Aszondtam nem árulok el semmit a csudás Kőkanapé másfelé nyíló világáról, de mint lássátok, mégse tudom befogni a pufámot. Ha nem es közölök akármit, de nagy püssztös csendbe, s lábújhegyen válogatok belőlik egy rendet. Mind az aranyoska gyerekeknek valami édeségvel bé kell dugni a száját, na én es ezt merszelem tenni meg. Úgyes csak azok képesek meglátni, akik ebbe hisznek. Há' ezétt tudom, hogy tűk es lássátok szümtükvel, hogy mik vogymuk. Ezétt es olvashatjátok tiszta nyugudtan.
*
Há' mit es mondjak, rendesen telik az idő, s mán eléges régecske nem lődörögtünk Balfékbe. Na jó, az utóbbi kalandéria után legalább egy-két tucatszor arra dugtuk az orrunk, s avval kész. Balfék továbbra es ugyanolyan elképesztően fenséges és festői egy hely, mint valaha. Vótunk a tikkasztó nyuvadozós meleg nyárban, a színpompás leveleket szellő fútta őszben, na meg a hátadon futkorászós fagyos télben, amikor a tavacska, mint egyébkén rendszerint, megdöbbenve ledermed. Vagyes vastag jég lesz a pufalemezén. Azé tudjuk olyan jól, mert ott szánkóztunk ne..., szinte mellette. S persze a kikeletet se hagytuk ki. Métt es tettük vóna? De legtöbbször azért akkor tartottuk érdemlegesnek ellátogatni oda, amikor növekedésbe kezdett az élet. S az azutáni teljes élemedés se semmi. Műfelénk ez az ebbe a helybe teljes határzöldellés, s a természet tarka kipillanása úgy május közepe körül kezdődik, s el egészen június derekáig tart. S ha a jó idő es engedi a további piperkőcös szépülést, akkor eresszed ca' még, tovább es tombol a zsongó-bongó természet. Biza!
Hát nem es kell mondjam, mennyire szemet gyönyörködtető, csudás satöbbi ilyenkor a Balfékbe járni. Mint emlékeztek akárki fia borja nem láthassa csak úgy ezt a kies vidéket. Szerencsére a Titokzatosoknál procink van, mert nem bántjuk, ami egyszer él, sö él és mozog. Legalább szándékoson nem. Másképpen nekünk se jönne essze. S mint tudjátok pont ott van az a híres Kőkanapé es, azoktól a kedves szédületes tettű égiektől leburrantva. Na, oda le lehet heppenni, ha meg akarsz pihenni. Vagy választhatod arra es, hogy egy cseppet ellegyél magadban. Kellemes egy érzés kedvedre dögledezni! Hírverésnek nem es rossz... De nemcsak arra jó, hogy elmonyókold az időt, hanem jóval többre! Képzeljétek ca' itt csummant (keményen pusszant) egy jókorát egymás pufájába a mű világunk a máséval. Ezt a helyet megtalálni kész kaland, s egyben művészet es. Ide kimondottan szakértő-bódorgó egyének szükségeltetnek.
A Kőkanapé Nagy Ura, vagyes Mártonka, azért végig herget (megjárat) münköt alaposon a Keleti Bokroson, s az ő segítségével bal felé kanyarodva hirtelen curokot vágva, már bévegyülve a csetenyes (sűrű bokros) rengetegbe, találunk mindig oda. Ilyenkor Félfülű Böri Maci és Laposseggű Izidor már szinte vár ránk. Ők ilyen béállítottságuak, szeretnek várni valakikre, vagy valamire, csak aztán az es jó legyen ám!
Az újabb kalandunknál Félfülü Böri Maci eppeg a titkokot rejtő tarsolyát, a csudavesztencét fogta a kezibe, a másikkal a seggit vakarta kegyetlenül. Há' métt es-ö? Met viszketett-ö! Félfülü Böri Maci idegesen fellökődte a helyiről szegén Laposseggű Izidort. Az nagy csipáson szédelegve, ejsze még álmodott es valamit, bütürmec (vaskos) testyével valahogy felkászálódott a helyiről. Nos, akkor mán mindketten reánk vetették érdeklődésüköt, s még szerencsére nem magukot, csak a tekintetüköt, me akkor lett volna haddelhadd. Úgy fogadtak mintha valamilyen dilibogyót nyeltek volna le. Úgy tetszik, hogy a szeretetes barátsággal teli vesztence meghozta a hatását... Ejsze, azért es voltak olyan ej be kedvesek. Várakozásra intettek bennünköt. Ott addig tátottuk a pufánkot, amíg a nagy semmiből elékászálódott Felemás Mörcike a csillogó gyémántszemű, kék és piros színű, fehér pockú méltóságocska mircuska-cicuska. Cukisága elképesztően borzalmasan szépecske vót! Kis bajuszkáját szanaszét lebegtette a szélbe, s még beszélgetés előtt volt üdeje pózolni aranyoson vagy kettőt. Mi tagadás, ragyogása felért a nap megannyi sziporkázó sugaracskáival!!!
