Cibrefalvai ásatások üdeje

 A líceumi évek alatt (az 1980-as esztendőkben), nyaranként benne voltam egy kisrégész csapatban, akikkel Csíkszentmihály község melletti területen kutattunk, ahol a tatárjárás előtti Cibrefalva állott. Az ásatásokot Szőcs János muzeológus irányításával végeztük. Azt hiszem a múltunk iránti érdeklődés e "régészkedés" révén kezdett pislákolni bennem.

Hogy miként jutottam el odáig? Mindennek az előzménye a szokásos nyári munka keresése volt. Előbbször nagyobb testvéreimmel, s aztán a küsebbekkel, mindig es kaptunk valami munkát, amivel tudtuk enyhíteni az őszi tanszerek és az egyenruhák bevásárlásának tanév eleji költségét. Szőcs Gizike néni, János bácsi felesége, tudta, hogy minket nem vet fel a pénz, ezért vette latba nekünk az ásatási munka lehetőségét. Hatalmasan figyelmes volt irányunkba. Ott segített, ahol eppeg tudott, de másoknak es, ha eppeg módjába állt. Együttérző, gondoskodó és szeretetreméltó asszony volt, aki összefogta a körülötte lévő embereket. Ő biztatta kedves fiát, hogy kérdezzen ca' rea minálunk. Így aztán András barátom közvetítésével, testvérek közül egyszerre hárman (a „három kicsike”) kaptuk meg néhány sorra kerülő esztendőben a több hétig tartó Cibrefalvi ásatási állást.

Csíkország szépséges tája

Ez a munka másabb, jóval több volt, mint úgy általában a többi. Azért is, mert ott a baráti társaság apraja-nagyja találkozhatott. Mivel András igyekezetében a munkaerő válogatása során a barátok és pajtások játszódtak nagyobb szerepet.

Megvolt az ottani munka rendesen, nem unatkoztunk egy cseppet se, de szünetekben a móka, a jókedv úgyszintén. A foci és egyéb labdajátékok előnyt élveztek, na meg egy kicsi keleti-sportok utánzása nyomott valamicskét a latba. Viszont más marháskodásra es vevők voltunk. Ilyenkor a gyereklármával teli mező életet lopott az elszenderedni vágyó egyre hűvösebb, az idő előre haladtával, őszies tájba. Ha belefért az szünetbe, akkor még a fürdés es szóba jöhetett. Főleg akkor, amikor a napsugarak melegének köszönhetően egy kicsit felszusszant a természet. Ez idő alatt, igencsak kibontakoztunk. Biza, a belelés után jó vót kijátszódni magunkból az erős figyelés terhét, a reggeli hideg harmatos fűtől való gémberedést. Ráadásul a munka utána úgy ment, mint a karikacsapás.

Reggelente vonattal mentünk. Aztán végigsétálva Csíkszentmihályon, csatlakoztak hézánk az utcákból elésonfordáló helybéli gyerekek, s úgy a teljes csapattal vettük fel végül az iramot a cél felé. A patakot követve, a kertek alján eregélve figyeltük a récék, s libák élemedését, megnyosztottunk (itt: körülbelől megtéptünk) néhány kiálló gyümölcsfaágat. Mindegy volt nekünk, hogy alma, körte, vagy eppeg szilva ékeskedett rajtuk. Kifelé érve a határba, mán bébeleltük (megettük) az egészet. Mindig jól kedvvel érkeztünk a munka színhelyére.

Ajnád látképe, Csíkszentmihály község fentebbecskei része, egy kicsit odébb vala Cibrefalva

Minden esztendőben az újságoknak, a munkakezdés előtt János bácsi Cibrefalváról tartott egy történelmi emlékezést. Ha nem kaszálták le a füvet, akkor ő azt es megtette. Azután veselkedtünk neki a munkának. Volt ásó, meg egyéb szerszám es, de mivel odaügyelve kellett munkálkodjunk a spakilt részesítettük előnybe. Így a taknyolásnak látszó munkát, hogy ne törjük el a leletet, vagy eppeg ne vágjunk ketté semmit, inkább evvel a szerszámmal intéztük el. Ha jól emlékezek, egy idő elteltével minha a kiásott területet visszatemettük volna. Az utolsó simítás gyanánt pedig rearaktuk a gondoson kiásott hompokot (gyepdarabkákot). Persze azelőtt a múzeum munkatársai lefényképezték a talált bizonyítékokot, s annak lelőhelyét.

