MENNYBŐL AZ ANGYAL

Minden esztendőben volt karácsonyfánk, és úgy ragyogott az ünnepek alatt, mintha csak álom lett volna. Láttuk benne az angyalt, aki nékünk a „nagy” várakozás után elhozta. 

 

Szépséges Hargitán

Ahogy telt az idő és kezdtünk felcseperedni, lassan megváltozott körülöttünk a világ. Fokozatosan, lépésről lépésre tudomásunkra jutott, és nemcsak szüleink terjesztették a hírt, hogy nincs angyal. Eléggé furcsán érintett bennünket e merész kijelentés. Vagyis, valljuk be szerényen, nem voltunk elragadtatva tőle. Úgy huppantunk a mesés fellegekről a kemény, fagyos földre, hogy lelki fájdalmunkban rendesen belenyekkentünk! Éreztük, mintha valami mélységes sötétség sietve húzott volna lefele. Szerencsére szerre következett be nálunk ez a koppanás. Így, a megrázó élmény ellenére is, még mindig ott voltunk egymásnak, s testvérekül sikerült együtt örülni az angyali ünnepeknek.

Sajnos az sem tartott örökké. Mikor már mindenki tudomás szerzett az angyal létéről, vagy éppen nem létéről, egyre görhösebb karácsonyfát kaptunk, ha kaptunk, ha nem mi kellett beszerezzük.

Legtöbbször vásároltuk a piacon, de néha az is megesett, hogy a kuka mellől emeltük el, amit mások „semmire sem jó” jeligével dobtak ki. Legtöbbször bő választék volt, csak meg kellett várni az estét.

Nagy Laji dombja régebbecske

Egyik esztendőben, már ahogy apám mondogatta nékünk, „nagy szamarak voltunk”, ezért nem kaptunk egy fenyőgallyat sem, nem is vásároltunk, de még kuka mellől sem vehettünk el, mert valahogy akkor szűkebben osztogatták a karácsonyfát. Kisöcsémmel eldöntöttük, hogy útnak indulunk, s a föld fenekéből is előteremtünk egyet.

Zsögödi tél még régebbecske

Felöltöztünk a hiányos téli öltözékünkbe, egy-egy rozsdás késsel kezünkben nekivágtunk a környező erdőknek, hogy karácsonyfát hozzunk. Készülődésünk során otthon maradt testvéreink elmondták, hogy milyen az igazi karácsonyfa... A szakértői véleményezés alapján egyöntetűen eldöntötték, az nem lehet más, mint az ezüst fenyő. Mi kihagytuk a testvéreinktől jött további okítgatásokat s útnak eredtünk. Már az első kilométer után kezdtünk fázni, az egyre vastagodó hótakaró megnehezítette lépteinket. Enyhe volt még az idő, így a bakancsunkba bement hó elolvadt, s lassan vartyogni kezdett. Ahogy kezdett lemenni a nap megerősödött a szél is, de mi nagyon lelkesek voltunk, nem torpantunk meg tőle. Hosszú keresgélés után sem találtuk meg azt a bizonyos, nem akármilyen fát a Suta erdejében, ezért lennebb ereszkedtünk a Szentkirály környéki kiserdőben. Ott sem találtunk. Visszafele jövet, annak ellenére, hogy már kezdtünk összefagyni, egy kísérletet tettünk a zsögödiek erdejében. Egyre jobban kezdett végtagjainkból kimenni az erő. A kisöcsém kezdett sírni, ami nem is csoda, még sikerélményünk sem volt, és már csimbókokban lógtak ruhánkon imitt-amott a szelíd jégcsapok. Most bizony bementünk volna a hajdani kis lakunkba a kályha mellé, s a petróleumlámpa fényénél elbeszélgettük volna sikertelenségünket, de már nem lehetett. A házat azóta elhordták a pásztorok és mások, kinek mi kellett belőle. Aztán kis idő múltán én is rázendítettem. Ketten fagyosan bőgedeztünk „férfi” létünkre. A kis koncert (sírás) után, férfiasan biztatva egymást, felkecmeregtünk az egyre fagyosabb havas földről, és elszántan keresni kezdtük a mi karácsonyfánkat. Már ránk sötétedett, amikor rábukkantunk valami ahhoz hasonlóra, amilyenre vágytunk. Arra már nem emlékszem, hogy jutottunk haza, de egyszer csak otthon találtuk magunkat. Volt öröm otthon, de volt még több kommentár, hogy girhes-görhös, hogy ez meg milyen fa, meg ilyesmi. Igaz, minket kettőnket már rég nem érdekeltek a fölösleges locsogások. A meleg mindent felülmúlt, s nem üres kézzel állítottunk haza. Akármilyennek nézett ki a fenyő, de a mi karácsonyfánk volt, és karácsony estére feldíszítve ott pompázott a szobánkban.

