Egyszer amikor utolért a boldog gyerekkor

 1991-1992-es tanévet tanítással kezdtem a festői szépségű Hidegségen, a Gyimesek egyik végváránál, az akkori Bükkhavasi I-VIII-as iskolánál.

Nagy izgalommal foglaltam el a földrajz-történelem katedrát. Szerettem a a völgyben, és az őt körülölelő hegyekben kirándulni a kedves barátaimmal, kollégáimmal, és természetesen a gyerekekkel. Azonban a téli szánkázás csínját-bínját nem ismertem. Ezért is maradtam ott az egyik hétvégén, hogy kipróbáljam az ottani cseleket. Szóltam is az osztályomnak, hogy szombat nevében szánkázás lesz. Aki csak tud jöjjön el. Mondhatnám, hogy utolért a boldog gyerekkor...

Hidegségi táj manapság. Fényképezte: Zöld Péter

Erre a nagy eseményre még a kovártélyomat biztosító Fülöp bácsi es bésegített. Vett egy nagy nájlon zsákot, s megtömte szalmával. Azt mondta, na azon isteni lesz becsúszni. Mások es avval szokták repeszteni...

Fél órányi téblábolás után valahogy összeszedtem magamot. Eljött az indulás pillanata. Hónom alá kaptam a szalmával teli zsákot, s indulásra készen elhagytam a lakot. Alig léptem ki az ajtón, s nagy hamarjában az osztályomból közel lakó Zolika járult elémbe, s kísért el Jávárdi Pataka környékire „a téli sportjátékok” végeérhetetlennek tűnő terére. Addig es beszélgettünk, hogy azért a patak mentén elég cúg szokott lenni. Arról es szó esett, hogy a tegnap még egy cseppet pilinkézett, de hamar abbahagyta. Nem mondhatnám, hogy az hátfutkorászós hideg volt, de időnként azért egyet-egyet hasított. Látszott a béfagyott patakon, s hallatszott a nyikorgó fákon egyaránt. A fülünk cimpája rendesen érezte. Úgyhogy legénykedés ide vagy uda, de bégyurtuk azt es a sapka alá. Há mit es mondjak, nekem egyre jobban megjött a kedvem a heherészős jókedvű gyerekek láttán. Néhányan mán az úton csatlakoztak hézánk. Megérkeztünkkor a lelkes kicsi sportolók nagy része már kint volt. Sőt a környékbeli házaktól ugyancsak csatlakoztak néhányan. A hideg persze végig elkísért. Nagyon elegánsnak és illemtudónak mutatkozott, hogy a nyavalya tte volna meg...

Ahol egyet csusszanni lehet... Fényképezte: Zöld Péter

A gyerekek örömmel fogadtak. Én őköt dettó. Nem es csoda, mert mikor megláttam azokot a hirtelen meredek lecsusszanó helyeket vadul belém állt a czurukk (itt - a visszavonulás). Nem jött, hogy egyszer es lemenjek a meredeken. Ők csak amúgy poroztak bé nagy vidámon a napsütésben csillámló ezüstre festett jeges havon. Úgy döntöttem még egy darabig az kék égboltot bámulom, ameddig csak lehet. De sokáig nem lehetett, mert a kis manócskák nagyon várták mikor tekeri bé a tanár úr a hegyoldalon.

Biza tudtam, hogy nincs kibúvó, muszájítani kellett magamot a cselekedetre. Elmélkedésem közepette néhányan hézám jöttek és felajánlották a szánkójukot. Teljesen nem utasítottam vissza, de egyelőre a hónom alól földre eresztett szalmával tömött zsákot akartam kipróbálni. Arra a veszélyesnek tűnő útvonalra méges biztonságosabbnak számított, mint egy magaskodó szánkó, mert nekem földközelibbnek volt teremtve.