A munka végeztével a szerszámokot jó helyre tettük. Majd ugyanúgy, ahogy jöttünk, azt az utat követve eregeltünk bé Szentmihályra. Visszafelé indulás ideje, valamikor délutántájt került sorra, biza fáradtan, de méges jókedvűen kókoskodtunk a vasúti állomásig, és vonattal csaptattuk bé Szeredába.

Az ásatás körülbelől valamikor augusztus második felében kezdődött el, és tartott szeptember derekáig. Pont az iskolakezdésig. Ritka esetben egy cseppet tovább.

Az ez idő alatti egyik legérdekesebb utazásunk a vonaton velünk átellembe ülő két kendős néni drécselésének elkalandozása volt. Annak a végkifejletét há' bírtam es meg nem es. A beszélgetésük pletyka szintű lehetett, mert münköt a témája nem nagyon kötött le. Más szavakkal mondva, ügyesen kiosztottak mindenkit. Arra már mű es felfigyeltünk, amikor nagyhirtelenjében az egyik mamóka kinézve a vonat bépárásodott koszos ablakán, amit kezével letörölt, kezdte dicsérni a madarasi cukorrépát. A pletykatársa úgyszintén. De mű tudtuk, hogy eppeg nem Madarason járunk. Eltévesztették az irányt. Más vonatra ültek fel. Rögtön mondtuk es nekik, hogy most biza Szentmihályra kanyarodtunk bé. Szegénykék Szentmihályra érkezve sebesen szöktek le a vonatról. Történetük folytatását, hogy miként utaztak tovább azt mái napig sem tudtuk meg.

Egy másik esetnél, mikor a patakban lévő, hompokkal (gyeptéglákkal) elzárt hidacska alatti nagy gübébe¹ feredtünk, hézánk eregélt egy szentmihályi atyafi, s azt kérdezte: „Van-e köztetek fejes?” Bács Laci pajtásunk azt felelte, hogy „Itt mindenkinek van feje!”. Na persze a hülyéskedés után elmondtuk, hogy hova es tartozunk. Annyira eppeg részletesen nem, hogy ki fia-borjai vagyunk, csakhogy nem messze a pataktól végezzük az ásatási „vármegye robotját”.

* * *

Most egy cseppet Cibrefalváról. A Csíki medencében, Csíkszentmihály határában lévő székely kicsi falucskáról van szó. A vidéket a 17-ik században folytonos tatárbetörések tartották rettegésbe. Az 1694-es tatárbetörés végleges csapást mért a falura. Már a többi csíki falukban es kidorbézolták magukot azok a mocsok veszett-kutya fajta tatárok. Cibrefalva viszont akkor teljesen a földdel egyenlőévé vált. Sőt a szomszédos Csíkszentmihály lakói is erősen megfogyazkodtak. Ott helyben, ejsze vagy öten maradtak életbe.

A tatárok kíméletlenül viselkedtek. Az emberek egy részét legyilkolták, s ha nem azt tették vélük, akkor fogjokként hurcolták el, s eladták rabszolgának. Ahol eljártak maguk után felgyújtották a falut. Akkoriban, ahogy mán említettem, úgy Cibrefalva, mint Szentmihály se szabadult meg a gyújtogatástól. A tatárok biztoson szerették, ha a faluk teljesen lángokban állnak...

Szentmihály az idők során újratelepült. A szinte a porából újjáéledt falu egy kicsit beljebb költözött a völgybe. Egyesek, akiknek sikerült megszökniük, vagy elmenekülniük a tatárbetörések elől lassan visszaszivárogtak régi falujukba. A gazdagabbját, az elmesélések alapján, hadisarc² ellenében kiváltotta a rabságból a csíki elöljáróság. Cibrefalvához bármilyen reményt is fűztek a túlélők, a falu többet nem épült fel. Pedig nagyon szerették volna újból felépíteni. Ők es immán Csíkszentmihályt választották új otthonokul.

A régi írásokból tudakozva a régészek és történészek arra a következtetésre jutottak, hogy Cibrefalva mégsem volt különálló falu, hanem Csíkszentmihály egyik tizese, azaz egyik külterületeként szerepelt. Az öreg papírosok alapján Cibrefalva keletre terült el Szentmihálytól, a Cibre-pataka körül,  nem messze a Rákos-patak patak völgyében. Mostanság Szentmihály határrészeként szerepel. Maga a falurész nem tekinthetett vissza nagy múltra, mert az elékerült bizonyítékok alapján a léte úgy a 16 századra tehető.