- Csak hogy végre itt vagytok! - csilingelte varázslatos hangján, erős cukiságánál megmaradva, Felemás Mörci.
- Na, megyünk-e vagy még mennyit kell várni? - nyugtalankodott Mártonka.
- Ne légy türelmetlen! – szólt Anya.
- Először a Barátságba hívlak meg benneteket, s azután szöszmötölünk ide-oda, amíg a szem ellát – csilingelte elbűvölő hangocskáján Felemás Mörcike.
- Meglátogathatnánk Tappancs Dzsámárt az Ölelés Birodalmába! - Jelentette ki hetykén Ágnes.
- Márhára fog ölelgetni – kottyantotta ki magából Zsófika.
- Ühümm – mondta édesdeden, a csendhez képest, irdatlan nagy részletességgel Felemás Mörcike.
- De most jó lenne, ha nem társasoznátok! - Toldta meg a gondolatot Apa.
 |
| Bőcs Adalbéét a bégyúlt varázskapcájával és a gyerekek |
Felemás Mörci minderre a szemreokádásra nem szólt semmit, csak sejtelmesen sziporkáló gülü szemecskéivel, a bubás száját fölfele görbítvén titokzatoson elpisolyogta magát. Pisolygása közben ért oda a hubri (szeleburdi) Szélítő királykisasszony és nyugalomárasztó Bőcs Adalbéét. Ők nekik isten őríjz, hogy nagyon mehetnékük lett volna... Inkább segédkeztek a nagy utazásba, minthogy máshova barangoljanak. Talán mentek volna es, de nem egészen voltak kipihenve, mert ez a fetyelló (dilló) Balambér, az egyfejű sárkány, napokkal ezelőtt utolérte a tavaszi taknyászati hivatal. Mogyorólaki Bölcs Mogyimanó és társai es segítkeztek rajta. Mégse volt elég. De hát ahogy lenni szokott, ekkora marha nagy testynek több ápoló kellett. Ezért ők a pár perces dolgik végeztével sarkon es fordultak.
- Na mi lesz mán! - tüntetett Mártonka
- Indulás! – nyomta a parancsot Szélítő királykissasszony.
- Kapaszkodjatok fel az óriási varázskapcámra – tette héza teljes nyugalommal Bölcs Adalbéét.
A társaság felkapaszkodott valahogy a híres varázskapcára. Bőcs Adalbéét a foltos lajbija zsebiből elérántott egy feles félig teli üveget köményessel, s küllögtetett egy rendet belőle. Erre csuda jó kedve kerekedett. Intett es Szélítőnek, hogy egyet fújjon ca' rajtuk. Az fútt es. Bégyúlt a varázskapca, s hurrrá, indíts a Barátságba!
 |
| Szélítő királykisasszony búcsúzik a gyerekektől |
Az átutazás egyik helyről a másikra nem került sok időbe. Nagyhamarjába meg es érkeztek. Földet éréskor Bőcs Adalbéét a maradék köményest még bévette a testyibe, s intve sarkon fordult. Az óriási varázskapca szédelegve de méges határozott kanyarokval visszament az emberizinkek világába.
Ez a Barátságba utazás mán az első perctől olyan vót, hogy ott helybe az alkapcádot egészen a fekete fődig fittyentetted le! Csak ámultál, s bámultál, mint borjú az új kapun. Azt amit láttál, olyan hatással lett vóna reád, hogy örömödbe majdnem levegőt festettél volna a hátsóddal, de biztoson nem tetted volna meg, mert az efféle cselekedet nem annyira illendő. Azt a hatást, ami ilyenkor szokott történni, még a számítógép segítségével sem tudom lepötyögni! A látvánnyal viszonyt megpróbálkozom. Tudom eléggé nehéz, mint egy tíztonnás micsoda, de sebaj, ezétt es úgy íróm le, ahogy tudom. Vagyes fél bután, met a szavak, amik reaillenek erre a helyre, mind a kölykök, amikor rossz fát tesznek a tűzre, mintha elbúttak vóna előlem. Az esszevisszaságétt mán jó előre elnézéseteket kérem.