Azóta kisöcsémmel tudjuk a nagy titkot, ha nem is mondtuk el soha egymásnak, hogy létezik angyal, nemcsak addig, ameddig a szüleink el nem árulják, hogy huss és nincs, hanem mindig. Ők is angyalok, hiszen többször is ünnepbe öltöztetik lelkük, ahol szülei kötelezettségeik mellett talán megfér a jóság, s esetleg a végtelen szeretet is. 

Csíki vadon

Mi ketten akkor, ott láttuk, abban a kis fában, az angyalt örömhozó sugarával, amelyet megoszthattunk testvéreinkkel, s úgy emlékszem láttuk is őt. 

Nehez terep...

Kérdem én, vajon milyen úton-módon jutottunk volna haza, összefagyva, s még a fánkat sem hagytuk el, ha mennyből az angyal kíséretével nem óvta volna minden léptünket?

A karácsonyfa mellett jómagam, lennebb Kicsi Karcsi, még lennebbb Góli és legalól Öcsi

A történet erdeti változata ugyanezen a címen a 2005-ös Zsögödi Szó-ban.

A honlapomon pedig ugyanott Üvegyhegyek cím alatt

 

Borbé Levente

Az ARANYKOR gyermekei

Há’ a nem es olyan régi történet ez, itt a fáintos Kárpát-medencében. Mondhatjuk azt es, hogy pár évtizeddel ezelőtt történt, de azt es, hogy a múlt évszázadba, s nagyon bébolondulok, akkor a múlt évezredbe. Attól függ, hogy közelről akarunk reapislantani, vagy istenmárjás távolról. 

Újságok, folyóiratok hirdetik a boldogságot...

Azt es szokták mondani, hogy ezt az Aranykort mű nálunk itt Romániába mán mindenki üsmeri, s unalmatos szót es ejteni róla. Pedig nem es az, met ahogy a fáintos sorozatok es tekerik eléfelé a végtelenségig, ez es folytatódik. Hogy es érne valami véget, ha csak más nevet adunk neki, s a zacc ugyanaz marad?

Az unalmatosságról csak annyit, hogy érdemes tudni mi es folyt valójában. Az igaz, hogy minden ember egyenlő volt, de voltak egyenlőbbecskék, még egyenlőbbek, s pusztán egyenlőbbek a négyzeten a többieknél, és a legegyenlőbbek. Ebben az egyenlőségi sorrenben emlékejznek vissza jól vagy rosszul az emberek. Sajnos az egyenlőek sose tapsikoltak maguktól, s belőlik volt a legtöbb, met reájuk szinte minden törvény vonatkozott. Az elintézni valamit életérzés itt nőtte ki magát. Oda pedig igen kellett a kéz kezet mos, ki kit üsmer, hogyan lehet kijátszani a törvényt módszer. Megfelelt az átverni egy-két polgárt a saját cél eléréséig, mégis legjobban a descurcărețség az az fineszesség (a halványabb változata az élelmesség) volt a célravezető. Akár létfontosságú is lehetett az ilyen helyzetekben.

