2022. március 5., szombat

Balféken túl

 Aszondtam nem árulok el semmit a csudás Kőkanapé másfelé nyíló világáról, de mint lássátok, mégse tudom befogni a pufámot. Ha nem es közölök akármit, de nagy püssztös csendbe, s lábújhegyen válogatok belőlik egy rendet. Mind az aranyoska gyerekeknek valami édeségvel bé kell dugni a száját, na én es ezt merszelem tenni meg. Úgyes csak azok képesek meglátni, akik ebbe hisznek. Há' ezétt tudom, hogy tűk es lássátok szümtükvel, hogy mik vogymuk. Ezétt es olvashatjátok tiszta nyugudtan.

*

Há' mit es mondjak, rendesen telik az idő, s mán eléges régecske nem lődörögtünk Balfékbe. Na jó, az utóbbi kalandéria után legalább egy-két tucatszor arra dugtuk az orrunk, s avval kész. Balfék továbbra es ugyanolyan elképesztően fenséges és festői egy hely, mint valaha. Vótunk a tikkasztó nyuvadozós meleg nyárban, a színpompás leveleket szellő fútta őszben, na meg a hátadon futkorászós fagyos télben, amikor a tavacska, mint egyébkén rendszerint, megdöbbenve ledermed. Vagyes vastag jég lesz a pufalemezén. Azé tudjuk olyan jól, mert ott szánkóztunk ne..., szinte mellette. S persze a kikeletet se hagytuk ki. Métt es tettük vóna? De legtöbbször azért akkor tartottuk érdemlegesnek ellátogatni oda, amikor növekedésbe kezdett az élet. S az azutáni teljes élemedés se semmi. Műfelénk ez az ebbe a helybe teljes határzöldellés, s a természet tarka kipillanása úgy május közepe körül kezdődik, s el egészen június derekáig tart. S ha a jó idő es engedi a további piperkőcös szépülést, akkor eresszed ca' még, tovább es tombol a zsongó-bongó természet. Biza!

Hát nem es kell mondjam, mennyire szemet gyönyörködtető, csudás satöbbi ilyenkor a Balfékbe járni. Mint emlékeztek akárki fia borja nem láthassa csak úgy ezt a kies vidéket. Szerencsére a Titokzatosoknál procink van, mert nem bántjuk, ami egyszer él, sö él és mozog. Legalább szándékoson nem. Másképpen nekünk se jönne essze. S mint tudjátok pont ott van az a híres Kőkanapé es, azoktól a kedves szédületes tettű égiektől leburrantva. Na, oda le lehet heppenni, ha meg akarsz pihenni. Vagy választhatod arra es, hogy egy cseppet ellegyél magadban. Kellemes egy érzés kedvedre dögledezni! Hírverésnek nem es rossz... De nemcsak arra jó, hogy elmonyókold az időt, hanem jóval többre! Képzeljétek ca' itt csummant (keményen pusszant) egy jókorát egymás pufájába a mű világunk a máséval. Ezt a helyet megtalálni kész kaland, s egyben művészet es. Ide kimondottan szakértő-bódorgó egyének szükségeltetnek.

A Kőkanapé Nagy Ura, vagyes Mártonka, azért végig herget (megjárat) münköt alaposon a Keleti Bokroson, s az ő segítségével bal felé kanyarodva hirtelen curokot vágva, már bévegyülve a csetenyes (sűrű bokros) rengetegbe, találunk mindig oda. Ilyenkor Félfülű Böri Maci és Laposseggű Izidor már szinte vár ránk. Ők ilyen béállítottságuak, szeretnek várni valakikre, vagy valamire, csak aztán az es jó legyen ám!

Az újabb kalandunknál Félfülü Böri Maci eppeg a titkokot rejtő tarsolyát, a csudavesztencét fogta a kezibe, a másikkal a seggit vakarta kegyetlenül. Há' métt es-ö? Met viszketett-ö! Félfülü Böri Maci idegesen fellökődte a helyiről szegén Laposseggű Izidort. Az nagy csipáson szédelegve, ejsze még álmodott es valamit, bütürmec (vaskos) testyével valahogy felkászálódott a helyiről. Nos, akkor mán mindketten reánk vetették érdeklődésüköt, s még szerencsére nem magukot, csak a tekintetüköt, me akkor lett volna haddelhadd. Úgy fogadtak mintha valamilyen dilibogyót nyeltek volna le. Úgy tetszik, hogy a szeretetes barátsággal teli vesztence meghozta a hatását... Ejsze, azért es voltak olyan ej be kedvesek. Várakozásra intettek bennünköt. Ott addig tátottuk a pufánkot, amíg a nagy semmiből elékászálódott Felemás Mörcike a csillogó gyémántszemű, kék és piros színű, fehér pockú méltóságocska mircuska-cicuska. Cukisága elképesztően borzalmasan szépecske vót! Kis bajuszkáját szanaszét lebegtette a szélbe, s még beszélgetés előtt volt üdeje pózolni aranyoson vagy kettőt. Mi tagadás, ragyogása felért a nap megannyi sziporkázó sugaracskáival!!!

- Csak hogy végre itt vagytok! - csilingelte varázslatos hangján, erős cukiságánál megmaradva, Felemás Mörci.

- Na, megyünk-e vagy még mennyit kell várni? - nyugtalankodott Mártonka.

- Ne légy türelmetlen! – szólt Anya.

- Először a Barátságba hívlak meg benneteket, s azután szöszmötölünk ide-oda, amíg a szem ellát – csilingelte elbűvölő hangocskáján Felemás Mörcike.

- Meglátogathatnánk Tappancs Dzsámárt az Ölelés Birodalmába! - Jelentette ki hetykén Ágnes.

- Márhára fog ölelgetni – kottyantotta ki magából Zsófika.

- Ühümm – mondta édesdeden, a csendhez képest, irdatlan nagy részletességgel Felemás Mörcike.

- De most jó lenne, ha nem társasoznátok! - Toldta meg a gondolatot Apa.

