Rendszerváltás előtti - azt a karácsonyfáját!

Régi karácsonyfánk

     Ifjonc koromba’ mán becsületesen megértem a karácsonyi készülődésre. Hogy mikor fogtunk neki az otthoniakkal ennek a hangulatnak megvalósításához? Nagyjából az ünnep előtt egy-két héttel. De tulajdonképpen az egyik Karácsony végeztével a másikig készülődtünk a nagy ünnepre. Oka az volt, hogy a kommunizmus, főleg az 180-as évekbe, hovatovább egyre „győzedelmesebben” kivitelezte magát, és ezétt egyenesarányosan fogytak a csillogó-villogó dolgok az üzletek polcairól. A Karácsony egyik nélkülözhetetlen kelléke a fényes sztaniol papír vala. Akármilyen színben találtunk ha egyet es, gyorsan egyenesre kivikszoltuk és belétettük egy dobozba, vagy  könyvbe, hadd maradjon egyenes. Ha felfedeztünk valami kelléket, ami a hangulatot növelte a karácsonyi fenyőfán, vagy cifrázta a körülötte lévő helyet, akkor azt es ügyesen félretettük. 

 

Csíki tél

     Akkoriban nemcsak bolondkodtuk a ma annyira divatos  újrahasznosítást, hanem ezerrel vettük belé magunk a kellős közepibe. Székelyfődön bárhová mehettem, a „valamire jó lesz” jelzővel, met mindenhol kuporgattak, amit csak össze lehetett hordani. A kis csavartól a likas (lyukas) lábasig, akármit meglehetett találni, s ráadásul válogatva! A műanyagot nem keverték a vassal, a kinti  dolgok javításához felhasználhatót nem vigyitették a bentivel, a valakinek tartogatottat a többivel, és így tovább... Persze akkor is akadtak akik a „művészi rendetlenséget” kedvelték. Ha benéztél a „valamire jó lesz”  helyiségbe, vagy sarokba, ne mindig fogadott ej be szép látvány. Ha rendszerető vagy, akkor nem es kell mondjam, hogy a gutta ott helybe’ ütött volna agyon!

     Na de kanyarodjunk vissza a Karácsonyhoz. Minden esztendő decemberének derekán elővettük a szorgalmas szarkaként összehordott „karácsonyi kincseket”, s lelki szemeink előtt fel is díszítettük a fát. Egyszerű sima lapú füzetet  használtunk fel a cukorkák „alsóneműjeként”, amelyet a szegélyein rendesen megfodroztunk. Mivel nem lehetett szaloncukrot kapni (kommunizmus lévén csak az egyelőbbeknek járt ki), olcsó üzleti cukorkát, vagy desanyám által cukorból és gyümölcs eszenccel (tömény ízesítővel) készítettet csomagoltunk belé. Azoknak kimondottan csak olyas kombiné, avagy bugyiszíne és a velejáró furcsa, de tűrhető íze sikeredett meg. Másképpen az erős élénk színezéssel túl endelgősre (émelygősre) lett volna megszerketálva (elkészítve). Attól meg úgy lehetett volna hányni mint a murányi kutya... Vagyis igen durván, és jó sokat, amíg ki nem gülled (mered), mint dógod végezte közben a szemed, amikor szorulásod van. No, de mint ezt tudjuk ritkán eshetett meg. Nagyon oda volt ügyelve...

           Mikor béfejeztük a cukorkák csomagolását, a ritka szép színeket nagyon piacoson (előnyösen) helyeztük el a fán, hogy minden szögből látható legyen. Ügyeltünk arra es, hogy a rákerülő almák, kekszek, diók, és más díszek, ha egyáltalán voltak, ne csorbítsák a cukorkák csillogó-villogó szépségét. Mi tagadás, olyanná vált, mint egy hamisítatlan remekbe „esszekovácsolt” házi műalkotás!