* * *

Az ásatások során felbukkanó régészeti leletek es az bizonyítják, hogy a környéken vízimalmok működtek. A patak vizét a működtetés érdekében több irányba vezették el. Ez es megkönnyítette a gyeprétegek alatti matatgálást (keresgélést).

Mű, az elpusztult lakok, házak alapjait ástuk ki. Természetesen, elékerült malomkő, háztartási eszközök, s főleg cserépedények esszetört darabjai. Azokból a cserepekből biza eléges sok, amit osztán a patakba kellett megmossunk. Általában a kicsiket küldték oda le, de néha engem es, amikor irdatlan mennyiségű cserepmaradványokról kellett lemosni a koszt. Kaptunk zománcos cserepeket, kályhacsempe-töredékeket, golyóöntőt, lengyel pénzt, szerszámokot és szerszámmaradványokat, marhakülüköt, állati eredetű csontokat, s még mást es, ami eppeg nem mos perpillanat nem jut az eszembe.

Ezekre a leletekre való bukkanásra az volt a jó, hogy egy darab tárgy igazi boldogságot tudott szerezni a megtalálójának. Ilyenkor kölykekül teljesen fel voltunk villanyozódva. Sokat dolgoztunk, de szerettük es ott eltölteni az időt.

Hogy mi történt ezekkel a tárgyakkal, az egész összegyűjtött anyaggal? A Csíki Székely Múzeumba szállították. Sajnos, János bácsitól a későbbiekben megtudtam, hogy a kapott ásatási anyagot nem sikerült feldolgozni. De hátha egyszer sort kerítenek rea, mert megérné. Még egy kiállítást es lehetne köréje szervezni.

Ásatásos banda néhány tagja. Itt még nem "ástunk"
A kép felső felébe jómagam, Andris és Lóri, kicsit alább Péter (ő csak a zsögödfürdei ásatásokra járt) és Imre
Kicsi Karcsi fényképe

Az ásatásunkot időről-időre meg-meglátogatta Szőcs Vince bácsi helytörténész, aki előszeretettel vájkált a helyen, és kukucskált bé a gyep alá. Reaérzésből sok „kincset” talált. Egyszer meglátogattuk az otthonában. Csodálatos gyűjteményt mondhatott a magáénak. Nezni lehetett, de héza piszkálni egyáltalán. Megtisztelve es éreztük magunkot, hogy átléphettük otthona becses kapuját.

A helyen még Ferenczi Géza muzeológus es szervezett ásatásokot.

Források

1. Botár István: A Csíki Medence középkori településtörténete, I. kötet - http://doktori.btk.elte.hu/hist/botaristvan/diss.pdf

2. Hogyan emlékezünk az 1694-es csíki tatárjárásra? - https://hargitanepe.ro/hogyan-emlekezunk-az-1694-es-csiki-tatarjarasra/

Képek CSIKSZENTMIHÁLYRÓL: https://epitettorokseg.ro/csikszentmihaly/

Fenyőszegi B. Levente

1  Gübé: A patakba eltorlaszolt, aránylag mély és nagyobbacska területű, feredezésre alkalmas tavacska, ami nem feltétlenül mesterséges. A mű esetünkben a' vót.

2 - Hadisarc - itt: Egy csetepaté befejeztével a győztes, az elpáholt féltől pénzt vagy más értéket kér az szabadon engedett emberekét cserébe.

Amikor még Augusztus 23-a hatalmas nagy ünnep vala

 Mán 33 esztendő telt el azóta, hogy augusztus 23-án utoljára fel kellett vonulni. Ilyenkor a hazánk a kommunizmus felé haladó úton lett dicsőítve. Ebben a kikényszerített boldogságteljes pillanatra kicsődítették a gyárok munkásait, a rendőrséget és a katonaságot. Amint a fentiekben es kiderült, a felvonulás kötelező öröm volt. Hogy miért es volt ez a nagy örömözés? Hát erre a napra tették a Román Népköztársaság, azaz a későbbi Románia Szocialista Köztársaság országos felszabadulásos ünnepét. Az akkori egyenlőbb fáintos hazai nagyurak az 1944-es nemzeti antifasiszta, és antiimperialista ellenes győzedelmes fegyveres felkelését ünnepelték. Hogy pontosan ez hogy zajlott, hát nem így, ahogy ők állították, de sebaj. A valóság egyik látványos része így látszódott a jó nép szemébe, hogy a második világégés utolsó perceiben Románia ezen a napon, gyorsan hamarjába átállt a szövetségesek oldalára. Kábé ennyi.

