Gyertyaláng Mindenszentek tájékán

    Gyerekkoromban sokszor elméláztam azon, amit a felnőttek mondtak. Éreztem, közöm van hozzá, de mégis elérhetetlen. Imigyen méláztam el az angyalokon is. Szerettem az angyalokat. Mindig megnyugtattak. Ott voltak a nagy ünnepeken, kiváltképpen karácsonykor.

    Most, ahogy közeledik a Mindenszentek napja, eszembe jutnak azok az emberek, akik nincsenek közöttünk. Különösképpen Nagymama, aki szeretetével a látatlanból most is átölel. Bevallom, többet ér, mint bármilyen orvosság. Most őróla fogok beszélni, egy kincset megosztani tőle.

     Egyszer, amikor meglátogattam iskolából hazajövet, s úgy közeledett mindenszentek napja, erősen előtört belőlem a kíváncsiság az ünnep iránt. Az a gondolat foglalkoztatott, az emlékezés napján miért is kell föltétlenül gyertyát gyújtani, anélkül is lehet emlékezni… Nagymama titokzatos nézésével nekem másként tálalta. Kedves nyugalommal elmondta azt, hogy ő miként érti az egészet. Meglátása szerint azért jó gyertyát gyújtani, mert az angyalok segítségével üzenetet tudsz küldeni elhunyt szeretteidnek. Olyan, mint egy posta, csak nem kell hozzá galamb. A jelentősége mégis az, hogy istenigazából rea kell gondolni arra az eltávozott szeretteinkre, akire kíváncsiak vagyunk. Ő pedig a gyertyalángon keresztül lát minket, s mi is érezzük a jelenlétét. Bevallom, tátott szájjal hallgattam, s végül elkacagtam magam. Azért továbbfaggattam. Nem értettem azt sem, miért kell kieregélni akkor a sírhoz is. Ő ezt, mint az előbbit ugyanavval a természetes könnyedséggel nyugtázta. Úgy vélte, hogy amikor a távozót elkísértük utolsó útjára, azt a helyet ismeri fel a lélek a legjobban. Ott lehet ténylegesen alkalmas lenni a közelségére, mert az emberek többsége ott tud kapcsolódni a legjobban a már földi létezésben hiányzókhoz.

     Nagymama gondolatait nem kérdőjeleztem meg. Sejtelmesen viselkedett. Ő akkor semmi magyarázat nélkül elhúzta a függönyt. Sötétet csinált, nem azt a degét, hanem olyan sejtelmeset. Aztán ott helyben gyertyát gyújtott, és avval a megteremtett légkör miatt egy kicsit szótlanok maradtunk. Hagyta, hogy fénye előhozza azt a titokzatosságot, amit kerestem. Az arcán békesség tükröződött felém. Mintha valakivel találkozott volna, mert alig kivehetően, mégis látszott, ahogy mosolyra kanyarodott a szája széle. Mintha valakivel találkozott volna. Szokatlan jelenség volt számomra. Ez a különös helyzet egy kicsit elborzasztott. Nagy hirtelenjében elkezdtem beszélgetni, amibe egyből szívesen bekapcsolódott. A kedvenc témámmal hozakodtam elő. A gyógynövények csodálatos erejét osztottuk meg. Ő elhúzta a függönyöket, és világosságban rötyötöltünk tovább. 

      Azóta sok víz lefolyt az Olton. Kíváncsiskodó, azaz finoman szólva, érdeklődő ember lévén azt is megtudtam, hogy megannyi helyen a nagyvilágban csudaszámba megy a gyertya varázslatossága. A viaszcsoda maga a testet jelképezi. Ha meggyújtjuk, akkor a lángja a benne lakozó lelket vagy életerőt. A sötétségben a gyertyafény akár a tudást, a békesség erejét, a tisztaságot jelképezi avval az erővel, ami összetart bennünket. Legfőképpen a reményt, amely életünkben a meggyújtott lángjában lehetőséggé szépül.