 

Csendes éj

      35 esztendővel ezelőtti karácsony előkészületei es hasonlóak voltak. Azelőtt még csak sejtettük, hogy ez lesz az utolsó efféle karácsony. A fa alá jól jött az ajándék es. Az emberek 1989-be’ es többnyire feketén szerzett, külföldről béhozott cigit (főleg BT-t és DS-t), francia drazsét, dunakavicsot, kajla csokit, ételízesítőt és Amo szappant sötöbö szereztek ajándékul. Ez istenien működött. Valaki átcsempézte a Magyarból, néha békerülve Kárpátaljára, de a határ menti városok ismerőseinek továbbpostázásával elért hozzánk a szajré. Na persze, akadt első osztályú hiányoson öltözött mikulásfehérnépekkel ellátott pungák (Ahoggy Varvara néne mondaná - A súly, na az, hogy nem ette le a derekikot!), farmerek, csajoknak csudaövek, meg hajfikszáló zselék es. Na, ebből válogathatott a szeretteit meglepni akaró elvtárs és elvtársnő. Gyümölcsöt szinte nem es lehetett kapni. A párttagoknak azétt osztogattak narancsot, húskonzervet meg még honnét es tudjam milyenfajta miegymást. Pedig a mai viszonylathoz képest szűkösre volt mérve még az ők felhozataluk es.

 

Angyaljárás - Mártonka fiam alkotása

    Az ej be bubáson nézett es ki fenyő, amikor alája béloptuk a kétes úton szerzett ajándékainkot. A fehérnépek héza-héza csatoltak egy kötött pulóvert, nyaksálat, szettert, fülvédőt. Az érdekes méges a' vót, hogy nem emlékszek olyanra aki nem örömözött volna a kapott ajándéknak. De jó hogy az Angyalka es velünk maradt a nehez időkbe...
    Ebbe’ a nélkülözősnek tűnő világba’ valahogy több örömözés tudott belopódzni a szívekbe. Oda voltunk azé”, amink van. S mindennek a titka nem volt más, mint a közösen „alkothattunk” katyfalhattunk (Itt - készítgetthettünk, főzhettünk) teljes békébe’, miközben egyre magasabbra emelkedett a jókedv. Az előkészületek hangulat magába hordozta azt a kincset, amit nem lehet megvásárolni, az együttlét örömét. Feltöltődtünk békesség igézetével. A megnyugvás pedig legalább tíz centivel emelt minket magasabbra a föld fölé. Ha egy kis ideig is, de patyolat tiszta angyalokká válhattunk.

 

Emlékező Fenyőszegitől

Eufrázina céltudatoskodva az élet elébe áll

Frázinka szegényül

A történetben egy gyöngéd végtelenül szegény barna leánykáról esik szó, aki annyira rongy vala, hogy a templomi férgrek (egerek) kellett pénzt adjanak a családjának. A család valahol egy faluvégecskéni kunyhóba éldegélt. Onnét nem es volt annyira messzecske a templom. Ezétt gyakran meg es látogatták. A férgek sem eppeg a krisztusi magatartást követték, mert a perselypénzből loptak nekijük. Cserébe egy csepp karét kellett vinni, így a férgeknek is kijött a lépés... Biza ez sem jött mindig essze. Ecccer-eccer annyira eheztek, hogy rendesen esszefonnyadott az állkapcájuk a szonnyúságtól és az ehezéstől. A nélkülözés végett irdatlanul kotyogtak a szemeik. Legalább így tudtak akinek egy helyben megáll a szemgolyóját játszani.

A leány anyja, rendes nevén Bütü Botikó, amikor megtudta, hogy gyereke lesz ott a szent helybe rémület fogta el. Bütü Tüskevári Gagyát, az apját es megkörnyékezte az ijedtség. Így kapta a leány a nevit a frászból megszépítve Frászinkának, későbbecske pedig Frázinkának. Mégse tűnjön fel másoknak, met a gyereket szeretni kell, vagy mi. Nem es csuda, hogy szüleit méges csak kitörte a frász, met még egy penészes kenyéren es összetudtak verekedni, főleg télvíz idejin. Szegény Frázinkát a korházba mán gondolkozás nélkül ott akarták hagyni. S méges valahogy Bütünének valami mocorkált a szüve tájékán, sö megesett rajta a szíve. Mondjuk a korház konyhájából, egy óvatlan pillantásocskában, búcsúzóul jól feltankolt az élelemből.