Ünnepélyes felvonulás 
FOTÓ: Hargita Kalendárium, Hargita Kiadó, Csíkszereda, 1972, 35 o.

A rövid bévezető után egy személyes élménnyel toldom meg ezt a fáintos „virágzós kommunista felé úton haladó” felvonulást. 1983-at írtunk, amikor felvételizem 11-ik, osztályba a hajdani 2-es Számú Építészeti Líceumba. Szerencsésen be es jutottam az építészeti osztályba (azelőtt vízgázszerelőben jártam). Nagy volt a öröm. Szinte kiugrottam a bőrömből. A felhőtlen boldogságot béárnyékolta egy küldemény. Az iskolától kaptam egy figyelmeztetést, ami szerint, aki béjutott tizenegyedikbe, az „kötelező büszkeséggel” fel kell vonuljon a fent említett „nemes” ünnepen. Há’ szó köztünk maradjon, a margarinos kenőkésem ott szent helybe megállt a levgőbe... A hivatalos papírostól, mint néhány hasonszőrű felvételit megnyerő diák, egy kicsit bészartam. Nehogy kivessenek a megszerzett helyemről, ezért elmentem a felvonulási próbákra, ami, ha emlékezetem nem csal, több mint egy hetet tartott (vagy 10 napot).

X. osztályfénykép 1983 vége. Még a defilálás előtt. z osztályfőnököm jobbján állok
(Saját fotógyűjteményemből).

A bubás tervezett megkövetelte, hogy minden egyes felvonulás valahonnan kiinduljon, s úgy örvendeztesse a bámulókot. Az 1983-as Zsögöd felőlről indult útjára, s az egész a csíkszeredai Városháza előtt csúcsosodott ki. A felvonulás során az ország és a kommunista párt zászlója kötelező volt. Egy tribünt állítottak fel oda. A nagy és a sürgős semmittevésben megpockosodott kommunista vezírek, csatlósaik és kényszerörvendezőik, valamint meghívottjaik előtt kellett defilálni (felvonulni). Oda próbáltunk kegyetlenül, napi két-három órát mű es.

A vonulás es úgy működött, hogy elől ment a profi katonaság, utána rendőrség, tűzoltóság, s ezt követték az ifjú, már egészen katonásan viselkedő, egyenruhába bújtatott tanuló ifjak hadserege. S majd jöhettek a vállalatok, és az egyenlő nép egyenlőtlenebb „elvtársai”. A két utóbbi sereg, az ország és a kommunista zászlóit lengették hevesen. Mások jelszavakot cipeltek magikkal amiken a vezért, a pártot és a nekik köszönhető haladást dicsőítő táblákot cipeltek magikkal. Egyesekre az Augusztus 23 volt readolgozva. Eszket a vackokot, mivel nehezeknek bizonyultak többen cipelték. Úgy ahogy a forgatókönyvbe szerepelt... Voltak akik büszkén viselték a rejik (rájuk) szabott feladatot, a szebb jövő reményében, hogy közelebb kerülhessen a szocialista hívők bőséges vályújához. Ezért, mint minden rendszerben es, egyesek képesek voltak, akár tűzbe tenniük a kacsójukat ezért a lehetőségért.

Há’ gyerekek nem volt nekem való ez a szebb jövő felé való felvonulás. Mivel balkezes, s egyúttal ballábas vagyok semmi sem ment egyértelműen számomra. Nekem a bal volt a jobb, s fordítva. A másoknak mi magától értetődő volt, az nekem egyenest kínzás. Hatalmas összpontosításomba és irtózatos fáradságomba került a valahogy úgy csináljam, mint a többiek, de úgyse ment simán. Hát olyan mit keres ez az alak ott ipsét teljesítettem bé.

A tornatanár, aki a menetelésért nyaggatott, förtelmesnek tartott. Mindig megállt mellettem, s előszeretettel piszkált. Röhögtek es rajtam a társaim. Mert azt is úgy kellett. Ez egy bévett szokás, az emberen röhögni kell, hogy ki ne lógj a sorból. Segíteni az teljesen más lapra tartozik… Mindenesetre kívülről nezve eléggé olyan esetlen, héza nem értő lehettem. De ki a nyavalya akart vonulni? Főleg, ha az agyamban az egész úgy fogalmazódott meg, hogy micsoda marhaság… Hát akkor biza eléges nehéz.