    A hit az egyik hatalmas orvosságunk. Nem baj, ha néha angyalokkal, gyertyalángon keresztül érezzük azoknak a közelségét, akik nincsenek közöttünk. És valljuk be, jólesik emlékezni azokra, akiket életük erejének teljében ténylegesen szerettünk.

   Fenyőszegi B. Levente

Lombkoronák színárnyalatainak tengerszemei

Aranyozott levelek

Most, hogy végigbarangoltunk az esztendő évszakainak tüneményes, bűbájos pillanatokat is őrző napjain, egy picit megpihenhetünk. Amikor rájövünk, hogy számunkra csak maradványemlékei maradtak, akkor szélnek eresztjük azt is, amit nem érdemes magunkba zárni.

Oda az előző hónapok elevensége, hiszen a vándormadarak is búcsút intettek a vidéknek. Mégis megmarad bennünk a lángolás, hiszen sokunk előtt még látszik a folytatás rejtelme.

Zsögödi táj  ősszel 

 Az ősz kegyessége a csendesség. Észrevétlenül ajándékoz meg nyugalmával. Elevensége a káprázatba öltöző természet színjátékában, a hűvös esőzésekben és a kellemes, szinte gondolatokat is elringató, békésen, cifrán megélemedő lombtavacskákban mutatkozik meg. Fényárban úszó lángolása ott van mindenhol. Nesztelenül teszi a dolgát. Néha kedve támad keringőre hívni a már megfáradt faleveleket. A változatosság nyugalmát, a nesztelenséget halk zörej szokta felváltani. Néhanapján mindez átcsaphat irdatlan széláradatba, s akkor a falevelek ragaszkodását teremtőjükhöz felülírja a vadócnak tetsző szélítés. Viszont mindezt a tarka levéleső játékával ajándékozza meg lelkünket. Ha pedig közben kipillant a nap, akkor szelíd mosolyával simogatja a tájat. Újra fel lehet fedezni a zöldessárga, okker, narancs, vörös és a későbbi rozsdabarna színpompás, virághoz személő leveleket lent a földön, és amennyi maradt belőlük, fent a fán. S ha már lemenőben van a nap, akkor ékességében rejlő nyugalommal átitat minket csöndesség szótlan kiegyensúlyozottságával.

Az őszi összhang háboríthatatlanságában találtam meg kedélyállapotom lecsendesítését, lelkem nyugalmát. Ez az évszak adta létem némaságában bujkáló elevenségét. 

Eperlapik vörösben

 Magad felvállalása után kezdődhet a tisztulás, és nem mehet végbe zajtalanság nélkül. A hallgatás a szemlélődés csokrában helyretesz mindent, és ilyenkor belső a fényük belefér az egész világ ragyogásába.

*

Késő őszi gyimesi pillanatkép

 Emlékszem az egyik huszonéves őszömre, amikor Gyimes felé vettem az irányt. Szeptember havába léptünk. Megjelent a reggelente kuksoló Csíki-medencébe a köd. Vége vala a szabadságnak, ezért az iskolában volt a helyem... Akkor kacsintgattak rám az első színváltozásokon átmenő levelek is. Habár akkoriban napsütéses idők jártak, aznap beborult az égbolt, s ami alatta volt, halkan sunyított. 