Nagy vezírünk a hazai magyar lapban

Hogy mikor kezdődött a Cseucseszku (Nicolae Ceaușescu) által kijelölt Aranykor? Nagyon egyszerű! Amikor 1965-ben a Román Kommunista Párt főtitkára lett. Az ötvenes években szovjet nyomásra kialakított tartományokból 1968-ra újra megyéket szerketállt essze. Avval a céllal megyéket, kicsibb területüktől fogva könnyebben lehetett iparosítani. Persze a kommunizmus erőltetett módszereivel. Cseucseszku hamar észrevette magán, hogy ő biza a Kárpátok Géniusza. Politikája es eléggé fineszességre vall. Egy idő után ügyesen kitűrte a seggét a szovjeteknek, na nem olyan veszélyesen, csak egy kicsit, s kezdett puszizni a nyugattal. Az az önjelölt „lángelme” csakugyan jól tudta csűrni-csavarni a külpolitikát, miközben a saját országában lassan, de ügyesen megvalósította mindazt, amit eltervezett.

Előbbször es az elődeit figyelembe véve ügyeskedett. Aztán amikor kiszabadult, mint egy szellem a palackból, kezdte látogatni külföldet. Keleten vendégeskedve drága vezérünknek igencsak megtetszett ami Észak-Koreában és Kínában folyik. Kim Ir Szen és Mao Ce Tung istenítése erősen megtetszett, s elétörve a benne lakozó becsvágyat szabadjára engedte azt. Úgy érezte az ösztöneire hallgatva csudás dolgokot fog véghez vinni. A sugallat, mint fuvallat uralkodott el rajta, s egyből tudta, hogy ej be jó lenne nálunk es megvalósítani az ottani álmot, persze egy kicsit hazaira, sajátosra gyúrni.

Ahogy történni szokott ilyenkor a semmiből is elékerülnek a hajbokoló, segnyaló emberek. Mert minden rendszer megkapja a megfelelő emberét tervei végrehajtására. Híveivel neki es fogtak a munkálkodásnak. Építették a blokkokot, s minden város lakosságát megnövelték, s húzták kilóra a gyárakot es, ahol az iparos mehetett dolgojzni a szervicsbe. Volt munkahely rendesen. Volt aki dolgojzni járt, és volt aki munkába... A falusiak bétódultak a városra. Volt, aki a lakhelyét es felcserélte. Az öst eladta. Ebbe a nagy menetbe az emberek az látták, ej be milyen fáinul kezdtünk élni, legalább es a szegényebje. Mán akkortájt a falurendezés es elkezdődött. Fáintos agrárközpontokot akartak csinálni. Több kicsi településből, kikényszerítve az egyesülést, összeeszkabált községekbe szedték a falvakot. S mán akkoriban az Aranykor egyenlői beszéltek a fejlődésképtelen faluk ízekre szedéséről. Szépen beszélve úgy mondták, há’ az olyanokot fel kellene számolni…

A rombolás béindítva, a múlt értékeit, s tiszteletét semmibe se véve 1974-ben el es kezdték a városok fáintos rendezésével. Egyértelműen az új modern szocialista városkép váltotta fel a régit. Nemegyszer megcsonkították, főleg Erdélyben, a több évszázad alatt kialakuló városközpontokot, városmagvakot. Csíkszereda, semmi túlzás nélkül, a történelmi városrész épületeinek szinte felétől búcsúzott…

A fiatalságnak szánt lapocskában is a boldogságról, s a végérhetetlen örömről számolnak bé az újságírók

1984-ben egy újabb eszelős terv született. Még pediglen az, hogy a városi lakosság feltétlenül túl kell lendüljön az 55%-on, s tekerje a 60% százalék felé. Ennek okaként szinte 4000 kicsi falut akartak a földdé egyenlővé tenni. A falukból a lakosokot pedig az épülő betonkaptárokba akarták bézárni. Még az addig épült tömbházak is luxusvilláknak számítottak volna mellettük. Például künn lett volna a budi, a folyosó végin a közös tusolós feredő stb.

1985-ben meg es kezdték a falurombolást… Először a déli megyékben. Ahogy növesztették a városokot, úgy csökkentek a községek, ahol állások százai szűntek meg. Cseucseszku szinte 560 agrárközpontot akart rittyenteni 2000-ig. Mint már tudjuk az álma nem valósult meg, de még most is nyögjük az erőszakos beavatkozások következményeit. Mert ugye, ami természetesen alakul ki, s nem szabályozott, mint a folyók, azok a dolgok egyértelműbbek.