Há’, amikor eljött a pillanat a vonulásra, rémes sötétliláskék gúnyában, ugyanolyan színű bászkával a fejemen, fehér kesztyűvel a kezemen csináltuk meg a főpróbát. Hát hogyesmondjam erős ügyekezetem meghozta a gyümölcsét, mán a tűrhetőnél jobb, olyan közepes lehettem. Addigra mán elfogadhatóan tartottam a díszfegyveremet es. Emlékszem, ahogy nagy győztesen vezényszóra, a pufánkot pont kellő pozitúrába tartva haladtunk el tribün előtt. A novgorodi vendégek mosolyözönnel fogadtak és integettek. Micsa felemelő érzés kellett volna legyen, ehelyett csak egy kicsit nyugudtam le.

A tanár szintén tűrhetőnek titulált. Nekem pedig a teljes felszabadulást jelentette a felvonulás vége. Akkor mán boldogan szolgáltattam vissza az egész kelléket, amivel annyira meggyűjtötték a bajomot. Biztonságba éreztem balkezes-ballábas mivoltom. Végre XI. osztályosnak érezhettem magamot. Otthon este a tévében hasonló vonulásokot láttam. Ott se menetelt mindenki egyszerre. Viszont a műsor alatti kifejtett szocialista győzedelmes bőgedezések (énekek), balett-táncos csákánnyal hadonászó „bányászmunkások”, s lapáttal, talicskával s más egyebekkel felszerelt országépítő színpadi vonaglások nekem es mulatságosnak tetszettek.

Felvonulás csúcspontjának helye mostanság...

Hogy mi lölte a többieket, akik nem vettek részt a felvonuláson? Há’ egy nagy semmi. Nekünk adtak testnevelésből egy nagy tízest. Ennyi.

Hogy mivel lehet jesztgetni az embereket... De ne felejtsük el, hogy sose lehet tudni mikor valagászódnak a hatalmasok. Akkor meg a végrehajtás mocsok tud lenni.

Fenyőszegi defiláló

(felvonuló, menetelő)

Bűvös gyógynövények gyűjtése hajdan

 

Szurokfű, orbáncfű, galaj, cickafark, kömény egy bogba

Amióta az eszemet tudom, s már pedig elég régen, a gyógynövénygyűjtés egyfajta titokzatos szertartásként üdített fel engem. A mezők tarkaságában rejlő füvek fák-bokrok ajándéka, amelyet a szél-cibálta égbolton illatozta be tavasztól őszig a környéket mindvégig magához csalogatott, s úgy dédelgetett, mintha családjuk kedvence volnék. Ha reaadásként beleszagoltál a természetben, már előtted láttad azt, hogy mit szeretnél belőle. Nem dugott el semmit előled, de kikérte magának, hogy rendesen ismerd. Télen a külön gondosan összegyűjtött füvek megnyitáskor szikraillatként áradtak szét a konyhában. A káprázatban elszabadult igézetben, a léleknek helyet adó testben, nyugtató hatással áramolt szét ereinkben.

Ördögborda

* * *

Nos, maga a gyűjtés valóban üdítő hatásként dédelgetett. Kivételt képezett a köménymagszedés. Azt gyökerestül téptük ki a földből, s a sok huzigálástól olyan lett a kezünk, mint valami hólyagkupac. Ameddig hólyagos maradt, addig még nem volt akkora a baj, de ha egyszer az kihasadt, minden további nélkül szikrát vetett a szemünk, s akarva-akaratlanul megláttuk Csaba királyfi csillagösvényét. Most azt es bezzeg finomkodva ollóval levágva es elintézzük…

Orbáncfű (vérfű)

Voltak a környékünkön másfajta szedők es. Nem tördelték kézzel, hanem más cselhez folyamodtak. Emlékszem kaszálás után és közben es, na nem a kaszáló atyafi előtt, csak megette, a fehérnépek kikapkodták a nekik szükséges burjánokot (itt – gyógyító füveket). Akkor még a kaszával lehessintett (levágott), napon megszáradt szénát es bugjába (boglyába) rakták. Az árnyékukba isteni volt szentheverdelt végezni (megpihenni). Gyógyító hatásaként, árnyékába süllögve elbóbiskoltunk. Néha agy tehenke, vagy valami, esetleg valaki jött felénk, s az/ő költött fel.