Frazi, met így hítták otthon a leánykát, nem sokat kapott anyatejet csücsből. Így amikor mán annyi idős lett, s lábra tudott állni, leste a hazaeregelő csordát, félrelökve a kicsi borjúcskát, béállt szopikálni. Lett es tőle eleven, s mán girnyácnak se volt mondható. Menet közbe a szülei tehetség hijján akármilyen munkát elvállaltak. Abból tengették-lengették az életiket. Így teltek Frázinka napjai… Ahogy telt az idő s sirülgettek (fordulgattak) az esztendők, Frazi a cseppet retkes-mocskos és csapzott kinézetele ellenére es szemrevalócska leánnykává cseperedett. Ahogy imigyen teltek a napok, a Bütü család ebbe nyomorúságba belétörődve élte volna mindennapjait. Élték volna es tovább, de hogy lenni szokás hirtelen, egy szem perc alatt a szerencse szele megcsapta őköt es.

Frázinka szülei mán nem annyiraeheznek...

Egy szép gyönyörűséges tiszta levegőjű nap, amikor alig lengedezett pár báránfelfőcske az ég kék egin, hírt kaptak a mán rég elfelejtett amerikai nagybácsi felől. Irtó szomorú volt a postaküldemény eleje, de nem annyira vége. A nyugati nagybácsi semmit se jelentett nekik éltibe, de amikor észrevették mennyit örököltek tőle a beliket es kibőgték. Jobban mondva Frázinka, met a szüleire kevesebbecskét osztott ki Dzsoni bácsi. A gazdagság rendesen lázba hozta őköt. Frázinka elől el akarták titkolni, de persze nem sikerült, met ő tudta a küldemént szótagolva nyökögősen kiböngészni. Ügyes volt azétt, met az olvasásba es, csak tízszer sült belé, ameddig felolvasta a végrendelet másolatát (az eredetit a hivatalba kűdték).

A vagyon lázba hozta a Bütü családot. A putri körül volt futás, ühőtözés, s mindenféle cirkusz. Hiába es kergetőztek met a nagy vagyont nemigen kapták kézhez. Sok volt a törvényes eljárás. A nincstelenségbe és a vagyonéhségbe a Bütü család nagyjai biza szinte beléposztultak. Tekintettel arra, hogy Frázinka kibírta a hétpróbás éhséget, egyedüli gyerekként (mivel, ahogy emlegettem, a többiek éhen feldobták a talpuk) irtó nagy esélye lett az összes péndzhez. Ez vala a hivatalos változat. Há’ annak es lennie kell... Igazából úgy esett, ahogy hájdászkodtak (itt - perlekedtek) a szülei, hogy valami csellel lenyúlják leányuk vagyonát. Sajnos megeggyezés helyett szépen esszevesztek. Így történt az, hogy despáját a villám agyoncsapta. Az es igaz villa nyele Anyuka kezébe vót (volt). Amikor észrevette a bajt Frázinka kirohant, hogy szedje el tőle, tovább ne mind csinálja cirkuszt. Botikó anya kemény fehérnép vala, még azétt se akarta elengedni! Kemén hősnőként tartotta kezibe a villát. Semmiétt se akarta elengedni a nyelét. Azétt a leánya se hagyta magát. A nagy küsködésbe Frazi (met így becézték a falubeliek) keziből kicsúszott a villa. Botikó desanya kettőt rándulva hátrafelé botladozott, s seggelve béesett a kútba. Frazi szemperc alatt hívott segítséget, akit eppeg csak tudott, de mindheába. Senki se hibáztatta őt, met azétt a falubéliek titokba lesték a családi csetepatét. Persze, hogy kifigyelték. Jó hogy! Há’ még szép! Tudtak a vagyonról, s egy kicsi péndzbe reménykedve kétszínkedtek nekije.