A terv igazi célja a megmaradt tulajdon felszámolása volt. A polgárok kicsi fődjeire gondolok. Ha nincs valaminek gyökere, akkor szemperc alatt odafingik a helyi kultúra hagyományostól együtt. A múlttól való teljes elszakadás és az öntudat kitörlésétől félő/rettegő emberek elkeseredése egyre nőtt. Tehetetlenségük ellenére cselekedni próbáltak, met menet közben mán az erdélyi falvak, köztük magyarok es sorra kerültek. Biza, sokan hagyták ott a fogukot... Az egésznek az 1989-es rendszerváltás vetett véget.

Megjegyzések a Kárpátok géniuszáról a rendszerváltás idején

Na de nem es ennyi vót az egész őrültség. A fogamzásgátlók bétiltása sem volt kutya. 1966-tól kezdve nem szabadott gyereket eltetetni, csak négy gyerek után, hogy szaporodjon a jó nép. Az újság pedig folyton dicsérte azt a marha nagy haladást, amit pártunk és államunk elért, de még jobban a zseniális vezetőt és kedves tudós feleségit. A születésnapjuk nemzeti ünneppé fajult. Miközben az esztendők előrehaladtával nép egyre jobban ehezett a sok megszorítástól. Alig volt eleség, met a nagyját, a szebbiket, külföldre vitték. Ételjegyek, élelmiszeradagok, amit 1984-be vezettek bé arra volt jó, hogy miként kell tudományoson eheztetni a jó népet. Mennyit es tud elbírni a popor (nép románul).

Az Aranykor legfőbb egyenlője bandájával együtt figyelmes volt a különböző társadalmi rétegek ételfogyasztásának szokásaira. Ezért a bendőbe bévitt mennyiséget es kidolgozta. Még egyetértő nyilatkozatot es adtak, amit csak alá kellett írni. Persze erre már kevésbé tudták reavenni az embereket. Gondolták lassú víz partot mos módszerrel el es érik. Szerencsére nem jött essze. A sorban állások az ételjegyek kialakulásakor sem szűntek meg. Még így számtalanszor utcai bunyók alakultak ki. A porció megszerzéséért való küzdelem továbbra is több órás sorban állásokba torkollott. Szabadidejét az ember ebben a korszakban gyakran a sorban állásokban fejtették ki. A nyugdíjasok szerepe ilyenkor erősen felértékelődött. Neki maradt idő rendesen. Ők es bandákba verődve, szerre cserélgetve egymást eljutottak a célig.

Egyenruhás végzős osztály. Ott vagyok köztük én es.
Mögöttünk az álomvezírünk képe van felbiggyesztve

Ez idő alatt a nagy vezírünknek és családjának kijárt a legelőkelőbb étrend, mivel ők a legenylőbbek krémjébe tartoztak... Külön földeket műveltek számukra a főváros környékén. Pártunk és élharcosunk zseniális embere az Aranykor kiteljesedése útja felé pedig sosem vette fel kétszer ugyanazt az öltönyt.

A nyolcvanas években lassan, de biztosan a fáintos munkagépek es kezdtek megomlani. Minden elavult, térben és időben olyan Krisztus előtt négybéli hangulatot kölcsönözve a lepukkant világnak.

Ugyanakkor kötelezővé tették az örömteli felvonulásokot. Közbe hova tovább elfogytak az ételek a polcokról, a fűtés akadozott a lakásokba meglehetett gémberedni. Elékerültek csicsikálás céljából a pufojkák és nagykabátok, villanyt rendszeresen elvették, vadászni aligha lehetett, s a kocsik es csak módjával közlekedhettek. A párosok és páratlanok váltották egymást. A feredés sem vala egyszerű. A városok végibe pedig gazdasági területeket hoztak létre. Olyan közös háziállatfarmot veteményessel együtt, amivel enyhíteni lehetett a hiányzó ételeket. Szeredába ez a valami a Pork City nevet kapta.

Valószínű azé’ nem láttuk szabad szemmel az aranykort, mert a villanyt elég gyakran vették el… Nemzetiségek eltüntetése se volt kutya. A németajkú szászokot és svábokot kiárusították Nyugat Németországnak. A nyolcvanas évek végére mán menekültek az emberek, aki amerre látott. Az árvaházakban, öregonthonokban és a korházakban es elszabadult a pokol. Mindennek hiányba vótak, kivéve a szenvedő emberekben nem. Abból vót eppeg elég.