Barátságba, olyan barátságos vót minden, hogy a nagy baráti fogadtatásba kódultál belé. Kalandor csapatunk olyan színekbe láttuk az előttünk elterülő tájat, ahogy eppeg szerettük vóna. Felemás Mörci mindehhez a kilátáshoz a hű be frissecske káprázatos levegőt hívta segítségül. Voltak különös es béhatóan különös illatok. Nó meg a kedves Mörcike még valamit eleresztett az orrunk közelibe, mondjuk nem eppeg olyan sokat belőle. Viszont ahhoz eleget, hogy úgy szökelljünk tőle, mint egy bakkecske, ha esetlenül es de szabadon. A fődet igen bársonyosnak éreztük. A pihe puhaságot érezve csúful belédolgojztunk a pattanósdiba. A szökdösős látvány azonban korántsem vót olyan barátságos kinézetélű, mint ahogy éreztük azt. Eléggé hetes felesnek (kókoknak) látszódtunk. De ahogy tisztulni kezdett az agyunk, úgy nyugodtunk le fokozatoson. Azután csak hátravetettük magunkot a fűbe, s bámultuk az égbolton az arra eregelő felhőköt. Ahogy felkeltünk helyünkről, a füvek feltápázkodás nélkül, újra egyenesen, betyárul neztek a nap felé. Mán jött es, hogy tovább kókuljunk. Pedig milyen isteni vót a pillangó után futkorászni, együtt ciripelni a madarakkal, bőgni a tehenekkel, és sóskát enni a megszáradt lepényük melletti csokorból...
Mikor véget ért a gyönyörű ződ végeláthatatlan erdő-mező, dombokkal, hegyekkel tarkítva, Felemás Mörci egy pallón vezettet át bennünköt. A palló keskenynek találtatott, de ha valaki meginogott rajta rögtön a biztonság kedvéért az es nőtt egy cseppet. Csak az lepcsent le róla, aki azt igencsak akarta. Ezért kitapasztalva a varázslatot, kezdtünk hülyéskedni. A sűrű bolondkodás a palló túlsó felivel ért véget.
A pallót a hátunk megett hagyva egy keskeny ösvenyen eregeltünk tovább. Ez viszonyt nem nyúlt semerre, s aki egy cseppet kíváncsi lett az ott lévő növényekre előbbször csihányba, vagy valami szúrósba dugta az orrát. S mint tudjuk a csihánycsípés sem kutya, hát a többi. Az egyszer bizonyos, hogy egyik sem nem valami ámulatba ejtő, s főleg egy dekát se kellemes. Pedig az ösvenyről nezve, minden oly káprázatos és gyönyörű vót, hogy egyszerűen belébőgtél vóna a frissességéről híres levegőbe. A reánk leső veszély miatt finomka könnyed japános teakinálgatós csoszogó lépésekkel, jó ráérősen haladtunk előre a kis nyírfaligetig, amelyet egy ezüstös fenyves váltott fel. A fenyvesnél kidagadt az út, mint a fövés közbeni puliszka, s mán azt es lehetett mondani, ha szűkösen es, de négyen es elfértek egymás mellett. Az út vajon mivel vót kirakva? Na? Nem kell rögtön bégörcsölni met pofon egyszerű! Há' macskakővel! Felemás Mörci irtó finomkodóan rakosgatta kényeskén a mancsocskáit egyre előbbre a kövezeten. Hát hogy es mondjam, ott a környéken, nem vót egyetlen élőlény se, amelyik menet közben el ne cukisodott vóna. Ahogy átbillegtek a fenyőligeten egy hatalmas palota előtt találták magukot. Vót ott es a veszettül kinező szájtátogatás, mint a halaknál. Met ez hegymagas épület egy cseppet se vót megépítve, hanem egymagába egy élő palotának személt. Úgy állt össze a csetenyesből és fákból, a töpecstől (alacsonytól) kezdve a hórihorgasig, hogy maguktól képezték ki a palotát. A benne lévő lépcsők es dombra épültek, ami viszont, ahogy mán sejtettétek, macskakővel voltak kirakva. Ej be buba es vót ott, amit egyszer láthatott a kiguvatt gülü szemeink, szinte káprázatosnak tűnt. Az asztal pediglen öreg kiszáradt csutakból tákolták essze, a székeket úgyszintén, csak küssebb formában. A kicsi csutakokra avart és mohát terítettek. Felemás Mörci biztosította, hogy senkinek se fogja meg a nadrágja vagy szoknyája seggehelyét, mert az úgy van tartósra vacskolva (kézzel megdolgojzva).