Bütü család "nagyja" gazdagodás megérejzték a gazdagodás szagát

Így esett meg, hogy Frazi örökölte a 25 millió dolláros vagyonkát. Ejsze volt az harminc es, csak a sok hivatalos papírozás egy cseppet megkurtította az összeget. A kétszinkedők pufára estek, met Fraziból elébútt az, akit eddig sose láttak, a minden kell nekem érzés. Nem es csuda, mint tudjuk a gazdagságában rendesen megtud veszni az ember... Azétt nem vala annyira ánkó (fetyelló, tátott szájú), hogy ne tudja mit kezdjen a péndzel. A háta megett nem egy brazil, török vagy egyeb tévés sorozat tanulságos története volt. Céltudatoskodva merészen az élet elébe állt. Olyan fajta körülütte legyeskedő illetőköt vájkált essze, akik szinte ugrottak es minden szavára. Há’ ez mondjuk nem es csuda, met Frazicska olyan fáintos csaj lett, hogy álmodba se láttál jobb reklámarcot. Rendesen megvolt a csontozat, mivel nem evett sokat, met a gazdagság előtt nem volt mit, s utána pediglen nem volt üdeje a belelésre. A hűséges okosoknak és a hizelgőknek köszönhetően olyan üzleteket csinált, hogy dőlt a lé rendesen! Mindenkit figyeltetett. Bezzeg erre es volt esze!

Egyszer gondolt egyet magába, s eldöntötte, hogy felzárkózik az Európai Uniós gazdagokhoz. Becsületesen reatört az Eu-s láz, ezért nevezte meg magát Eus Frazinának, amiből későbbecske Eufrazina leve. A szegény toprongyos barna leánykából nagyhirtelenjibe, gazdag festett szőke csajszi lett, aki mocsok módon még a templomi egerekről is megfeledkezett. Bezzeg a körmeit rendesen megtudta diszíttetni! Nagyoskodott rendesen. Szaros karóval se lehetett felérni az orrát!

Előbbször egy küsebbecske házat vett, de csak addig lakott benne, amíg elkészült a másik. Mivel eleget akart tenni a legújabb trendnek, poloskás viskóját lebontva, a szomszéd kerteket megvéve egy hatalmas hat nyelven beszélő bubás 99 tornyos házat húzott fel. Olyant, hogy nemcsak az utcába, de sehol nem látott még akkorát ő maga sem. Sok színre mázaltatta ki. Egyikszer, amikor elment egyfelé, Keletre tartva félúton megállította az egészséges lakberendezés. Mikor mán Csim-Csom Motologo földre érkezett, észrevéve az ottani lakáscsudákot, az ővéjét es egyből mást akarta bubásítani (itt - szépítgetni). Ahogy ő maga hívta a fenn súly, ami fingsúlynak is mondható, met olyan könnyűcske (na, nem a szagja), mint az említett szellentés. Lenn még szagilag se állna meg... Amikor hazakecmrgett a nagy utazásból valósággal meglepődött, annyira, hogy nem es jó beszélni róla, hogy mennyire. Reajött, hogy mennyire rosszul volt berendezve a hajdani putri lakjuk. A mostani se ért túl sokat, de legalább minden drága volt benne. A benne lévő kapcsolatokra káros tárgyakról nem es érdemes szólni egy szót se... Az egész megváltoztatásához egy ügyes pasi kellett, aki a nagy zűrzavaros kinézetelű házat helyreteszi. Persze, ebből a gondolatból fakadóan úgy döntött, elhívja azt a fent súlyos lakberendezőt, akit egyébként már egy üdeje kiszúrt magának. Ezt csak titokba jegyzem meg, nagyon bírta. Na, nem kilóra, hanem érzelmileg. Az meg asztán a szakértelmével úgy berendezte a házát, mind a szakkönyvekbe, ahogy le van írva. Minden megkapta a mega helyit, az es, amiről az se lehetett tudni micsoda. A lakberendező azt es sugallta nekije, hogy még jó volna valami hangulatjavító izéket vennije. Bészerezte aszkot es. A boldogsághozó bútorok és a pozitív energiákot omtó tárgyak között sétafikálva törte az eszit az egész változáson. De mindhiába próbálta megérteni, amibe nyakig benne volt, egy cseppet sem lett boldog tőle. Mérgibe kivágta, s amit nem tudott kivágatta az alkalmazottakkal, azt a sok kacatot, amit bégyűjtött. Az öt percese után arra es reajött, hogy a fenn súly neki egy ráksúly. A változást nemcsak az a kevésecskének tűnő péndz hozta, ami sok mindenre nem elég, hanem a társadalmi ringy-rongyi rang, amibe szoktak szenvedi, azok, valamiétt akik tudják, hogy csak a gazdagságba értek el valamit. Hogy mit, az mán az ők dóguk. Abbe nem jó beléavatkozni.