Bőcs Adalbéét a bégyúlt varázskapcájával és a gyerekek

Felemás Mörci minderre a szemreokádásra nem szólt semmit, csak sejtelmesen sziporkáló gülü szemecskéivel, a bubás száját fölfele görbítvén titokzatoson elpisolyogta magát. Pisolygása közben ért oda a hubri (szeleburdi) Szélítő királykisasszony és nyugalomárasztó Bőcs Adalbéét. Ők nekik isten őríjz, hogy nagyon mehetnékük lett volna... Inkább segédkeztek a nagy utazásba, minthogy máshova barangoljanak. Talán mentek volna es, de nem egészen voltak kipihenve, mert ez a fetyelló (dilló) Balambér, az egyfejű sárkány, napokkal ezelőtt utolérte a tavaszi taknyászati hivatal. Mogyorólaki Bölcs Mogyimanó és társai es segítkeztek rajta. Mégse volt elég. De hát ahogy lenni szokott, ekkora marha nagy testynek több ápoló kellett. Ezért ők a pár perces dolgik végeztével sarkon es fordultak.

- Na mi lesz mán! - tüntetett Mártonka

- Indulás! – nyomta a parancsot Szélítő királykissasszony.

- Kapaszkodjatok fel az óriási varázskapcámra – tette héza teljes nyugalommal Bölcs Adalbéét.

A társaság felkapaszkodott valahogy a híres varázskapcára. Bőcs Adalbéét a foltos lajbija zsebiből elérántott egy feles félig teli üveget köményessel, s küllögtetett egy rendet belőle. Erre csuda jó kedve kerekedett. Intett es Szélítőnek, hogy egyet fújjon ca' rajtuk. Az fútt es. Bégyúlt a varázskapca, s hurrrá, indíts a Barátságba!

Szélítő királykisasszony búcsúzik a gyerekektől

Az átutazás egyik helyről a másikra nem került sok időbe. Nagyhamarjába meg es érkeztek. Földet éréskor Bőcs Adalbéét a maradék köményest még bévette a testyibe, s intve sarkon fordult. Az óriási varázskapca szédelegve de méges határozott kanyarokval visszament az emberizinkek világába.

Ez a Barátságba utazás mán az első perctől olyan vót, hogy ott helybe az alkapcádot egészen a fekete fődig fittyentetted le! Csak ámultál, s bámultál, mint borjú az új kapun. Azt amit láttál, olyan hatással lett vóna reád, hogy örömödbe majdnem levegőt festettél volna a hátsóddal, de biztoson nem tetted volna meg, mert az efféle cselekedet nem annyira illendő. Azt a hatást, ami ilyenkor szokott történni, még a számítógép segítségével sem tudom lepötyögni! A látvánnyal viszonyt megpróbálkozom. Tudom eléggé nehéz, mint egy tíztonnás micsoda, de sebaj, ezétt es úgy íróm le, ahogy tudom. Vagyes fél bután, met a szavak, amik reaillenek erre a helyre, mind a kölykök, amikor rossz fát tesznek a tűzre, mintha elbúttak vóna előlem. Az esszevisszaságétt mán jó előre elnézéseteket kérem.

Barátságba, olyan barátságos vót minden, hogy a nagy baráti fogadtatásba kódultál belé. Kalandor csapatunk olyan színekbe láttuk az előttünk elterülő tájat, ahogy eppeg szerettük vóna. Felemás Mörci mindehhez a kilátáshoz a hű be frissecske káprázatos levegőt hívta segítségül. Voltak különös es béhatóan különös illatok. Nó meg a kedves Mörcike még valamit eleresztett az orrunk közelibe, mondjuk nem eppeg olyan sokat belőle. Viszont ahhoz eleget, hogy úgy szökelljünk tőle, mint egy bakkecske, ha esetlenül es de szabadon. A fődet igen bársonyosnak éreztük. A pihe puhaságot érezve csúful belédolgojztunk a pattanósdiba. A szökdösős látvány azonban korántsem vót olyan barátságos kinézetélű, mint ahogy éreztük azt. Eléggé hetes felesnek (kókoknak) látszódtunk. De ahogy tisztulni kezdett az agyunk, úgy nyugodtunk le fokozatoson. Azután csak hátravetettük magunkot a fűbe, s bámultuk az égbolton az arra eregelő felhőköt. Ahogy felkeltünk helyünkről, a füvek feltápázkodás nélkül, újra egyenesen, betyárul neztek a nap felé. Mán jött es, hogy tovább kókuljunk. Pedig milyen isteni vót a pillangó után futkorászni, együtt ciripelni a madarakkal, bőgni a tehenekkel, és sóskát enni a megszáradt lepényük melletti csokorból...

Mikor véget ért a gyönyörű ződ végeláthatatlan erdő-mező, dombokkal, hegyekkel tarkítva, Felemás Mörci egy pallón vezettet át bennünköt. A palló keskenynek találtatott, de ha valaki meginogott rajta rögtön a biztonság kedvéért az es nőtt egy cseppet. Csak az lepcsent le róla, aki azt igencsak akarta. Ezért kitapasztalva a varázslatot, kezdtünk hülyéskedni. A sűrű bolondkodás a palló túlsó felivel ért véget.

A pallót a hátunk megett hagyva egy keskeny ösvenyen eregeltünk tovább. Ez viszonyt nem nyúlt semerre, s aki egy cseppet kíváncsi lett az ott lévő növényekre előbbször csihányba, vagy valami szúrósba dugta az orrát. S mint tudjuk a csihánycsípés sem kutya, hát a többi. Az egyszer bizonyos, hogy egyik sem nem valami ámulatba ejtő, s főleg egy dekát se kellemes. Pedig az ösvenyről nezve, minden oly káprázatos és gyönyörű vót, hogy egyszerűen belébőgtél vóna a frissességéről híres levegőbe. A reánk leső veszély miatt finomka könnyed japános teakinálgatós csoszogó lépésekkel, jó ráérősen haladtunk előre a kis nyírfaligetig, amelyet egy ezüstös fenyves váltott fel. A fenyvesnél kidagadt az út, mint a fövés közbeni puliszka, s mán azt es lehetett mondani, ha szűkösen es, de négyen es elfértek egymás mellett. Az út vajon mivel vót kirakva? Na? Nem kell rögtön bégörcsölni met pofon egyszerű! Há' macskakővel! Felemás Mörci irtó finomkodóan rakosgatta kényeskén a mancsocskáit egyre előbbre a kövezeten. Hát hogy es mondjam, ott a környéken, nem vót egyetlen élőlény se, amelyik menet közben el ne cukisodott vóna. Ahogy átbillegtek a fenyőligeten egy hatalmas palota előtt találták magukot. Vót ott es a veszettül kinező szájtátogatás, mint a halaknál. Met ez hegymagas épület egy cseppet se vót megépítve, hanem egymagába egy élő palotának személt. Úgy állt össze a csetenyesből és fákból, a töpecstől (alacsonytól) kezdve a hórihorgasig, hogy maguktól képezték ki a palotát. A benne lévő lépcsők es dombra épültek, ami viszont, ahogy mán sejtettétek, macskakővel voltak kirakva. Ej be buba es vót ott, amit egyszer láthatott a kiguvatt gülü szemeink, szinte káprázatosnak tűnt. Az asztal pediglen öreg kiszáradt csutakból tákolták essze, a székeket úgyszintén, csak küssebb formában. A kicsi csutakokra avart és mohát terítettek. Felemás Mörci biztosította, hogy senkinek se fogja meg a nadrágja vagy szoknyája seggehelyét, mert az úgy van tartósra vacskolva (kézzel megdolgojzva).