Sólyomkövi pihenő

 A városból indultam Gyimesközéplok felé. A vonat megelőzte a buszt, ezért is örültem, hogy idejében ott lehettem. Boldogan, mosollyal az arcomon szálltam le a vonatról. Kevés ember járt ezen a vidéki állomáson. Mégis a csendesség és az emberek hiánya a megállónál gyanakvásra kényszerített. Szerettem volna azt hinni, hogy az autóbusz, amivel tovább fogok haladni, nem ment el. Kis kérdezősködés után kiderült, igazam volt. Egyetlen probléma csorbította igazságomat: az autóbusz bizony egy jó ideig nem is fog közlekedni, mivel elromlott. Egy darabig álldingáltam, nézelődtem ki a fejemből. Egyetlenegy lélek állt a gáton. Egy lány. Addig sosem láttam őt. Első ránézésre tudtam, hogy nem lehet helybéli. A borús hangulatú vidék a látványától egyből megszelídült. A látvány arra ösztönzött, hogy ne vegyem le róla a szemem. Lélegzet visszafolytja figyeltem. Azt se tudtam, mivel tereljem el róla a figyelmem. Természetesen nem sikerült. Minden igyekezetem ellenére tekintetemmel lopva csak arra sandítottam. A látvány olyan volt, ahogy igazán senkit sem tudtam elképzelni sohasem. Szívem mélyéről feltörő, meglepetésszerű csodálatot éreztem iránta. Jólesett a fölöttébb kellemes élmény, amellyel az adott helyzet megajándékozott. 

Emlék

    Úgy tűnt nekem, mintha rég ismerném őt. Világosbarna haja felkontyolva ékesítette arcát. Csak néhány kíváncsiskodó hajszál, kikandikálva kontyából, kacérkodott a hűvös szellővel. Nem volt valami nagy kedvében. Szigorú tekintete is arról árulkodott. Mint utóbb kiderült, nem is lehetett, mert szintén az autóbuszt várta... Fekete rövid kabátját összehúzta, és komoran állt, mint a környékbeli hegyek fenyőfái. Kedve különösen hasonlított farmernadrágja színéhez. Az is szürkés volt, akár az égbolt. Bakancsa barnán hallgatott, beleolvadt a fáradt idő tompaságának csöndjébe.

Két arra járó asszony figyelmeztetett, hogy nem lesz autóbusz. A hírek után eldöntöttem aznapi sorsomat. Nem volt mit tennem, nekivágtam gyalog annak a bizonyos tíz kilométeres útnak. Az akkori őszi délelőttön, mint említettem, nem volt hideg, inkább hűvös. A felhők gomolyogva szálltak a borongós égbolton. Csak az esőtől tartottam. Kissé szemerkélt, de nem lett belőle semmi. Vígan felértem. Szüntelenül csak a lányra tudtam gondolni. Szerettem volna, ha még egyszer összetalálkoznánk valahol. Úgy is történt. Az autóbuszon sikeredett a találka, amit annyira vártunk azon délelőttön. Másnap már beszélgettünk. Be nem állt a szám. Egy hét telt el, vagy még annyi sem, és révbe értünk. Sok minden történt azóta. Egymást követték az évek, a megpróbáltatások, de a kölcsönös vonzalmat még az idő sem volt képes legyőzni. Hogy mennyi idő telt el azóta? Azt hiszem, nem fontos.

Dés fölött

 A kölcsönös szimpátia, aztán a szerelem egy idő után észrevétlenül a szeretet nyelvén szólalt meg.

Kicsit rokonlelkek is vagyunk, lelki társak, sorstársak. Egymás életének részévé váltunk. Ebben segítettek a gyerekeink is. Hiszen ahol a közös élmények összeértek, ott született meg a család. Az benne a jó, hogy önmagunk lehetünk. Csak úgy lehet segíteni egymást. Más megoldást nemigen ismerek. Mindezt lehet káprázatnak vagy éppen álomképnek nevezni, de nem az. Egy életre szóló élmény is lehet megtalálni azt a lelki társat, aki mellett megpróbálunk kitartani. 

Csíksomlyói virágos mezőben

 A nagy zsongásban, igyekvésben pedig jól jön a csendesség, a nesztelenség varázsa, mert egy bizonyos idő után az is könnyebben megy. Ilyenkor valahogy nesztelen őszbe fordul a belső természetünk is. Olyanokká válunk, mint a lombkoronák színárnyalatainak tengerszemei.