Azok a tápláló tehenfosok

Csihányerdő 

Amikor gyűjtésbe kezdtünk gyerekekül, kerengésünk során száraz tehenfosok mellett nezelődtünk a leveles sóskákot keresve. Met ott nőttek a legnagyobbak, ahogy a csapirkák es abból táplálkoztak rendesen. Olyan egészségesre fel tudtak cseperedni, hogy csak az ember ámult-bámult reájuk. A csihányokot és a szúrós bogáncsféléket, mint a vitézek a kardjukkal egy-egy hutyoróval (bottal) vertük szét magunk körül. Azért a sziklák körül bélestünk még az ördögbordák alá es egy kis erdei (szamóca) vagy mezei eperétt (koseper, tokos eper).

Egy csokor berke eper

Koseper galajjal

Persze ezeket a csodanövényeket megjelenésük sorrendjébe, amikor mán hatásos mivoltukot bémutatták, akkor szedtük le. Mi gyerekek sosem akartunk okosabbak lenni ebben a dologban, mint ahogy szüleink és nagyszüleink mondták. Vagyes úgy szedtük, és gyűjtöttük össze, ahogy tőlik hallottuk. A szertartásokot fáinul bétartottuk. Legtöbbször, hogy el ne bugyutáskodkjuk reájuk hagytuk a füvek gyógyhatásának megőrzése érdekében az elkészítését. Persze mindent ellestünk tőlik, s lassacskán, jóformán észrevétlenül belészoktunk a mesterségbe.

Szurokfüvecske

A kicsi csemeték (gyerekek) mellé, mint amilyenek mi es voltunk, hogy ne csak marhuljunk, általában szedéskor jött velünk egy felnőtt es. Nagyanyám irtóan szerette az ilyen mezei boklászódást. A gyógynövényeket alaposon kivizsgálta. Ne legyen rajtuk pók, meg másmilyen kicsi, bogár, lepke, hernyó, s akármilyen aprócska élőlény. De ezt mind irtó sebesen. Még a szemünknek es gyorsnak tetszett. Amennyiben lehetett, tisztán szerette szedni. Nem nagyon szerette vegyíteni őköt. Ha netán csak egy neccet hozott magával, s abba kellett belérakja az egészet, otthon mind különválogatta. Aztán jöhetett a szikkadt hűs és levegő járta árnyékos helyen a szárítás… Majd ha rendesen megszáradt papírzacskókba és szellőző rongyzsákocskába lett tárolva. Ilyesmit mi es csináltunk otthon. Ezeknek a szertartásoknak családunkban Desanya volt az igazi mestere. Desapa pedig szakértője maradt a súlyos betegségekhez járó burjánok elkészítésének titokzatos „mágiájához”.

Bogaras növény

Ej be fáintos érzés es az, amikor télen csak úgy kaptuk elé a finomabbnál finomabb gyógynövényeket, néha megbolondítva egy cseppecske mézecskével, citrommal…

Amit még a havas idő ellenére es letudtunk csipegetni a fáról az a hecserli bogyó. Annyira finom és savankás tud lenni, ráadásul a forralt vízbe téve egyből belészívárog belőlük a felszárított gyógyítólevelek, virágok, gyümölcsök kivonatának lényege.

* * *

Az idők elteltével az eljárást elsajátítva hasonló módszert alkalmazva, a mai napig es úgy szedem össze a kedvenc gyógyhatású, ahogy mi mondjuk viccesen: burjányokot.

Amelyikeket feltétlen bégyüjtük az a csihány (csalán), bodzavirág, kakukkfű, szurokfű (vad oregánó), orbánfű (vérfű), cickafark (na, nem az ízéért…), köménymag, menta, s persze ősszel a hecserli bogyó (csipkebogyó). Nyilván még sok mindent bégyűjtünk, amire úgy érezzük szükségünk van. Mindezekhez előszeretettel leszedjük a kerti és a vad gyümölcsököt, amelyikeknek reánknézve varázslatos hatása van úgy ízben, mint gyógyításban.

* * *

Méges a lényeges az, ami megmaradt a gyógynövénygyűjtési napokból, hogy szinte nem számított munkának.

Úgy maradt meg emlékezetünkben, mint a kedves bónyászódásunk (kerengésünk) egyike a természetben. A gyűjtés közbeni friss levegő, a növényekre való rábukkanás öröme, minden egyes alkalommal teljes nyugalmat adott ki magából, s úgy elemünkben megbékélve elringatott a csodaillatok felett.

Ribizli, fosóka szilva és vadmálna

Fényképezte: Ágnes lányom és Jómagam

Fenyőszegi B. Levente