Felemás Mörcike üdécskén ragyogó szemecskéivel

Le es ült a vendégsereg, s jöhetett a végtelennek tűnő hablaty, hiszen mint kedves, esetleg kedvetlen látogatók, felettébb kíváncsiaknak bizonyultunk. Nem es csuda, met ediglen a Barátságba Birodalomba még az orrunkot se dugtuk bé, még egy szimatolásra sem. Ott ne a, annak üdején határnál valamiket láttunk, de azt mint tudjuk, hogy nem az igazi.

- Foglaljatok helyet murci cukiságaim – pillogott édeskén, s szinte lebegve pihe-puhán érintette meg a székét Felemás Mörci.

- Há' sziasztok! - kiáltva nyaffintott, egy hasonló aranyos cica.

- Aranyoskáim ő az én segédem Bolyhoska. Ő es nagyon szereti a vendégeket – mutatta be a másik mircit Felemás Mörci.

- Hogy a csuda vigye el milyen drágaságocska! – tette hozzá Apa.

- El es vitte egy körútra a nagy Ölelés Birodalmába, de most mán itthon van kipihenten, de jó! - Örömözött Felemás Mörci.

- Hát Csuda az valaki? - Kérdezte Anya.

- Persze. Ezen mit kell meglepődni? – vette természetesnek Mörcike.

A vendégek kezdtek elég erősen valagászódni (kérdezősködni) a kastélyról, Bolyhoskáról, s az összes hacukáról, ami a biokastély falain kíjjel és belül vótak. Mörcike kedélyes derűvel, látszólag hízelgő bájjal válaszolt mindenre. Há' egyszer vót mit hallgatni. Bé sem állt a mircikéje, csak mondott egyfelé, s persze továbbra es üdén. Nekünk pedig a fejünkbe nem állt össze semmi. Egy idő után, mintha káposztalé lötyögött volna benne... Ennek ellenére, a mesélés azt váltotta ki belőlünk, hogy az egész birodalom úgy nezett ki számunkra, mint egy igen boldog népmese.

Száz szónak es egy a vége, azt facsartuk ki az egészből, hogy a Barátságban mintha minden a helyén lenne. A csend s a nyugalom, olyan ott, mint a már régen kért tejbegríz, na nem az a tippadt (megdeggedt) kiadás, hanem a frissen készített, s egy cseppet megbolondítva fahéjason, vaniliás cukorval. Hogy es lehet mindezt így egybe és sose külön érezni, hát azt az emberföldön esetleg álmikba tehetik meg az emberek. Akkor es csak úgy, ha nem kerül borsószem a hátik alá, vagy eppeg fel nem kőtik fel őköt nagy bődülettel. Azt hatást kelti, amikor szavalás közben elfajulna a belső indulat, s ezért mintha kerge marha lenne a kedves költő, úgy bődül egyet rea a közönségére. De most véletlenül se rímharcosról, sem péndzköltésről nincs itt szó, hanem egyszerűen a megtapasztalt nyugalomról.

Felemás Mörci körül úgy seregtek-forogtak a tündéri kis lények, s természetesen jókedvűen, mintha az lenne a világ legtermészetesebb dolga. S lássuk bé, ott az es vót. Nem dabbancsoskodtak (nem lépkedtek nehézkesen). Könnyed pihe-puha mozdulatukval végezték a dolgikot. S perzse ez idő alatt es továbbfolytatódott ez a kis bájcseverészés…

- Béhörpintettétek a tejátokot? - finomkodva kérdezte Mörcike.

- Há' hogyne! - Csapta rea Zsófika.

- S még le se ittuk magunkot! - büszkélkedett Mártonka.

- Mondd ca' még merrefelé kambacsolunk? - érdeklődött Ágnes.

- Én mondom, én mondom! - cukiskodva jelentkezett Bolyhoska.

- Jó mondjad – Hagyta jóvá Mörcike.

- Hááát előbbször elmentek egy tavacska előtt, majd utána áttekeritek erdőn, réten, s mezőn. Megpihenhettek mondjuk egy tisztáson, s máres ott vagytok, ahol kell.

- Hát ez aztán csuda egy eligazítás vót – tette héza gúnyosan Apa.

- Ne se törődjetek én Felemás Mörcike úgyis véletek tartok.

Mi tagadás, a társaság teljesen lenyugodott, mint a késő délután nap a látóhatáron. Kisimult minden alig látható hajszálvastagságnyi ránc es az orcánkon. A nagy nyugalom adta csendbe pedig egy szikrányit belébubultunk. Olyan jóízűt aludtunk, hogy még a nyálunk es elcseppent. Amikor magunkhoz tértünk csipáson és szénabuglyához hasonlító fejjel, mán másnap vót. Na, haraptunk valami magunknak való finom eleséget, elcsendesítve a belügyminisztériumot. Azután kicsit elrendeztük testyünkön a ruhát, s a fejünköt es, hogy valahogy nezzünk ki belőle, s avval eresztettük tovább. Nem sokáig, met Bolyhoska jelezte, hogy lesz valami meglepetés. Ugyanes Felemás Mörci a kedves emberivadékjait a futkorászó macihoz személő mobiljába ültette, s meg sem álltak véle az Ölelés Csodás Birodalmába. Bár Mártonka, a Balfékbe átjáró béjárat őre még jókedvűen ficánkolt egyfelé a járművön, társai eléges le voltak csillapodva. Ott tátották a pufájukot a szép tájon, meg a megannyi cuki-muki állatokon. Egyesek heába vótak hatméteresek méges gyöngyöző szemikkel mosolyogva szedték, vagy ép ették a virágokot. Na egymást azé nem... Mások pedig fetrengettek, vagy csak simán bámultak ki a fejikből, imitt-amott, akárhol. A kisdedek pedig bújócskáztak az aranyszínű buglyák, vagy a szépecske csetenyesek, fák s egyebek között, amiknek a ződ minden színe árnyalatát meglehetett találni, még azt es, amit el se tudjátok képzelni. Persze meggyúrva tarkáson virágokkal, gyümölcsökkel, s az ezeket majszolókkal.