Fenyőszegi B. Levente

 

Hargitai ereszkedés

Aliges kezdődött meg az új tanévecske, a Márton Áron Főgimnázium Természetjáró Köre máres bégyújtotta magát. 

Elsőleg a Hargita-hegységbe vót megszervezve a „gyere velünk, ameddig az útvonal írja” mászkálódás. 

Szeptember 19-én, szombaton hánkolódott fel a csapat a csíkszeredai buszra. Mindenki onnét indult, ahonnét neki közelebbinek vagy egyszerűbbnek tűnt a felszállás. Még kijött a lépés es, met hétvégenként ingyenesen lehet kosornyázni a városi buszval.

Egy páran a Pacsirta sétánynál szálltunk fel. Ameddig jött a busz, addig el-elnézegettem a közeli tömbházból boldogan futkározó kisegér Edömért.

Aztán eresztettük es, de nem hajlobogtatva, met a buszon nem lehet, egészen Hargitafürdőig. S ott es csak bétérve a nyavalyákra isteni kezeldéig, a mofettákig szűntünk meg „motorozni”.

Leszállva a buszról esszeszámoltuk magunkot. Ha jól emlékezek, kilenc felnőtt és öt diák jött a hepehupás megmérettetésre. Ott sokat nem álldingáltunk, s nem es gyógyulásztunk, vagy tátottuk a pufánkot egyfelé, hanem szép csendesen lereszkedtünk az egyik borvízforrásig. Ittunk es belőle egy cseppet. Ej, be’ jó es vót! Asztán lassacskán, eregelve tépettük tovább.

Az idő es jónak mutatkozott. Nemhogy az eső nem vert el, de azok a cseppnyi fellegek es, amik látszódtak, álmoson szállingóztak szanaszét az égen.

Az erdőbe’ mán ütemesen és célirányoson kambacsoltunk a kitervelt úton. Egy cseppecskét érintettük Piricske felső felit es. Az útvonal mentin követve csobogott a patak. Menet közbe’ derécseltünk. Nekem nehez mesterség vala megállni, hogy ne mongyak egyfelé, ezétt szokás szerint folyt ki belőlem a beszéd.

A csörgedező patakocska zene vót füleinknek. Aránylag tisztácskának személt. Ebbe’ az árnyékos szakaszba’ kaptunk egy tekintélyes szedrésző helyet es. Mű csak az út melletti résznél szedegettük le, s küldtük bé ki-ki a saját belügyminisztériumába. Eccer mondom, finom egy fekete gyümölcsszerzetek vótak! Valóságoson kellették magikot. Rendesen tudtak népszerűsködni. Azétt se’ ettük hülyére magunkot, met tudtuk, hogy közbe’ haladni es kell.

Mentünk-mentünk, mendegéltünk, ameddig egy jókora tisztásra nem értünk. Itt mán sokkal jobban lehetett nezelődni. Tündéri kilátás fogadott. Keccegtettük es a telefonainkot rendesen. Lett es sok szép kép.

Mivel egy cseppet elfáradtunk, letelepedtünk megenni az eleségünk. Elé es szerketáltuk az elemózsiánkot.

 

 

A csapat egyik része bébónyászodott az erdőbe, amíg a többiek ettek s derécseltek. Én es vélik mentem. Megkerestük Csíkcsicsó várát. Befelé haladva az erdő egyre sűrűbbé vált. Útközbe’ gombák néztek vissza reánk. Nem es kellett sokat ott ánkoskodni a fenyők és a bokrok között, egyszeribe elénk tárult a vár. Legalábbes, ami maradt belőle. Vadregényes élménybe’ vót részünk. Nekem rendesen kiguvadt a szemem. Csak amúgy hülledeztem a szemet kápráztató látványtól. Mászkáltam es a vár környékin körbe-kereken. Alaposon szemügyre vettem minden irányból. 