 |
| Felemás Mörcike üdécskén ragyogó szemecskéivel |
Le es ült a vendégsereg, s jöhetett a végtelennek tűnő hablaty, hiszen mint kedves, esetleg kedvetlen látogatók, felettébb kíváncsiaknak bizonyultunk. Nem es csuda, met ediglen a Barátságba Birodalomba még az orrunkot se dugtuk bé, még egy szimatolásra sem. Ott ne a, annak üdején határnál valamiket láttunk, de azt mint tudjuk, hogy nem az igazi.
- Foglaljatok helyet murci cukiságaim – pillogott édeskén, s szinte lebegve pihe-puhán érintette meg a székét Felemás Mörci.
- Há' sziasztok! - kiáltva nyaffintott, egy hasonló aranyos cica.
- Aranyoskáim ő az én segédem Bolyhoska. Ő es nagyon szereti a vendégeket – mutatta be a másik mircit Felemás Mörci.
- Hogy a csuda vigye el milyen drágaságocska! – tette hozzá Apa.
- El es vitte egy körútra a nagy Ölelés Birodalmába, de most mán itthon van kipihenten, de jó! - Örömözött Felemás Mörci.
- Hát Csuda az valaki? - Kérdezte Anya.
- Persze. Ezen mit kell meglepődni? – vette természetesnek Mörcike.
A vendégek kezdtek elég erősen valagászódni (kérdezősködni) a kastélyról, Bolyhoskáról, s az összes hacukáról, ami a biokastély falain kíjjel és belül vótak. Mörcike kedélyes derűvel, látszólag hízelgő bájjal válaszolt mindenre. Há' egyszer vót mit hallgatni. Bé sem állt a mircikéje, csak mondott egyfelé, s persze továbbra es üdén. Nekünk pedig a fejünkbe nem állt össze semmi. Egy idő után, mintha káposztalé lötyögött volna benne... Ennek ellenére, a mesélés azt váltotta ki belőlünk, hogy az egész birodalom úgy nezett ki számunkra, mint egy igen boldog népmese.
Száz szónak es egy a vége, azt facsartuk ki az egészből, hogy a Barátságban mintha minden a helyén lenne. A csend s a nyugalom, olyan ott, mint a már régen kért tejbegríz, na nem az a tippadt (megdeggedt) kiadás, hanem a frissen készített, s egy cseppet megbolondítva fahéjason, vaniliás cukorval. Hogy es lehet mindezt így egybe és sose külön érezni, hát azt az emberföldön esetleg álmikba tehetik meg az emberek. Akkor es csak úgy, ha nem kerül borsószem a hátik alá, vagy eppeg fel nem kőtik fel őköt nagy bődülettel. Azt hatást kelti, amikor szavalás közben elfajulna a belső indulat, s ezért mintha kerge marha lenne a kedves költő, úgy bődül egyet rea a közönségére. De most véletlenül se rímharcosról, sem péndzköltésről nincs itt szó, hanem egyszerűen a megtapasztalt nyugalomról.
Felemás Mörci körül úgy seregtek-forogtak a tündéri kis lények, s természetesen jókedvűen, mintha az lenne a világ legtermészetesebb dolga. S lássuk bé, ott az es vót. Nem dabbancsoskodtak (nem lépkedtek nehézkesen). Könnyed pihe-puha mozdulatukval végezték a dolgikot. S perzse ez idő alatt es továbbfolytatódott ez a kis bájcseverészés…
- Béhörpintettétek a tejátokot? - finomkodva kérdezte Mörcike.
- Há' hogyne! - Csapta rea Zsófika.
- S még le se ittuk magunkot! - büszkélkedett Mártonka.
- Mondd ca' még merrefelé kambacsolunk? - érdeklődött Ágnes.
- Én mondom, én mondom! - cukiskodva jelentkezett Bolyhoska.
- Jó mondjad – Hagyta jóvá Mörcike.
