Őszi séta

Az üres pad a lassan olvadó zúzmarától kissé ázottan hallgatta az arra járó emberek lépteit. No, meg ezenkívül a kóbor ebek és a mircik hadát. Egy cseppentnyi száraz rész sem sem maradt rajta. A lemállott festék helyén csupaszon maradt lécek beszívták a nedvességet, teljesen átvéve az ősz fáradékony hidegbe forduló, de mégis tiszta illatát. A pad kis karfájára rászállott egy aprócska cinege. Ő is szívesen elderécselt (elbeszélgetett) volna a paddal. Arról, hogy hányan voltak ott, akik megpihentek rajta, s hányan vallottak hősi pátosszal, vagy éppen érthetetlen modernséggel szerelmet a kackiás gavallérokból, nem tudni. Most meg az emlékeiben, akár a sűrű ködben burkolózva, szinte észrevétlenül ott áll szinte üresen. Mégis úgy gondolta sebaj, egy kis pihenő mindenkinek jár... Az elmúlt hetek-hónapok, s talán évek sétafikálóinak hadán morfondírozott tovább, miközben a szél fuvallatától ölébe fogadta a környék fáinak megannyi tarka leveleit. Deszkái megteltek szeretettel, és örült a pillanatnak, hiszen a levelek sem sokáig méláznak ott, mert délidőben, amikor annyira kipillan a nap, s annyira meleg lesz, a járókelők némelyike mielőtt elidőzne rajta, letakarítja az rálebegett színpompát. Ilyen arccirógatta fényben főleg az öregebbek pihennek meg rajta, akik maguk is már életük őszében járnak... 

Megfáradt pad. Erő fitoktatás  áldozata...

Egy pad számára nincs is szebb, mint találkozni az idősodrás örvényének mozdulatlannak tűnő érettségében. Valami csodás állapot, hasonlít a titokzatos csalafintasággal ráérősen átitatott mámor hangulatával. A nyugalomba benne van egy kicsit a hószagú szél üzenete, aki előbb-utóbb tetteket hozva magával, vastag paplant fog húzni a padocska nagyjából lefestett deszkáira. De ez egy másik történet… Nem különben cselekszik a megannyi különböző anyagból készült társa, ahová éppen kirakják őket. Figyelik az élet zajlását. Ez egy kicsit olyan pados dolog. A mi padunk viszont a saját merengésemről szeretne regélni, amelyet ő maga is jól ismer, a sétáimból. Hiszen minden egyes padocska, amire leültél tudja az életed bensőbb titkait, de nincs szíve bárkinek is kifecsegni, mert marharendes. Ezért kell megtegyem jómagam. Elmondom helyette / helyettük...

 

A ződ pad ősszel

* * *

Szeretem az őszt, különösen a derűs fényben csillogó sokszínűségét. A levelek pajkos játékát, ahogy körkörösen fel-fellibbenti őket a megfáradtan támolygó szellő. Azt ahogy szorgosan át-átfesti a lombok megannyi változatos öltözékét, a zöldessárgától az aranylón át egészen a rozsdabarnáig. Ugyanúgy, mint meg a pirosat, vöröset, és a szinte lilásat. 

Lombok közötti sétahely

Mégis minek fecsegek most annyit? Mert látni bárki láthatja ezeket az őszi képvillanásokat, s talán még szeretheti is. Nem más egyébért, csak ilyenkor jutnak eszembe azok a meghitt séták, akikkel lélekben együtt tudtam lenni égen és földön. Szomorúságban látva a kiutat, a derűs fényben pedig ismerve az árnyjátékok súlyát. Olyan ez, mint egy szimfónia. Teljes és egész. Mindezt ugyanúgy meglehet találni téli hópelyhek táncában, a kikeleti a sziromhullásban, és nyári a rekkenő hőség elől bujtató lombok árnyékában. Ezért is dalol nekem jobban az ősz. Mondhatni könnyebben szívembe tudtam zárni az évszak derűs napjaiban fénylő, a földi életem milliónyi, másnak értéktelennek tűnő varázsát, közkincsét. Beérett történetek csodavidéke ez, amelyet a színpompás három hónapos természeti bűbájától ragyogva tár elénk. S valóban nem kellenek hozzá a nagy zajok. Itt az elcsendesedésben rejlő nyugalom kacérkodik a kis neszek végtelenjével.

Merengő vidék

Mindig is szerettem sétálni. Mostanság még jobban. Ez egymagában egy vándorlás, a múlt értékei között, amely szemünk láttára levélvirágcsokorrá alakul át. Viszont valakivel sétálni annál több, hiszen ott vannak a sétáló társunk egész világának értékei is, amelyet ő közvetít felénk. Ez akkor lesz szép, ha eme csodás univerzumok nem zavarják, inkább kiegészítik egymást.

Valakivel bensőséges, szinte szavak nélküli párbeszéddel együtt lenni maga a misztikus igézet. Lábunk előtt hevernek a nyílt titkok, de csak azok láthatják, akik képesek észrevenni a természet megannyi szavak nélküli ajánlását, amelyet a belső hang és kép olykor megmutat nekünk.

Termésével büszkélkedő kis almafa

Tudom, hogy az egyik legkellemesebb időtöltés a séta, mert magában őrzi a nyugalom mirákulumát. Hiteles, és mágikus erővel bíró. Séta közben könnyen megnyílik a lélek, s miközben láthatóak a ráérősen haladó személyek, igazából ők maguk valahol máshol vannak. Ez az ami kellemesen hat rájuk. 

Hulló falevelek

Csak a séták alatt derülnek ki a titkok. Hogy az emberi lélek kapui tárva nyitva állnak, de csak azok látják úgy igazából, akik meg akarják ismerni kísérő társukat. Másként nem megy. Akkor jó esetben mindössze a kaput látják maguk előtt, s annak is örüljenek, hogy nem egy hatalmas falat. Bizony azoknak végtelenül nagy falat bejutni a rejtélyeket feltáró univerzumba.

Őszi hívogató

A séták mit is érnek padok nélkül, ahol az emberek egyedül, de inkább közösen leülve továbbfonják a saját értelmük láncát, egy napra, hónapra, évre, vagy hosszabb időre. Mindegy hogy éppen a jó kapcsolatokban, barátságban, társas utazásban, családban, mert a közös életútban könnyebben haladnak előre így a mindennapi szürkeséget oldó ragyogásba, s majd lassan elpárologva feloldódva átjutnak egy másik világba.

Fenyőszegi B. Levente