Mörcike és a csuda macimobilja

Mikor megérkeztünk az Ölelés Birodalmába má' megént elálmosodtunk. A kedves csillógó szemű kiscica beszédjéből ismert Piros tó mellett ébredtünk fel. Na persze, hogy a hideg ki ne rázzon az olyanná változott, ahogy szerettük volna látni, egyenként es. A piros tó, a piros erdő mellett terebélyeskedett, ahol a közelebbi fák meghajolva már ébredezve agyonölelgettek bennünköt. Ebben a szempercben pedig felhozva a kedvünköt szivárványszínűre váltott a környék. Úgy a tó, a rét, mint a hegyekben tükröződő, hó. Nem kellett sehova elgyalogolni, mert, ha reagondoltál ott vótál, ahol szerettél volna. Ezt es mondta a csodajárgányt vezető Bolyhoska. Hej, de amikor a kipróbáltuk, rögtön reaeszméltünk, hogy ez ej be csudás, ezért személyre szólóan essze-vissza gondolkoztunk. Úgy változtattuk a helyeket, mint tűk sietős dolgotokban a nadrág fenekit. Há' nem es kell mondjam, hogy elég sok időbe tellett, amíg a társaságot valahogy sikeredett esszevájkálni, hogy újból együtt lehessünk. S akkor es úgy, hogy szerencsére Mörcike kedves barátjának Tappancs Dzsámárnak egyik laza madara akkorát károgott, hogy mű, a gondolatba tekergők, pont arra a helyre kerültünk vissza, ahonnan elindultunk. Nem es csuda, mert mindannyian, s egyszerre, ugyanazt az irtózatos rikácsolást hallottuk meg.

A táj hogy emberközelibb legyen valóságos színekben tündökölt, de az a tisztaság barátocskám… A saját beszédedbe es hanyatt csúsztál. A tó és a patak vize olyan áttetszőnek tűnt, hogy látszottak benne azok az útvonalak, amiket a békák ezernyi fajtájának társasága csinált. Hosszason követni lehetett, hogy eppeg melyik merre járt benne. Ha az arcodhoz csaptál egy kicsi vizet úgy csillogott, mint a hétszentség. Aki mán megtette az arcmosást, még nagyítóval se lehetett rajta látni egy cseppnyi koszt, az nem sok, de annyit sem.

Aztán egy vékonykányi kódorgás után az Ölelkezés Nagy Birodalmába találtuk magunkot. Sokan vártak, különböző el se tudod képzelni pufák (arcok). Nagy vót az öröm, s a fesztivál. De az ölelkezés még annál es nagyobb. Estére úgy elfáradt a kezünk, hogy csak na. Tapancs Dzsámárnak azért vót neki akkora marha nagy bicepsze (izmos karja), met mint az Ölelkezés Nagy Birodalmának őre a legtöbb illetőt karol át szeretetvel, aki eppeg arra jár.

- Szerusztok na! - mondta a palotája előtt, ölelésre tárva kezét Tappancs Dzsámár.

- Há' egyszer ez bubás – jelentette ki Mártonka.

- Egy kicsit pihenjetek le – mondta Dzsámár.

Ahogy megkapva a helyünk leheppentünk (lehuppantunk), mán fel es szolgálták nekünk a tealütyüt. Olyan íze lett, amire eppeg reagondoltunk. Jókedvűen hörpölgettük. Egyet-egyet bökkedtünk (büfiztünk), de senki nem figyelt a bökkedezésünkre. Beszéltünk az utazásról, meg a hazai dolgokról. Vagyes az emberi világról. Dzsámárt inkább az érdekelte, ami náluk nincs. Há akkor folytattuk dumánkot a hergelőzésekkel, a hosszas veszekedésekkel. Beszéltünk a hatalomvágyról, s annak heábavalóságáról, a péndzről, a hírnévről és így tovább... Mondtuk es, ha ezek közül egyik sincs, akkor egyeseknek az nagy baj, lehet kettősöknek es, de már a hármasok nem es álmodnak róla. Az es igaz, hogy a péndz műfelénk nem boldogít, de nyugtat. Előtérbe került az erőszak minden formája. A reád erőltetett világmegváltós gondolatok, a minden megmondok neked mit csinálj és hogyan élj eszmék. Dzsámár csak tátotta a száját, nagyon meglepetten érezte magát. Még fosoltunk a divatról, az irigységről, a kárörömről, s mindenféle lecsóról. S például arról es, hogy valaki mitől lesz NAGY EMBER.

- Miért kell ennyi olyant csinálni, amitől nemigen érzitek jól magatokot a bőrötökben? Minek kell ez a sok katyfasz (katyvasz) - Kérdezte Dzsámár.

- Mert nálunk nem számít annak – Fellelte Ágnes.

- Nem lenne jobb együtt dolgojzni, s megbecsülni azt, aki érti es amit csinál – Érdeklődött Dzsámár.

- Lehetne, de nem cuccos menet, inkább a szemfényvesztés az érdekesebb – felelte Apa.

- Az nálunk es van – Dorombolta cukis aranyosságval Mörcike.

- Az igaz – felelte Dzsámár – de nem azért, hogy valamit elvárjanak cserébe, hanem, hogy attól jobb legyen.

- Túl komoly nékem édeske elmécskémnek ez a téma, s nem akarok belékavarodni, mert kezdtem veszíteni cukiságomból – szabadkozott felemás Mörci, s kiment sétálni egy kicsit.