- Hááát előbbször elmentek egy tavacska előtt, majd utána áttekeritek erdőn, réten, s mezőn. Megpihenhettek mondjuk egy tisztáson, s máres ott vagytok, ahol kell.
- Hát ez aztán csuda egy eligazítás vót – tette héza gúnyosan Apa.
- Ne se törődjetek én Felemás Mörcike úgyis véletek tartok.
Mi tagadás, a társaság teljesen lenyugodott, mint a késő délután nap a látóhatáron. Kisimult minden alig látható hajszálvastagságnyi ránc es az orcánkon. A nagy nyugalom adta csendbe pedig egy szikrányit belébubultunk. Olyan jóízűt aludtunk, hogy még a nyálunk es elcseppent. Amikor magunkhoz tértünk csipáson és szénabuglyához hasonlító fejjel, mán másnap vót. Na, haraptunk valami magunknak való finom eleséget, elcsendesítve a belügyminisztériumot. Azután kicsit elrendeztük testyünkön a ruhát, s a fejünköt es, hogy valahogy nezzünk ki belőle, s avval eresztettük tovább. Nem sokáig, met Bolyhoska jelezte, hogy lesz valami meglepetés. Ugyanes Felemás Mörci a kedves emberivadékjait a futkorászó macihoz személő mobiljába ültette, s meg sem álltak véle az Ölelés Csodás Birodalmába. Bár Mártonka, a Balfékbe átjáró béjárat őre még jókedvűen ficánkolt egyfelé a járművön, társai eléges le voltak csillapodva. Ott tátották a pufájukot a szép tájon, meg a megannyi cuki-muki állatokon. Egyesek heába vótak hatméteresek méges gyöngyöző szemikkel mosolyogva szedték, vagy ép ették a virágokot. Na egymást azé nem... Mások pedig fetrengettek, vagy csak simán bámultak ki a fejikből, imitt-amott, akárhol. A kisdedek pedig bújócskáztak az aranyszínű buglyák, vagy a szépecske csetenyesek, fák s egyebek között, amiknek a ződ minden színe árnyalatát meglehetett találni, még azt es, amit el se tudjátok képzelni. Persze meggyúrva tarkáson virágokkal, gyümölcsökkel, s az ezeket majszolókkal.
 |
| Mörcike és a csuda macimobilja |
Mikor megérkeztünk az Ölelés Birodalmába má' megént elálmosodtunk. A kedves csillógó szemű kiscica beszédjéből ismert Piros tó mellett ébredtünk fel. Na persze, hogy a hideg ki ne rázzon az olyanná változott, ahogy szerettük volna látni, egyenként es. A piros tó, a piros erdő mellett terebélyeskedett, ahol a közelebbi fák meghajolva már ébredezve agyonölelgettek bennünköt. Ebben a szempercben pedig felhozva a kedvünköt szivárványszínűre váltott a környék. Úgy a tó, a rét, mint a hegyekben tükröződő, hó. Nem kellett sehova elgyalogolni, mert, ha reagondoltál ott vótál, ahol szerettél volna. Ezt es mondta a csodajárgányt vezető Bolyhoska. Hej, de amikor a kipróbáltuk, rögtön reaeszméltünk, hogy ez ej be csudás, ezért személyre szólóan essze-vissza gondolkoztunk. Úgy változtattuk a helyeket, mint tűk sietős dolgotokban a nadrág fenekit. Há' nem es kell mondjam, hogy elég sok időbe tellett, amíg a társaságot valahogy sikeredett esszevájkálni, hogy újból együtt lehessünk. S akkor es úgy, hogy szerencsére Mörcike kedves barátjának Tappancs Dzsámárnak egyik laza madara akkorát károgott, hogy mű, a gondolatba tekergők, pont arra a helyre kerültünk vissza, ahonnan elindultunk. Nem es csuda, mert mindannyian, s egyszerre, ugyanazt az irtózatos rikácsolást hallottuk meg.
A táj hogy emberközelibb legyen valóságos színekben tündökölt, de az a tisztaság barátocskám… A saját beszédedbe es hanyatt csúsztál. A tó és a patak vize olyan áttetszőnek tűnt, hogy látszottak benne azok az útvonalak, amiket a békák ezernyi fajtájának társasága csinált. Hosszason követni lehetett, hogy eppeg melyik merre járt benne. Ha az arcodhoz csaptál egy kicsi vizet úgy csillogott, mint a hétszentség. Aki mán megtette az arcmosást, még nagyítóval se lehetett rajta látni egy cseppnyi koszt, az nem sok, de annyit sem.
