– Nagymama almafáinak kalandjai velem –

Nagyapám ültethette őköt. Két betyár almafát, kétféle termésvel. Legalább es a beszédek szerint. Ej, be’ jól es tette!!!

Merészkedve szedem az almát K. Zsuzsa képe

Az egyiknek az almája szeptember elejére sárgult meg, mint későbbi a falevelek. A sárgulás után sem hagyta abba a színesedést. Helyenként a kis csemegék sárgás-narancsosra váltottak, és ritkaságszámba ment, de voltak közülük olyanok, amelyek helyenkint bele is pirultak. Na azokot szerettem igazából! S ha egy cseppecske szeplőcskével meglett tarkítva, egyenest ültömben es madarat lehetett fogatni velem, annyira tetszett a kigülledt szemeimnek. Az ízük savankás volt, de nagyon smakkos (zamatos). Ha alkalom nyílt rea, úgy megvettük a belünköt vélük, hogy a még vánszorgás sem maradt kicsi feladatnak… Szerencsére, Nagyanyám szívesen adott belőle, főleg, ha istenmárjáson sokat termett a fa. Hamarabb érett bé, mint a másik, ezért hamarabb es lett lenyosztva (mohón leszedve). Kivéve a felső ágakot, met ha még, fel es másztunk rea, úgysem volt egyszerű elérni őkelmiket. S máskülönben es, annyira törős gyenge lócsicska gerezdeken lógtak az almák, hogy könnyen le es törött, ha sokat birizgáltuk. Hiába es csináltuk az akrobata mutatványokot, met a karjaink nem nyúltak nagyobbra a kiválajsztott alma irányába. Rázni meg nem lehetett, met tiszta ingyen, szemperc alatt lekőtöjztünk volna a fa alá. Ezétt minden segédezközt bédobtunk. Főleg hosszabacska ágacskákkal próbáltuk a büszkélkedő almákot nyakon vágni. Kisebb-nagyobb sikervel.

Később a fa irtó nagyra nőtt, az egeket verte, s nem es kezdet teremni rendesen. Aztán egy szép szendergős őszi délután ki lett vágva. Magot nem vettünk belőle, nem voltunk szemfülesek, hogy újra ültessük a porontyát.Így csak az emlékével maradtunk.

A kék ég alatti almafák. Saját kép

A másik fa története sem sokkal különb. Há’ nem es csoda, egymás mellett virítottak. Annyi külömbséggel, hogy ez a másik, a mái napig es megvan. Az igaz, ennek a gyümölcse jobban megpirosodott. Volt olyan es, hogy egészen az lett. Ejsze egy cseppecskét a zöld része es világosabb lett… Biza, ez a fa olyan emlékeket őríjz magába’, hogy csak na.

Mán felnőtt valék mikor egyikszer felmásztam rea. A kedves feleségem le akarta fényképezni az almaszedésemet. Addig kérte nyájason, hogy egy kicsit errébb, osztán még arébb araszoljak, hogy a lombok között eltűnve, lefelé zuhanva, az utolsó legkeményebb ágba akadtam fel. Lábastól lógtam a főd felé, mint egy harang. Sokáig nem himbálóztam, met nem tetszett ott nekem. Valahogy lekászálódtam az ágról, s fődet érve erősen jól kezdtem érejzni magamot. A fényképezést avval béfejeztük, s egy darabig nem fogott a rigolya, hogy felmájszak reja. 

Levelek és almák nélkül a fa. Ágnes lányom képe

Későbbecske a fa nagyon kezdett elhitványodni. Ezért becsületesen megnyírtam. Egy darabig piszmogott, azt hittem még tűzifa lesz belőle, de pár éve jó erőre kapott. Egyik esztendőben a termése es lett vagy másfél zsákkal… Az idén azé annyi nem. Ha mostanság egyedüli almafa es a kertbe, de jól érzi magát a szilvafák társaságába. Mivel még csak meg se meszelem az alsó törzsét, teljesen természetes a gyümölcse. Annyira bijó, hogy díjat es nyerhetnék véle. Mostanság csak egy baja van szegénkének, s azt se ő okojza, hanem a környékbéli madarak. A tollas istennyilák biza előszeretetvel vesznek mintát belőlük, hogy vajon milyen es a friss termés termés... Bé kell valljam erősen ízlik nekijük. Egyeseket mán a fánn, majnem teljes egészébe bécsőrözik. Így hát teljeségvel megnyugudhatok, met ha nekik jó, s ízlik, az nekem se árthat. De nemcsak a madarak a híres minőségi ellenőrök, hanem a nyüvek es. Az almája nemcsak ehető, met há’ azé’finom es. Ez es savankás izű, de olyan szeretem a smakkja. A családomval, jó keddvel szeretjük majszolgatni. 

Madarak és nyüvek által minőségileg ellenőrzött almák

Fenyőszegi b. Levente