Dzsámár kezdett mesélni az ők világukról. Hogy úgy tetszik, hogy lazítanak a Nagy Ölelés Birodalom lakói, s pedig nem es! Ez csak a látszat. Itt es ugyanolyan keményen folyik a munka, mint az embervilágba. S mint ahogy a kommunizmusban mondták: megfelelő ember a megfelelő helyen iparkodik szolgálni Birodalmát. Annyi külömbségvel, hogy itt az emberek tényleg munkálkodnak. Igaz itt a csudalények vannak túlsúlyban, s nem az emberek. Hogy miként megy a munka? Úgy például, hogy a sárkány nem locsol vizet, a béka se tűzokádó, maga a hagyma es inkább csendben nődögélt a földbe, és csíp es, ha kell. Mán az első szent perctől se akar senki se más lenni, mint amitől teljesen ki tud bontakozni.

A sok üléstől, eléges eléggé megnyomtuk a hátsonkot, s kezdtünk vaszkalódni (nyugtalanul izegni-mozogni). Akkorra elékerült Felemás Mörvike es. Az Ölelés Birodalmának őre egyszeriben átölelt bennünköt, s akkor mán, hogy ezen ne múljék közösen es csináltunk egy nagy ölelést. Elindultunk. Osztán Dzsámár a hun-székely béütéssel büszkélkedő kutyus, kihúzva magát férfiason integetett nekünk. Evvel a cseppnyi okos dumával a vesztencénkbe indultunk hazafelé, mert mint tudjuk, ha emberből vagy, akkor a jóból es megárt a sok, akármilyen fáintos kalandérozásba es vágtad a fejszét.

Tappancs Dzsámár és Felemás Mörcike barátai es nagy barátságban vannak. Eppeg ketten ölelkezne a gyönyörüséges muskátlisban

Új tapasztalatokkal felvértezve, hagytuk el először az Ölelés Birodalmát, majd szinte a Barátságba Uradalmát. Mindezt Felemás Mörci csudamobiljával tettük, ami üzemanyagként biotehénfost alkalmazott. A határnál megállt. Mű leszálltunk. A nagy út ellenére Felemás Mörci ugyanolyan pirimókos maradt, mint eleinte. Úgy csillogott a szeme, hogy teljesen felfrissültél a puszta üde látványától. A kedves és aranyosan cukis búcsúzkodás közben megérkezett Bőcs Adalbéét es az óriási varázskapcájával. Még a titkokot rejtő, megőrző, és segítkező útravaló tarsolyába tettünk egy csepp barátságot es, amit Felemás Mörci szeme tündöklésének ragyogásából nyertünk ki. Szélítő királykisasszony es eppeg üdejében érkezett. Mielőtt adott vóna egy szélítési löketet, még egyszer agyonölelkeztünk magunkot, s ők es. Az ölelés, ha egyszer béindul, mondom néktek elég ragadós...

A túlparton már várt rejik Félfülü Böri Maci és Lapossegű Izidor. Ej be boldogok es vótak. Szélítő Királykisasszony megígérte, hogy Bőcs Adalbééttel megőrzik addig a helyet, amíg Böri Maci és Laposseggű Izidor es meglátogatja hőn szeretett barátaikot. Persze, ha csak akarják. Addig ők ketten a Kőkanapén sakkozni fognak. Izgalmas egy agyat megdolgozó játék.

Há' azétt irtó jó barátok ezek a két világ közötti révészek (komposok). Tőlik lehet tudni, hogy még az es létezik, amit el se tudsz képzelni. Mártonka a Kőkanapé Nagy Őre tájt intett a társaságnak, s mű, mint emberizinkek hazafelé vettük az irányt. Útközbe jól béöltük magunkot (bemocskoltuk) a földön höngörgőzéssel. Azonkíjjel, hogy a rajtunk felgyülemlett kosz a modern képzőművészet csodás alkotását tükrözte vissza, nem ártott nekünk még egy cseppet se.

Otthon a vesztencét nagyon előkelő helyre tettük. Egyfolytában a kalandérozások jártak a kobakunkban. Végigmasírozva eszket a kies helyeket az fogalmazódott meg bennünk, hogy miétt es kell nekünk ez az emberi világi sok cirkusz, amikor békébe es lehetne éldegélni, s megosztani mindazt, ami van. S tényleg, milyen jó lenne, ha mindenki odatenné a csülkét, s avval foglalkozna, amihez ért. Nem muszáj követni azt ami nem megy. Ha egyszer nem értünk héza, úgy fogunk kínlódni, mint kecskeszar a deszkán. S való igaz, ahogy Tappancs Dzsámár es mondta, hogy a takarítónő mégse legyen patikus, a táncos se legyen politikus, s a tudós se legyen asztalos. S így tovább lehetne karattyolni a végtelenségig… Az ilyesmikből mindig csak a baj gyülemlik fel az ember nyakára. Osztán ezt a kicsi vagyon, hatalom, s hírnéves dícsőségeskedést es alábbra lehetne mán hagyni, mert nem élünk míg a világ, s addig ameddig igen, nem lenne jobb csendesen éldegélni. Vajon nem érné meg békességbe csinálni a dolgainkot, s a sok katyfaszt elhagyni egyebübe, vagy eppeg nem foglalkozni vele?


Fenyőszegi,

2022 kikelet elején.

VÉGE

Megjegyzés - A Balfékbe kapcsolódó kalandot itt böngészhetitek: https://fenyoszegi.blogspot.com/2021/01/a-balfekbe.html



2022. február 20., vasárnap

Múltbéli lenyomatok a Gyimesek környékéről

 Pongrácz barátom emlékére

Ponrgrácz meg én a Dénes Fülöpék udvarán.
Rácz Árpi kattintása

Gyimesekről és az ott élő csángókról az 1991-es őszi odakerülésemig igen keveset tudtam, azt is úgy ahogy a hazaiak magyarázták. Hát ez tudás róluk merőben megváltozott, mikor a saját szemeimmel győződhettem meg mindennapjaikról. Ott lakni és ott tanyítani esztendőkön át egészen más képet mutatott meg magáról. De az agyba raktározott képek nem biztos, hogy pont úgy megmaradnak, ahogyan szeretnénk. Ezért jó kattingatni a fényképezőmasinával menet közben legalább egyet-kettőt...

Osztályom egy műsor után.
Pongrácz fotó

A nyolc esztendő tanyítóskodásom alatt számos fényképcsuda született. A pillanatok megörökítésénél, hol a fényképésztől eredő béállított fotók készültek, hol pedig kollégáim és a helybeli kedves ismerőseim kattogtatásából származik. Közülük es, az összevissza spontánul készültek el legtöbbször a legjobban. Teli vannak élettel.