Aztán egy vékonykányi kódorgás után az Ölelkezés Nagy Birodalmába találtuk magunkot. Sokan vártak, különböző el se tudod képzelni pufák (arcok). Nagy vót az öröm, s a fesztivál. De az ölelkezés még annál es nagyobb. Estére úgy elfáradt a kezünk, hogy csak na. Tapancs Dzsámárnak azért vót neki akkora marha nagy bicepsze (izmos karja), met mint az Ölelkezés Nagy Birodalmának őre a legtöbb illetőt karol át szeretetvel, aki eppeg arra jár.
- Szerusztok na! - mondta a palotája előtt, ölelésre tárva kezét Tappancs Dzsámár.
- Há' egyszer ez bubás – jelentette ki Mártonka.
- Egy kicsit pihenjetek le – mondta Dzsámár.
Ahogy megkapva a helyünk leheppentünk (lehuppantunk), mán fel es szolgálták nekünk a tealütyüt. Olyan íze lett, amire eppeg reagondoltunk. Jókedvűen hörpölgettük. Egyet-egyet bökkedtünk (büfiztünk), de senki nem figyelt a bökkedezésünkre. Beszéltünk az utazásról, meg a hazai dolgokról. Vagyes az emberi világról. Dzsámárt inkább az érdekelte, ami náluk nincs. Há akkor folytattuk dumánkot a hergelőzésekkel, a hosszas veszekedésekkel. Beszéltünk a hatalomvágyról, s annak heábavalóságáról, a péndzről, a hírnévről és így tovább... Mondtuk es, ha ezek közül egyik sincs, akkor egyeseknek az nagy baj, lehet kettősöknek es, de már a hármasok nem es álmodnak róla. Az es igaz, hogy a péndz műfelénk nem boldogít, de nyugtat. Előtérbe került az erőszak minden formája. A reád erőltetett világmegváltós gondolatok, a minden megmondok neked mit csinálj és hogyan élj eszmék. Dzsámár csak tátotta a száját, nagyon meglepetten érezte magát. Még fosoltunk a divatról, az irigységről, a kárörömről, s mindenféle lecsóról. S például arról es, hogy valaki mitől lesz NAGY EMBER.
- Miért kell ennyi olyant csinálni, amitől nemigen érzitek jól magatokot a bőrötökben? Minek kell ez a sok katyfasz (katyvasz) - Kérdezte Dzsámár.
- Mert nálunk nem számít annak – Fellelte Ágnes.
- Nem lenne jobb együtt dolgojzni, s megbecsülni azt, aki érti es amit csinál – Érdeklődött Dzsámár.
- Lehetne, de nem cuccos menet, inkább a szemfényvesztés az érdekesebb – felelte Apa.
- Az nálunk es van – Dorombolta cukis aranyosságval Mörcike.
- Az igaz – felelte Dzsámár – de nem azért, hogy valamit elvárjanak cserébe, hanem, hogy attól jobb legyen.
- Túl komoly nékem édeske elmécskémnek ez a téma, s nem akarok belékavarodni, mert kezdtem veszíteni cukiságomból – szabadkozott felemás Mörci, s kiment sétálni egy kicsit.
Dzsámár kezdett mesélni az ők világukról. Hogy úgy tetszik, hogy lazítanak a Nagy Ölelés Birodalom lakói, s pedig nem es! Ez csak a látszat. Itt es ugyanolyan keményen folyik a munka, mint az embervilágba. S mint ahogy a kommunizmusban mondták: megfelelő ember a megfelelő helyen iparkodik szolgálni Birodalmát. Annyi külömbségvel, hogy itt az emberek tényleg munkálkodnak. Igaz itt a csudalények vannak túlsúlyban, s nem az emberek. Hogy miként megy a munka? Úgy például, hogy a sárkány nem locsol vizet, a béka se tűzokádó, maga a hagyma es inkább csendben nődögélt a földbe, és csíp es, ha kell. Mán az első szent perctől se akar senki se más lenni, mint amitől teljesen ki tud bontakozni.