Az 1989-es UTUNK falinaptára

Rossz nyelvek szerint nos még esztán jött vóna a nagy móka! Nagy vezírünk az ételjegy továbbfejlesztését akarta. Ne legyen péndz. Helyette csak ételjegy, esetleg egy kis baksis. Kantinokba lehet volna enni, s akkor véget ért volna a sorban állás es. De ha az ételjegyed eppeg egyik napról a másikra az ország másik végébe szólt vóna, akkor oda kellett volna csosztatni, hanem éhen döglöttél volna. Így egységesen esszekeveredtünk volna egy őrlőmalomba nemzetiségtől függetlenül lettünk volna a kommunizmus zombijai.

Nos, ennyi bátor politikai tett közben a jó nép mégis tette a dolgát. Sokkal rugalmasabb lett, s minden kitalált, hogy jobban érezhesse magát. Ez dicséretes. Igazából olyanok maradtak, mint a hamu alatti parázs. Várták a kellő fuvallatot, hogy újra lángra kapjanak.

Aranykor idején született gyermekek nagyja már elhagyta a feles évszázadot. Ha az ember visszatekint arra az időszakra biza az emlékek és az érzések vegyesek. Valóban voltak jó napok, és közbe jól is éreztük magunkot, de nem jön, hogy bőcsködjek véle, s nem tudom visszasírni se, hogy bezzeg az én időmben, mert kevésbé érzem azt, hogy volna amire.

Minden egyes dokumentum saját tulajdon.

Fenyőszegi B. Levente

 

Őszi séta

Az üres pad a lassan olvadó zúzmarától kissé ázottan hallgatta az arra járó emberek lépteit. No, meg ezenkívül a kóbor ebek és a mircik hadát. Egy cseppentnyi száraz rész sem sem maradt rajta. A lemállott festék helyén csupaszon maradt lécek beszívták a nedvességet, teljesen átvéve az ősz fáradékony hidegbe forduló, de mégis tiszta illatát. A pad kis karfájára rászállott egy aprócska cinege. Ő is szívesen elderécselt (elbeszélgetett) volna a paddal. Arról, hogy hányan voltak ott, akik megpihentek rajta, s hányan vallottak hősi pátosszal, vagy éppen érthetetlen modernséggel szerelmet a kackiás gavallérokból, nem tudni. Most meg az emlékeiben, akár a sűrű ködben burkolózva, szinte észrevétlenül ott áll szinte üresen. Mégis úgy gondolta sebaj, egy kis pihenő mindenkinek jár... Az elmúlt hetek-hónapok, s talán évek sétafikálóinak hadán morfondírozott tovább, miközben a szél fuvallatától ölébe fogadta a környék fáinak megannyi tarka leveleit. Deszkái megteltek szeretettel, és örült a pillanatnak, hiszen a levelek sem sokáig méláznak ott, mert délidőben, amikor annyira kipillan a nap, s annyira meleg lesz, a járókelők némelyike mielőtt elidőzne rajta, letakarítja az rálebegett színpompát. Ilyen arccirógatta fényben főleg az öregebbek pihennek meg rajta, akik maguk is már életük őszében járnak... 

Megfáradt pad. Erő fitoktatás  áldozata...

Egy pad számára nincs is szebb, mint találkozni az idősodrás örvényének mozdulatlannak tűnő érettségében. Valami csodás állapot, hasonlít a titokzatos csalafintasággal ráérősen átitatott mámor hangulatával. A nyugalomba benne van egy kicsit a hószagú szél üzenete, aki előbb-utóbb tetteket hozva magával, vastag paplant fog húzni a padocska nagyjából lefestett deszkáira. De ez egy másik történet… Nem különben cselekszik a megannyi különböző anyagból készült társa, ahová éppen kirakják őket. Figyelik az élet zajlását. Ez egy kicsit olyan pados dolog. A mi padunk viszont a saját merengésemről szeretne regélni, amelyet ő maga is jól ismer, a sétáimból. Hiszen minden egyes padocska, amire leültél tudja az életed bensőbb titkait, de nincs szíve bárkinek is kifecsegni, mert marharendes. Ezért kell megtegyem jómagam. Elmondom helyette / helyettük...