KIrándulás a gyerekekkel. Fürdés a patakban.
Pongrácz fotó

Bárhogy készülhettek, örvendezek nekik, mert életem egyik jelentős állomása volt ez a hely. Voltak nehéz napok. Például, amikor csattogó hidegben, úgy télidőben, nem jött idejében a busz, vagy az általam tanyított tantárgyakot változtatták meg másra. Viszont a gyerekek mindig jókedvben tartottak, s a nagyjából fiatal gárdából álló kollegákval es igencsak jól éreztem magam. Az idősebb generációt pedig tiszteltem, mert náluk volt a tanyításban való jártasság. Évek hosszú tapasztalatai alatt felgyűjtött ötleteket hézaértésvel kezelték. Sok praktikát „loptam” el tőlik.

Felcsomagolva Marikával. Háttérben a Bükkhavasi Iskola
Pongrácz fotó

Visszatérve a fényképekre, ahogy rátekintek bármelyikükre, rögtön időutazásba kezdek. Ritka, izgalmas, és ugyanakkor érdekes élmények rejtekhelye ez. Rendkívüli különlegességként éltem át az ottani közösség szellemiségét, összetartozását és egyben segítőkészségét.

* * *

Természetesen, ahogy mán emlegettem, a fejembe kerengő emlékképek sokkal többek, mint amennyit a merev, de mégis eleven fotók megörökítettek. Ezekből a legtöbbje az 1994-1995-ös tanévben készültek. Akkoriban még három évharmadra osztották fel a tanévet (el egészen az 1998-1999-es tanévig, amikortól a két félévet hozták bé divatba).

Kirándulásunk első képeiből valók. Igyekszem haladni a rengetegben...
Pongrácz fotó

Az 1994-1995-ös tanévben a nagy fotósunk Pongrácz volt. Az akkori hivatalos nevén Mózes István. 1994. júniusában érettségizett, és felváltva Fekete Évikét, az azt követő tanév matematika tanáraként került hezzánk. Nem éppeg szeptember elejin érkezett a Gyimesekbe tanyítani. Ezért tudta őt megelőzni egy magyarországi ajándékkönyvcsomag, amit szorgalmason, közmunkával csinálgattunk. Persze munkaidő után. Felidézve az esetet pont nagy könyves turkálásban s válogatásban voltunk, mikor őkelme bétoppant hezzánk. Teljesen elvoltunk merülve a kötött vagy éppen ragasztott formájú szellemi táplálékban. Pongrácz igen tisztelettudóan és illedelmességesen köszönt reánk. Kérdezősködött a kovártélyról. Ugye, jó maga es bentlakó kellett legyen, mert azért Marosvásárhelyről egészen Hidegségig fel a Bükkhavasi iskoláig az ingázás mondjuk nem lehetetlen, de időben szűkösen férne bele. Nem es beszélve arról, hogy az embernek nemcsak utazni kéne, ha tanyítani szeretne. S jó lenne még más egyebeket es megvalósítani. Például enni. Apropó szellemi táplálék, az agyat sem árt etetni, mert az magától nem működik, ha a bendőnkbe nem küldünk le valamit. A városias nagy lóboncú frézám miatt megmerszelte kérdezni tőlem, hogy hogyan oldom meg a kajaproblémát. A kollegáim hatalmas, derűs orcákkval fogadták. Közülik egyesek ropogós kacagásba törtek ki. Persze a hátzaj ellenére, méges elmondtam hogyan. Kezdtem a vásárlási szokásaimmal, majd kitoldtam, avval, amiket mások es tapasztaltak kaja terén. A lényeg, hogy egy hétre elegendő eleség legyen. Na, csak úgy nem kophat fel az ember álla... Ő furcsán bámult a társaságra, hogy min lehet ezen annyit röhögni. Később megtudta. A kacagás lényege pedig az volt, hogy a megvásárolt kaját bizony otthon felejtettem. Kajaproblémám arra hétre, úgy oldódott meg, hogy a háziaim, Anna néni és Fülöp bácsi (Dénes Fülöpék), valamint a kedves kollégáim kisegítették a korgó belügyminiszteremet.

Az első találka után belévágtunk a tanyítás közepibe. Eleinte Pongrácz, mivel továbbra es én testesítettem meg a nyámbác (Itt - cingár, gyengus, de tudásval felvértezett) városit, hezzám fordult bizalomval a legtöbbször. Aztán egyre jobban beléjött a hidegségi világ valóságába. Hamar béilleszkedett. S persze, igen fiatalként ette a nyavalya, fogta a kalandvágy, mint úgy általában mindenkit ebbe az időben. Szeretett kirándulni, ismeretlen helyeket felderíteni. Bár a kollégák zömével megjárta a környéket külön-külön s együtt es, de elég gyakran hívott meg engem kalandozni a Gyimesek övezte havasokba, és azon túlra. Legényként nekem sem számított akadálynak egy csepp, vagy annál több bónyászkodás (itt – új helyek felderítése). Mentem vele, mint bolondberci. Jó volt, mert egyedül biztos nem kambacsoltam (mentem) volna semerre. Meg ilyen tettre kész bentlakó, aki nem ismerte a környéket nemigen volt. Így túráztuk ki magunkot, egyik dombról a másikra, főleg hétvégeken.

A nagyobb túrák bizony rendesen próbára tettek münköt es. A környékbeli kirándulásokról évszakonként ki es választottam a legemlékezetesebbeket.