A sok üléstől, eléges eléggé megnyomtuk a hátsonkot, s kezdtünk vaszkalódni (nyugtalanul izegni-mozogni). Akkorra elékerült Felemás Mörvike es. Az Ölelés Birodalmának őre egyszeriben átölelt bennünköt, s akkor mán, hogy ezen ne múljék közösen es csináltunk egy nagy ölelést. Elindultunk. Osztán Dzsámár a hun-székely béütéssel büszkélkedő kutyus, kihúzva magát férfiason integetett nekünk. Evvel a cseppnyi okos dumával a vesztencénkbe indultunk hazafelé, mert mint tudjuk, ha emberből vagy, akkor a jóból es megárt a sok, akármilyen fáintos kalandérozásba es vágtad a fejszét.
 |
| Tappancs Dzsámár és Felemás Mörcike barátai es nagy barátságban vannak. Eppeg ketten ölelkezne a gyönyörüséges muskátlisban |
Új tapasztalatokkal felvértezve, hagytuk el először az Ölelés Birodalmát, majd szinte a Barátságba Uradalmát. Mindezt Felemás Mörci csudamobiljával tettük, ami üzemanyagként biotehénfost alkalmazott. A határnál megállt. Mű leszálltunk. A nagy út ellenére Felemás Mörci ugyanolyan pirimókos maradt, mint eleinte. Úgy csillogott a szeme, hogy teljesen felfrissültél a puszta üde látványától. A kedves és aranyosan cukis búcsúzkodás közben megérkezett Bőcs Adalbéét es az óriási varázskapcájával. Még a titkokot rejtő, megőrző, és segítkező útravaló tarsolyába tettünk egy csepp barátságot es, amit Felemás Mörci szeme tündöklésének ragyogásából nyertünk ki. Szélítő királykisasszony es eppeg üdejében érkezett. Mielőtt adott vóna egy szélítési löketet, még egyszer agyonölelkeztünk magunkot, s ők es. Az ölelés, ha egyszer béindul, mondom néktek elég ragadós...
A túlparton már várt rejik Félfülü Böri Maci és Lapossegű Izidor. Ej be boldogok es vótak. Szélítő Királykisasszony megígérte, hogy Bőcs Adalbééttel megőrzik addig a helyet, amíg Böri Maci és Laposseggű Izidor es meglátogatja hőn szeretett barátaikot. Persze, ha csak akarják. Addig ők ketten a Kőkanapén sakkozni fognak. Izgalmas egy agyat megdolgozó játék.
Há' azétt irtó jó barátok ezek a két világ közötti révészek (komposok). Tőlik lehet tudni, hogy még az es létezik, amit el se tudsz képzelni. Mártonka a Kőkanapé Nagy Őre tájt intett a társaságnak, s mű, mint emberizinkek hazafelé vettük az irányt. Útközbe jól béöltük magunkot (bemocskoltuk) a földön höngörgőzéssel. Azonkíjjel, hogy a rajtunk felgyülemlett kosz a modern képzőművészet csodás alkotását tükrözte vissza, nem ártott nekünk még egy cseppet se.
Otthon a vesztencét nagyon előkelő helyre tettük. Egyfolytában a kalandérozások jártak a kobakunkban. Végigmasírozva eszket a kies helyeket az fogalmazódott meg bennünk, hogy miétt es kell nekünk ez az emberi világi sok cirkusz, amikor békébe es lehetne éldegélni, s megosztani mindazt, ami van. S tényleg, milyen jó lenne, ha mindenki odatenné a csülkét, s avval foglalkozna, amihez ért. Nem muszáj követni azt ami nem megy. Ha egyszer nem értünk héza, úgy fogunk kínlódni, mint kecskeszar a deszkán. S való igaz, ahogy Tappancs Dzsámár es mondta, hogy a takarítónő mégse legyen patikus, a táncos se legyen politikus, s a tudós se legyen asztalos. S így tovább lehetne karattyolni a végtelenségig… Az ilyesmikből mindig csak a baj gyülemlik fel az ember nyakára. Osztán ezt a kicsi vagyon, hatalom, s hírnéves dícsőségeskedést es alábbra lehetne mán hagyni, mert nem élünk míg a világ, s addig ameddig igen, nem lenne jobb csendesen éldegélni. Vajon nem érné meg békességbe csinálni a dolgainkot, s a sok katyfaszt elhagyni egyebübe, vagy eppeg nem foglalkozni vele?
Fenyőszegi,
2022 kikelet elején.
VÉGE
Megjegyzés - A Balfékbe kapcsolódó kalandot itt böngészhetitek: https://fenyoszegi.blogspot.com/2021/01/a-balfekbe.html
