítástól. Alig volt eleség, met a nagyját, a szebbiket, külföldre vitték. Ételjegyek, élelmiszeradagok, amit 1984-be vezettek bé arra volt jó, hogy miként kell tudományoson eheztetni a jó népet. Mennyit es tud elbírni a popor (nép románul).

Az Aranykor legfőbb egyenlője bandájával együtt figyelmes volt a különböző társadalmi rétegek ételfogyasztásának szokásaira. Ezért a bendőbe bévitt mennyiséget es kidolgozta. Még egyetértő nyilatkozatot es adtak, amit csak alá kellett írni. Persze erre már kevésbé tudták reavenni az embereket. Gondolták lassú víz partot mos módszerrel el es érik. Szerencsére nem jött essze. A sorban állások az ételjegyek kialakulásakor sem szűntek meg. Még így számtalanszor utcai bunyók alakultak ki. A porció megszerzéséért való küzdelem továbbra is több órás sorban állásokba torkollott. Szabadidejét az ember ebben a korszakban gyakran a sorban állásokban fejtették ki. A nyugdíjasok szerepe ilyenkor erősen felértékelődött. Neki maradt idő rendesen. Ők es bandákba verődve, szerre cserélgetve egymást eljutottak a célig.

Egyenruhás végzős osztály. Ott vagyok köztük én es.
Mögöttünk az álomvezírünk képe van felbiggyesztve

Ez idő alatt a nagy vezírünknek és családjának kijárt a legelőkelőbb étrend, mivel ők a legenylőbbek krémjébe tartoztak... Külön földeket műveltek számukra a főváros környékén. Pártunk és élharcosunk zseniális embere az Aranykor kiteljesedése útja felé pedig sosem vette fel kétszer ugyanazt az öltönyt.

A nyolcvanas években lassan, de biztosan a fáintos munkagépek es kezdtek megomlani. Minden elavult, térben és időben olyan Krisztus előtt négybéli hangulatot kölcsönözve a lepukkant világnak.

Ugyanakkor kötelezővé tették az örömteli felvonulásokot. Közbe hova tovább elfogytak az ételek a polcokról, a fűtés akadozott a lakásokba meglehetett gémberedni. Elékerültek csicsikálás céljából a pufojkák és nagykabátok, villanyt rendszeresen elvették, vadászni aligha lehetett, s a kocsik es csak módjával közlekedhettek. A párosok és páratlanok váltották egymást. A feredés sem vala egyszerű. A városok végibe pedig gazdasági területeket hoztak létre. Olyan közös háziállatfarmot veteményessel együtt, amivel enyhíteni lehetett a hiányzó ételeket. Szeredába ez a valami a Pork City nevet kapta.

Valószínű azé’ nem láttuk szabad szemmel az aranykort, mert a villanyt elég gyakran vették el… Nemzetiségek eltüntetése se volt kutya. A németajkú szászokot és svábokot kiárusították Nyugat Németországnak. A nyolcvanas évek végére mán menekültek az emberek, aki amerre látott. Az árvaházakban, öregonthonokban és a korházakban es elszabadult a pokol. Mindennek hiányba vótak, kivéve a szenvedő emberekben nem. Abból vót eppeg elég.

Az 1989-es UTUNK falinaptára

Rossz nyelvek szerint nos még esztán jött vóna a nagy móka! Nagy vezírünk az ételjegy továbbfejlesztését akarta. Ne legyen péndz. Helyette csak ételjegy, esetleg egy kis baksis. Kantinokba lehet volna enni, s akkor véget ért volna a sorban állás es. De ha az ételjegyed eppeg egyik napról a másikra az ország másik végébe szólt vóna, akkor oda kellett volna csosztatni, hanem éhen döglöttél volna. Így egységesen esszekeveredtünk volna egy őrlőmalomba nemzetiségtől függetlenül lettünk volna a kommunizmus zombijai.

Nos, ennyi bátor politikai tett közben a jó nép mégis tette a dolgát. Sokkal rugalmasabb lett, s minden kitalált, hogy jobban érezhesse magát. Ez dicséretes. Igazából olyanok maradtak, mint a hamu alatti parázs. Várták a kellő fuvallatot, hogy újra lángra kapjanak.

Aranykor idején született gyermekek nagyja már elhagyta a feles évszázadot. Ha az ember visszatekint arra az időszakra biza az emlékek és az érzések vegyesek. Valóban voltak jó napok, és közbe jól is éreztük magunkot, de nem jön, hogy bőcsködjek véle, s nem tudom visszasírni se, hogy bezzeg az én időmben, mert kevésbé érzem azt, hogy volna amire.

Minden egyes dokumentum saját tulajdon.

Fenyőszegi B. Levente