Igyekezek a túlsó oldalra átérni
Pongrácz fotó

Ősz derekán indulhattunk útnak. Ilyen volt a Jávárdi patakon át vezető úton Csíkszentdomokos és Balán érintésével elandalogtunk az Olt forrásáig. Emlékszem az úton, a reggeli zúzmarás legelőn elég sokszor ültem seggre. Nem ért semmit a nájlon talpú vinilin béütésű sportcipőmásolatom. Az Olt forrásánál egyesen megcsúszva úgy lepcsentem el, mintha az egész forrást ki szeretném inni. Röhögött es rajtam rendesen. Mondtam es neki, hogy a boszorkányok elgáncsolnak, de a tündérek könnyebbé teszik az esést. Azért nem féjt annyira. Onnan visszafele eregélve, egy cseppet forrásvizesen, egy istállóba szálltunk meg. Szerencsénkre a gazda, nem kertelt sokat, s megengedte, hogy álomra hajtsuk a fejünköt a szénásba. A protokoll dumát persze Pongrácz repesztette le. Ő nagyon értette az illemet. Hezza mérten eléggé faragatlannak tűnhettem... Eléggé hideg volt. Rendesen béburkolóztunk a hálózsákunkba, s béfeküdtünk a szénák közé. Nem messze tőlünk, egy válaszfallal két tehénke szundi-bundizott. Ritkán, de hol az egyikre, hol a másikra rájött a bőgés. Reggel a nagy búcsú után, a gazdától és a tehénkéktől továbbálltunk. Késő este értünk haza. Nem éreztük a lábunkat, s mintha hetven fokos szögben hátrafelé megdőlve gyűrtük le az utolsó kilométereket a hidegségi lakunkig.

Egy másik alkalommal eléggé cudar időt néztünk ki magunknak. Télen esteledett, s akkor indultunk neki Háromkútnak. A kollégáim sűrű imádságba fogtak, nem értették, hogy mit csinálunk. Csak csuklóból odavettem neki, „Hogyha Isten velünk, ki ellenünk?” A nagy hit ide vagy oda, de útközben akár a farkasok széttéphettek volna… Hogyesmondjam, velünk a hubrikkal (szeleburdikval) volt a szerencse, vagy inkább a kollégák imái találtak meghallgatásra? Iránytűnk volt, s a holdvilág segítségivel az utat es jól ki lehetett venni. Követtük a szekérnyomokot. Azért a fagyos havas csendesség, a sorra váltakozó legelők és fenyvesek mégsem adták meg a teljes nyugodtságot, még nekünk sem. Éj be örvendeztünk, amikor megpillantottuk az első házakot. Háromkúton járva fellélegeztünk. A falu kápolnájába pihentünk meg. Ott éldegélt egy fiatal remete. István tesónak becéztük. A 1989-es forradalom kiváltotta okokból próbált elmenekülni az emberi erőszak elől. Szabadidejében még egy kutat es ásott a kápolna egyik szegeletében. Szállást adott nekünk. Sőt másnap velünk jött a Békási-szorosba. Útközben azért rendesen csavargatta a fejét, mert mű hűbelebalázs módjára csúszkáltunk le a hegyoldalon, úgy semmi kellék nélkül. Mondta es elnézősön mosolyogva „Gyerekek, gyerekek...”. Egy évvel volt fiatalabb, mint én. Béérve a Békási-szorosba együtt boroztunk. Mű mán megittuk az egész fahéjjas vizespohárral, s még az övé teli marad egy negyed órán át. Osztán se szó se beszéd egyből béhúzta. Avval indultunk egy cseppet kerimbálózni a környéken. Pongráczal mindenhova ki-be, fel-le mászkáltunk, sőt a jeges Gyilkos-tóra is reafutottunk, csúszkáltunk. Erősen fogott a zsigora (a hülyéskedés). Ő remetéhez méltón, kimérten és türelmesen kivárta fiatalkori kókoskodásainkot.

Pongrácz, Marika és jómagam
Egyik kolléga fotója

Az úgy kikelet környékin kirándulás se volt kutya. Tavaszodott mán, amikor az Egyeskőnél a felújított menedékházba aludtunk többedmagunkkal. Rendes banda fogadott. Emlékszem két fiatal gyerek, mind a reklámokról, s azoknak is a reklámjáról beszélt. Csupa reklám az egész ország! Nem es tudták, hogy még csak akkor lett elkezdve az egész szemfényvesztés… Aztán ott helybe mindenféle kókságot kitaláltunk. Jó bulis este, majd éjszaka kerekedett belőle. Énekeltünk, mecseregtünk, mindenki a tehetsége szerint, s persze ahogy lenni szokás egy idő után beléaludtunk. Másnap csoszogtunk visszafelé, de a tavaszi koslatást nem hagytuk annyiba. Pár hét csúszással, de meglátogattuk hármasban a Naskalat csúcsát. Az aljba már zöldült a pázsit, és kezdett virágzani a határ. Kellemes szellő futkorászott át rajtunk, frissességet és fiatalságbiztatót hozva magával. Az egyik kedves barátunk és kirándulótársunk, Marika es csatlakozott hezzánk. Csak két hófoltot találtunk rajta a csúcson, s a közelben egy pásztort a nyájával. Pont akkor nyiratkoztam meg, s még a három sorban hatszálas szőkés szakállamot is növekedésnek indítottam. Ennek ellenére ez a pásztor atyafi csak Pongrácot nézte fiúnak. Akkor dühömben határoztam el, ha már így van, ahogy desanyám mondta, legyen továbbra es Liszt Ferenc frézám.

Hajnikával ("Cseh Judit és Madaras Gábor páros")
Pongrácz fotó


Két kedves hidegségi lánnyal: Irénkével és Editkével
Pongrácz fotó

Nyári élmények közül talán a háromkúti volt a legérdekesebb. Idejében keltünk, s indultunk útra az ottani búcsúra. Kellemes időt kaptunk ki. Odabé örömmel fogadtak münköt, ahogy a vendégeket szokás. Hamar elragadott a búcsú hangulata. Volt mise, kicsi vásár, vidám beszélgetések, s miegymás. Este a házakba felgyúltak a lámpik, mert még nem volt bevezetve a villany a gyönyörű fekvésű kis falucskába. Kezdődhetett az igazi mulatérozás. Az iskolába zajlott a bál. Petróleumlámpák lógtak a gerendákra szerelt kampókon. Ment a jó gyimesi muzsika. Ismergettem őköt, de egy méges elütött a többitől. Hallottam, s mégse… Az énekes ahogy belekezdett, akkor jöttem létre, hogy a 8 óra munka, 8 óra pihenés, 8 óra szórakozás volt Nagy Ferótól. Bévallom, gardonnyal és hegedűvel egészen másként szólt ez a muzsika. Este egy hiúba aludtunk a szénák között. Sokan társultak hezzánk, főleg fiatal leányok és legények, igazi búcsús boros-pálinkás-sörös üvegkocogtatós hangulatban. Elég sűrűn voltunk. Legalább nem éreztük azt a hajnal hűvösséget, amit felkeléskor tapasztaltunk. Reggel továbbvándoroltunk a Békási-szoros felé. Még egy szekér es felvett félúton. Inkább az élmény kedvért pattantunk fel rea. A központba érve váltunk el tőlik. Mentünk es egyet csónakázni. A Gyilkos-tó nagy kihívást jelentet, főleg nekem. Két nem tudó evezős akart csónakázni eppeg két arra járó szép gyergyói lánnyal, akik biza mű voltunk. A bugyutaságunk oda vezetett, hogy félórás kínlódás után, végre partot értünk. Ők mint a kecskeszar a deszkán, egyet-kettőt pattanva, sebsebégbe téve magikot, eltűntek, mint a kámfor. Nem baj, leereszkedtünk Magyarbékásba, s ott ütöttük el az időt. Visszafelé minden egyes sziklát megvizsgáltunk. Az Öcsém sziklacsoporton üldögélve bámultuk Felcsíkot, s láttuk a Hidegség felé vezető utat es. Már eléges üsmertük a visszautat.