A népszerüsködő megújult Frazi még a szegényekvel es szóba áll!

Kínjába törni kezte a fejit, mit es tegyen, hogy az emberek eltáccsák a pufájukot tőle. Kapcsolat kiépítés szempontjából irtóan lényeges. Megpróbált egy cseppnyi cukiságot bélopni a házba. Az egyik termébe emlékezete szerint felépítette hajdni kicsi kunyhócskájuk hasonmását, amit a szegénség idejiből despájától és desnyájától örökölt. Mondjuk ez az új szerketa nem volt annyira élethű: penészes, poloskás, szúrágta odvas satöbö. Amikor üzleti cirkuszbulikot szervezett sokan meg es csudálhatták. Oda es vótak a látványtól, hogy nem szégyenli a múltot, s mennyire es szerethette a szüleit. Többek között ezétt es törhetett rea ajtóstul boldogítani a kiszemelt szüve legénye. Pont egy fáintos belsőépítész volt. S emígy ez a fijatal ember elhozta neki azt a szappanoperás boldogságot, amit azelőtt addig csak a tevébe látott. Még az esküvőjük es meghatós volt, met a nagy cirkusz végin a házban lévő kicsi lakocskába vitte bé szüve csücskének választottja.

A marha nagy boldogság után más nem es jöhet, mint itt a vége, ső örvendejz vélük!

Fenyőszegi B. Levente

 

HERBÉRA KARRIERJE

(Varvara bészámolója)

Édesanyámé, kedves lelkecskéim, jelenkezek a falumból Csodaröcsögéjről!

Én vagyok Varvara nénétek. Üsmerhettek mán a zelőbbi történetkből, ha mégse, az se nagy baj, mindenki szokott lenni eccer fijatal… Most mán egy bolond öregasszonnal több vaj kevesebb, az mindegy es. Na, de ne mint szaporíccsam a szót, mint ánkó Mári, hanem vágjak ca belé a közepibe!

Zsögödi novemberi látkép

Hát kicsi eltett borkányos szilvás gombóckáim (legfinomabb ételem), én egy cseppet fennakadtam magamval szemben, nem es ulyan rég. Neztem nezegettem e tevét, sakko láttam, hogy amikó műsort vált mindég más szám van a sarkába felírva. Ecce tizenkettő, máccó 14, vaj 16, secce eccer 18. Sokat es vajudtam magamba, hogy mit a sánkéros sánkért jelent, de mindig kiment a fejemből, met hívott a dolog. Aztán, hogy lenni szokott meg es tudtam miétt. Ez az okostojás Sári komámasszon pufázta el. Azétt kedves böngyörkéim, hogy ércsétek meg tük es, met amennyi üdős a gyerek! Csakes úgy lehet tévé elé vinni, ahányat a karika mutogat az, na! Ha valaki 12 esztendős zsengécske, mint a fuszujka akkor nagyobbféle karikás műsort ne mind engedjük, hogy nezze! De feltétlenül nem muszáj eltíccsuk, csak hogyha akarjuk. Hadd bámulja azt a temérdek bolondcságot...

Az a helyzet arannos túrós bócaim, hogy Én egy cseppecskét zsenálos fajta vadok. Mikó nálam vótak az onokák mindég a jelzés szerint kűdözgettem a tévé elé, vagy eppeg attól el. Eszembe juta, hogy eccer öt percig valami verekedést mutattak sa tizenkettősre kikűdtem a kicsi onokámat, aztán ki kellett kűdjem a zegészet mett tizennyolcat írt, majd visszahíttam két perc múltán a legnagyobbik onokámot met ő emútt tizenhat, sö neki való vót. Egy kicsi idő múlva mindenki nezhette mett levették a karikát onnét a képernyőcske végiről. Film végén ezek a bolondok megént feltették a tizennyolcast, akko azt mondtam magamba, üsse kő nezzétek ca végig, még izomlázatok lesz a sok járkálásba. Úgyes van nekik mán az a ráksúlyos telefonjuk, s azon annyi bolondság megy, hogy mán szinte mindegy, mit dugdosol, vaj eppeg nem előlik.