 

A ződ pad ősszel

* * *

Szeretem az őszt, különösen a derűs fényben csillogó sokszínűségét. A levelek pajkos játékát, ahogy körkörösen fel-fellibbenti őket a megfáradtan támolygó szellő. Azt ahogy szorgosan át-átfesti a lombok megannyi változatos öltözékét, a zöldessárgától az aranylón át egészen a rozsdabarnáig. Ugyanúgy, mint meg a pirosat, vöröset, és a szinte lilásat. 

Lombok közötti sétahely

Mégis minek fecsegek most annyit? Mert látni bárki láthatja ezeket az őszi képvillanásokat, s talán még szeretheti is. Nem más egyébért, csak ilyenkor jutnak eszembe azok a meghitt séták, akikkel lélekben együtt tudtam lenni égen és földön. Szomorúságban látva a kiutat, a derűs fényben pedig ismerve az árnyjátékok súlyát. Olyan ez, mint egy szimfónia. Teljes és egész. Mindezt ugyanúgy meglehet találni téli hópelyhek táncában, a kikeleti a sziromhullásban, és nyári a rekkenő hőség elől bujtató lombok árnyékában. Ezért is dalol nekem jobban az ősz. Mondhatni könnyebben szívembe tudtam zárni az évszak derűs napjaiban fénylő, a földi életem milliónyi, másnak értéktelennek tűnő varázsát, közkincsét. Beérett történetek csodavidéke ez, amelyet a színpompás három hónapos természeti bűbájától ragyogva tár elénk. S valóban nem kellenek hozzá a nagy zajok. Itt az elcsendesedésben rejlő nyugalom kacérkodik a kis neszek végtelenjével.

Merengő vidék

Mindig is szerettem sétálni. Mostanság még jobban. Ez egymagában egy vándorlás, a múlt értékei között, amely szemünk láttára levélvirágcsokorrá alakul át. Viszont valakivel sétálni annál több, hiszen ott vannak a sétáló társunk egész világának értékei is, amelyet ő közvetít felénk. Ez akkor lesz szép, ha eme csodás univerzumok nem zavarják, inkább kiegészítik egymást.

Valakivel bensőséges, szinte szavak nélküli párbeszéddel együtt lenni maga a misztikus igézet. Lábunk előtt hevernek a nyílt titkok, de csak azok láthatják, akik képesek észrevenni a természet megannyi szavak nélküli ajánlását, amelyet a belső hang és kép olykor megmutat nekünk.

Termésével büszkélkedő kis almafa

Tudom, hogy az egyik legkellemesebb időtöltés a séta, mert magában őrzi a nyugalom mirákulumát. Hiteles, és mágikus erővel bíró. Séta közben könnyen megnyílik a lélek, s miközben láthatóak a ráérősen haladó személyek, igazából ők maguk valahol máshol vannak. Ez az ami kellemesen hat rájuk. 

Hulló falevelek

Csak a séták alatt derülnek ki a titkok. Hogy az emberi lélek kapui tárva nyitva állnak, de csak azok látják úgy igazából, akik meg akarják ismerni kísérő társukat. Másként nem megy. Akkor jó esetben mindössze a kaput látják maguk előtt, s annak is örüljenek, hogy nem egy hatalmas falat. Bizony azoknak végtelenül nagy falat bejutni a rejtélyeket feltáró univerzumba.

Őszi hívogató

A séták mit is érnek padok nélkül, ahol az emberek egyedül, de inkább közösen leülve továbbfonják a saját értelmük láncát, egy napra, hónapra, évre, vagy hosszabb időre. Mindegy hogy éppen a jó kapcsolatokban, barátságban, társas utazásban, családban, mert a közös életútban könnyebben haladnak előre így a mindennapi szürkeséget oldó ragyogásba, s majd lassan elpárologva feloldódva átjutnak egy másik világba.

Fenyőszegi B. Levente