Pihenő a Békási-szorosban
Pongrácz kép

Békási szorosban. Ép valamit találtam.
Pongrácz fotó

* * *


Az EZERÉVES határnál
Pongrácz fotó

Lefelé eregelve...
Pongrácz fotó

A környékibéli séták között a legjobban az ezer éves határ fogott meg. Egy Úrnapi búcsú keretén belül jutottunk el oda. Akkor még nem volt ennyire rendbe szedve, mint mostanság, de méges ütősen hatott reám. Egyszerre volt felemelő, szívszorító, megható, és ugyanakkor lélekben erősítő látvány.Hogy hol máshol kambacsoltunk Pongráczal a Gyimeseken kíjjel? Összejártuk az egész Székelyföldet. Egy városát sem hagytuk ki belőle. Ide, mint az idő előrehaladtával, már többedmagunkkal lógtunk. Viszont tekergéseink során az anyatermészet kábított el jobban bennünköt. Titokzatos és mesés volt. Eme vidékek közül a Vargyas-szorosi kaland volt a legemlékezetesebb, a hajdani Homoródi ifjúsági táborral összekötve. Talán azért es, mert itt leltem újabb életre szóló barátságokra. Sőt az ezt követő gyimesi tánctábor után a tengerparton kötöttünk ki.

Pongrácz, Marika és én
Fotózta: Maresz


A Gyimesi Tánctábor alatt vendégségben Dombi Lacinál
Fotó: Dombi Laci

Utolsó „kalandunk” kollégaként, teljesen csendesen zajlott. Nála Marosvásárhelyen találkoztunk. Még vagy három kedves baráttal együtt végigbeszélgettük az egész éjszakát. Fő téma a gyimesi élmények voltak. Az egyik kirándulásunk kajájának bémutatása sem maradt el. A máglávájszos eleségünk, amit sohasem szabadalmaztattunk, mint saját készítményt. Nem állt sokmindeniből. De ahogy később kiderült igen tápláló volt a tartalma. A recept: Van benne nagyjából megrántott tojás, pityóka, olaj, s egy kicsi túró (mert csak ez volt). Mindezt paprikásan összevacskolva, egy zacskóba belégyömöszölve kell tenni. Azután bekötni a zacskót, majd annak egyik csücskét késsel megpeccintve máres lehet kenyérre kenve magadba termelni. Megnyomva úgy tekeredik ki az eléállított valami, mint egy igazi ételpaszta. Biztos tük es úgy vélitek hogy a rögtönzött konyhaművészet egyik remeke… Ezen sokat röhögtünk. Reggel a vendégek hazaeregeltek. Mű még a magyarországi indulásomig újabb terveket szőttünk. Most hogy visszagondolok, a beszélgetésünk legvégén határoztuk el, hogy elmegyünk a Bogáti erdőbe. Azt mondta, hogy egy igazi titokzatos hely, tele tündérekkel. Nagyon kíváncsi lettem a helyre, a kirándulás méges elmaradt. A tervekből az az egy. Hogy miért? Talán a tündéreknek egyéb dolgik akadt, s még nem tudtak fogadni….

Marosvásárhelyi kép a kedves Kreszcenciával (Enikő)
Pongrácz fotó

Ősszel, a következő tanévben, Pongrácz már nem tért vissza hezzánk tanárkodni. Az egy esztendő matektanárkodása után más munkahely után nézett, közelebb az otthonához, de azért gyakran meglátogatott még Hidegségen es. Maradtak az általa készített emlékfotók. Amúgy nemcsak a kirándulások alatt rittyentgetett fényképeket, amelyikeket ő es hívatott elé fehér-feketében, hanem az említett tanév eseményeiről, a kollégák szabadidős bulijairól egyaránt. Igaz, egy részét nem ő kattintotta el, hanem az éppen a közelében lévő társai, de akkor es az ő gépével készültek. Talán azért sikerültek jobbaknak, mert benne van az ő lelke.

Kollégákkal Meriáéknál: Marika, Rácz Árpi, Hajnika, Én és Pongrácz.
 Éppen ajándékot veszek Át Hajnikától...
Erzsike kattintása

Még sok jó kirándulást tudhatunk magunkénak, ahová az esztendők elteltével barátokkal, és családjainkkal bővült a csapat. Főleg a bulizások üdején. Az igaz, hogy az évek előrehaladtával az egyeztetés egyre kucifántosabb, nehezebb lett, de a fényképek azok rendesen gyűltek, mint az erdei avar, és a kapcsolat megmaradt, még akkor is, ha havonta egy telefonálásba merült ki, de az jó kiadós volt.

Iskola előtt. Tündike, Csaba, Marika és én
Pongrácz fotó

Most hogy végleg itt hagyott münköt, fotói elevenné teszik emlékezetünkben a nekünk szánt öröksége segítségével az élményképeket. Egy igazi utazni vágyó ember volt. Keveset tudott megülni egy helyben, de az együtt töltött idő baráttá kovácsolt össze bennünköt, s ez a legfontosabb. S talán a Bogáti-erdőben, amikor sikerül elmennem oda, akkor a tündérek majd megsúgják, hogy most Pongrácz eppeg merrefelé jár.

Fenyőszegi B. Levente

Hargitai ereszkedés

Aliges kezdődött meg az új tanévecske, a Márton Áron Főgimnázium Természetjáró Köre máres bégyújtotta magát.   Elsőleg a Hargita-hegy...