 

 

Mikor feltőtödtünk a látvánnyal, visszamentünk társainkhoz bébeszélgetni az emeletes kenyérszeleteinket, s még ami ennivalót hoztunk magunkkal. Kellemetesen elderécseltük az időt. Kedvezett az es. Csak odaügyelve sütött le reánk a nap. Senki se pergelődött meg. Fejünk felett pedig egy sas száldingált, nezelődött magason. Nem tudtam fényes képbe zárni, ahhoz túl fenn repüle.

Teljesen kipihenve magunkot folytattuk a barangolásunkot lefelé a hegyről. Egy kicsi viperába ütköztünk, amelyik fényképezés közbe’ hátat fordított. A méreg ölt es, hogy ennyicskét nem tudott kibírni. Mondjuk fiatalkának látszott, saz ilyen kamaszok nincsenek oda a fényképezkedésért. Inkább viperára személt, de mindegy es, met csak a farka végiről tudtam egy képet csinálni. 

Na, csaptattuk tovább. Eléges jól ment a menés. Vidámon utazgattatuk bakancsainkot, mikor a semmiből egy sűdőnél es nagyobb medve trappolt át előttünk az úton. Olyan két meterre volt a csapat első tagjaitól. Gyorsasága miatt még fele se látta. Aki meg látta, gyűlt benne becsületesen a nyavalyatörés. Biza, akadtak néhányon, akik lemeredtek, egy cseppet utolérte az jedősség felsőfoka. Úgy megálltak, mint egy szittya vezér stoplámpa. Ekkor mán a társaságból egyesek hatoktávos hangjikot próbálgatták. Lett es nagy zaj és zenebona. A maci az biztos semmiétt se térült vóna vissza. Az részéről es nagy szégyen vót, hogy nem figyelmeztetett a rohanásos sebességíről. Úgy elüthetett vóna bennünköt, mint a taknyot...

Reám egy cseppet másképp hatott a dolog. Mondjuk én se szerettem vóna, hogy megbubusgasson, de azétt nem kellett vóna épp annyira siessen, mint egy rendesen járó gyorsvonat. Legalább megálhatott vóna ez a mozgóbunda egy fényképezésre, de nem tette. Ezétt erősen fel vótam gerbuncásodva. Gondoltam magamba’, hadd el, met te es szeretnél még fényképeződni, s akkor még elé sem húzom a zsebemből a maroktelefonomot! Ki tudja, azétt sietett, met ő es fényképeződni akart, csak nem volt nála a kerregtetője.

Az hátat es kirázkolódó élmény végén, mikor mán mindenki lenyugodott, egy fákot vivő kocsi után felzárkózva eregeltünk elé felé. Kicsi séta után kiduvadtunk a Csintalan kilátóhoz. Irtó szép kilátás tárult elénk, s az ott lévő fényképen hegycsúcsmutató es vót. Hamar megkaptuk,hogy mi van előttünk. Vót amit nezzünk...

Tekertük es béfelé, továbbra semmilyen bonyodalom nem állta utunkot. Mondjuk egy helyen a pásztorkutyák méregettek, de nem jöttek el az útig. Úgyhogy aggodalmaink hamar elillantak, mint az enyhe záporeső utáni vízcseppek. A mezős részbe’ sok kikericset találtunk. Szépek es, de jelzik a lassacskán, de bisztoson eregelő hideg őszt.

Immán reaérősön, boklászódva, de biztoson, béérkeztünk Csibába. El se kellett menjünk az erdőalji iskolához, met szerencsére egy páran üsmertek egy közelebbi autóbusz-állomást. Amíg jött a busz, a sánc szélire lepihentünk. Lehetett szilvászni és szőlőzni. A busz oldalán Márton Áron püspökünk születésének 130. évfordulója emlékére volt egy hírverés feldolgozva. Persze a püspökünk képmásával. Mintha iskolabuszt kűdöttek vóna értünk... Na, újra felszállva a tragacsra folytattunk utunkot hazafelé. Egyhamar béértünk Szeredába.