Herbérácska (saját rajz 1980-as évek közepe)

Erről jut eszömbe Herbérácska a legnagyobbik fíjjam leánya, a zén kedves onokám. Egyik este vártam a zuramot, sö elbóbiskóltam a jó melegbe. Met az a semmiházi a kocsmát egy nap nem sok, de eccer egy estére se ki nem hagyja! A kályhába ropogott a tűz, de én a tevére lettem figyelmes. Nem minndennapi műsor ment rajta. Én csak azétt nézem a zilyesmit, hogy lássam mások milyen pacsékságot képesek bámulni. S nem es tudom végignezni... Van, amikor markomba temetett orcámval lesegetem a bogos ujjaim közül. Zsenánson szégyenközve érzem magam. Na mindegy es, térjek ca vissza a drágalátosz onokámra. Ott hagytam abba, hogy valamire figyelmes levék. Arra, hod a mű Herbéránk csupa tiszta mesztelen csórén ott van a tevébe, semmi ruha nélkül, még egy harisnya vad egy hajpánt se vót rajta. Mondom én, hogy egyet s mást művelt... Nadon felvesztem, de a rokonság lenyugtatott, hogy most a csóréskodás nagy divat, s mán művésznő lett belőle, s ezétt nem es az a neve, mint régebbecske. Nagy angol neve van, de ejsze nem bolondútam meg, hogy azt es megjegyejzem!

Hebérácska mán egy jó ideje több sorozatos filmbe es jáccik, s attak neki díjjakot es és péndzt es jó sokat. Pedig itthon aliges tudta elvégejzni a nyóc osztályt, nagy könyörülettel eresztették át ezek e hitván tanárok. Azok es csak okoskodnak, de az én kicsi Herbérám nyomába se érnek. Nincs semmi péndzük, csak ágálnak egyfelé. Csinálják csak az esziket, met csóré a seggik, na nem az eléadástól, hanem a péndztelenségtől.

 

Egy szivaros művész úr tanulmányai... Ki es égette a lap sarkát (saját pirkák 1980-as évek közepe)

Herbéra nekem mán egy emeletes házat vett, hod leden mit nezzek. Nezem es! Aszongyák Herbéráról egy nagy szár vagy száár, ö ö ö sztárleve. Biztos azt jelenti, hod nadon okos és sok péndze van. Csak nálunk irigyek vótak rea, azé akarták megbuktani, hod gátolják a haladásba. Most ő megmutatta neféj, hogy kicsoda!!! Az egész világ nezi a tévébe, sö sokan szeretnének beszélni vele, csak a nem megy ulyan könnyen, mett van budiguárdja is. Hogy mi es az, ha van valakinekbudiguárdja? Na, ezek ulyan kemén emberek mind a zén férjem Pityu, erdővágó korában. Megvédik mindentől! Kicsi korától béfutott a zajton, ki az ablakon, s akkó béfutott a kapun. Secce kifelé futott mikoó a Gyurival esszekapott, de most aszongyák valamij karriert, vagy mi a nyavalyát futott bé. Jól béfutta, mett meg es gazdagszott. Asziszem e vót a legjobb futkorászása. Sok es a zirigye csufolják es, pedig nincs amiétt, mett ulyan szép a tevébe, sö mán művésznőcske. Amikó hazajönn mindég felkeres, hoz nekem egy kicsi ezt azt. Más csak jártassa a belét, de még egy kötelet se hoz. A biztos, aki üdesz az üdesz, és kész!

Varvara nénétek fijatalon, amikó az övé vót a gürc, sa fájdalom. Nem mind Herbérácskának... (saját rajz 1980-as évek közepe)

Kedveskéim magatok es lehettek híresek, csak egy cseppet neki állni a dolognak sakkor döl a péndz! Ejsze én má kiöregedtem ebből a Herbérás dologból, mán nem es fog a zagyam az ilyesmire, de béfutnék valami egyebbel énes ulyan karrierfélét, hogy az egész világ a csudájára járjon. Mondjuk bémutatnám a ország-világ előtt az utca népségét, ahol lakok, s hanem az egész falut es, ha kell. Bisztos akkora sikereket érnék el, hogy úgy eltátanátok a szájatokot, hogy az állkapcátok vaalóságoson kiakadna!

Varvara nénétek Röcsögéből

*

Az eredeti írva vagyon 2003 novemberében

Fenyőszegi B. Levente