Körülbelül 15 kilómetret kabacsoltunk össze-vissza. Egy cseppet sem vót unalmatos. Olyan jó és élményekbe’ gazdag kirándulás vót, hogyha tehetem, következőbe es megyek.

Köszönet jár Kelemen Csonginak és Keresztes Olivérnek a szervezésétt és a túravezetésétt.

*

Most egy pillantásnyit a CSÍKCSICSÓ váráról

A csíkcsicsai község honlapján van kiírva, hogy az Olt folyó völgyétől átelmbe’, úgy affelé, amerre a nap es lenyugszik, vagy hét kilométerre van a vár. Olyan 933 méter magasba’ világlik ki a „Várkőszikla”. Ezt Benkő Elek es így tudta. Tőle származik ez a számítgatás. Sajnos, ahogy mán említettem, ami maradt belőle.

A csíkcsicsói vár építési idejét pontoson nem lehet tudni. Valamikor a középkorba’ épült, feltehetően a XIII. századba’. Volt őskori (vaskori) előzménye es. Úgy gondolják, hogy az erdélyi határvédelmi rendszer egyik vára, szám szerint a harmadik lehetett. Egyes beszédek szerint a csíksomlyói ferencesek, akik a XV. század végin telepedtek le, a zárda felépítése közbe’, ebbe’ a várba vertek tanyát. Botár István régész elképzelése az, hogy Erdélyt Moldovával eszebogozó útszakaszának szemrevételezésére építhették meg. A vártól többfelé ágaztak el az utak. Abba’ az időbe’ elég jól látható helyen vala.

Egy cseppecske legendás történet a várról

Valahol a Hargitán hajdanában éle egy hatalmatos tündérkirály. Annak több fia es vót. Vagy három. Ezekből a legkisebb fiú, akit Csicsónak híttak, szemet vetett egy gyönyörűséges falusi leányra. Az a leány annyira szemrevaló vala, hogy aki meglátta, az álkapcája leszakadt a bámulászástól. A szegén falusi leány irtó büszke vót magára, de nem adta olyan könnyen magát. Először es Csicsó tündérherceg arra kellett megesküdjön, hogy a falubéliek ne szűkölködjenek, s osztán jöhetett a másik kérés. Várat kell építeni a magasságos hegyen, hogy legyen ahol kikémleljen, hadd lássák szépségét továbbra es. Neki es kijárt egy vár…, há’ nem-e!? Persze erre a tündérkirály egy cseppet merkelt. Ezétt es építette valamicskével lejjebb az ő csudaváránál ezt az újabb építményt. Mondjuk, amikor meglátta a leányt, akkor mán megenyhült a szíve, met kecsességével, bájával szinte személt szépséges ragyogása a tündérlányokéra. A várat óriások, tündérek s persze a falubeli emberek közös erővel húzták fel. Megépülése után a tündérek gyakran meglátogatták a tündérherceget és feleségit. Főleg nyáron, de máskor es. Amikor a csillagos ég jól kivehető vót, s közbe’ a hold es, akkor jöttek hézik a vendégek. A tündérek nagy urizálóson kilebbentek a vár fokára, s ott üldögélve, beszédbe elegyedve, kémlelték a csillagos eget. S azt es irtóan szerették, hogy megmártsák lábacskáikot a kristálytiszta Olt vizébe. Így éltek békességbe’ Csicsó tündérherceg és csudálatoson szép felesége. Hogy gyerekik lettek-e? Az egy másik történet...

 

Hasznos link: Hegyi utak várai – A csíkcsicsói vár – https://www.youtube.com/watch?v=bbGyWfNWNEM

Fénykép: B. L és K. Zs. 

Fenyőszegi B. Levente