Reafeküdtem a zsákra, s nekiveselkedtem. Úgy elindultam, mint a golyó. A ráksúly tudta hogy vett fel akkora nagy sebességet. Sokat nem láttam, mert a jeges hó, ami volt körülöttem, mind a szemembe keresett menedéket. Az egyre erősödő sungba időnként egy-egy kövön es átrittyentettem magamot. Olyankor a szemem elkezdett szivárványoson káprázni. Megtörtént levegővételkor egy-egy havas szippantás, vagy vagy egy marokocska jeges hónyelés. Amire béértem az aljba, jobban hasonlítottam egy félbehagyott hóemberhez, mint egy ifjú tanyítóhoz. Valahogy eszeszedve minden egyes porcikámot, amik látszólag külön életet éltek, felvonszoltam magamot a hegyen, miközben a gyerekek végig szórakoztattak téli történeteikkel. Bévallom, egy cseppet se unatkoztam. Viszont a következő csúszás teljesen másként sikerült, mint ahogy megálmodtam. A szalmazsákom egyik jobban kiemelkedő buckán lemaradt. Én pedig a kékes füsskabátom jóvoltából egy cseppnyi szaltós emelkedés után irdatlan sebességgel letekertem a hegyoldalon. A szalmás nájlonzsák nélküli kaland biza fájdalmasabbnak tűnt. Bévallom, nekem még így egyszer sem ért véget a szánkázós út. Az aljba érve még hóemberebben feküdtem, mint első alkalommal, s továbbra szipóztam a jeges havat magamba. Kisvártatva, lassított sebességgel, a zsákom csatlakozott hézám. A hátam nem volt az enyém, egy két csigolyát kivéve, amelyikek jelezték a buckákkal való koppanásokot. Félig meggémberedve álltam fel, kicsit nyögdölőzve, a gyerekek szórakoztatására. A huncut vidámságuktól nekem es jókedvem lett.

Bükkhavasi tanárként Rácz Árpival. Koratavaszi emlék.
 Eppeg frizuraalkotásba kezdtem... 
Fotó: Pongrácz

És lőn frizura...  Pongráczal a kis laknál.
Fotó: Rácz Árpi

Feltelve a zsákos kalanddal, de nem a további mókával, új utazó alkalmatosság után néztem. A gyerekek lelkesen ajánlották fel a szánkójukot. Mondtam nekik, hogy inkább ők teremtsék meg az élményt, mert nem tudok annyira ügyesen kormányítani mint ők. Úgy döntöttem más-más gyerekkel fogok utazni. Háromszor es lecsusszantam arról a marhára magas hegyről. Először annak csak derektájáról indultunk. A másodikszor valamivel fentebbecske. Harmadikszor pedig megbátrodva a tetőről ereszkedtünk bé. Oda egy Emics névre hallgató gyerek kellett. Ő vállalta, hogy bévisz a jeges útig. Először tényleg ereszkedtünk, de osztán, ahogy lenni szokott teljesen megbogosodott. Hát, gyerek, az útra érkezve ami kő volt, a nagy sungtól mind a hátsómon, erősen és keményen agyoncsapott billentyűzetként zongorált. Ahogy az egyik kedves diákom írta a téli fogalmazásába – „a seggem majdnem összeszakadt”. A szánkó, amikor lassított, valahogy lekecmeregtem róla. Persze megköszöntem a fuvart, de azután valahogy mán nem volt kedvem burungérozni. A szalmával kitömött nájlonzsákommal a hónom alatt, a kicsi tanítványaim kíséretében csaptattam hazafelé. A fenyőről leszakított jégcsapot es megkóstoltam.

 

Hát elég ánkón (itt – ügyetlennek, kók szereléknek) nézhettem ki, félrefacsart sállal havason, jeges sapkámmal a fejemen. De mit es számított mindez, amikor egy isteni élménybe volt részem. Hála a kis manóknak ezért a kedves jeges, méges szívmelengető élményért.

Gyimesfelsőloki téli pillanatok.

Fényképezte: Zöld Teréz

Fenyőszegi

Tömbházkörnyéki olimpiák és nemzetközi tornák

 A múlt évezred utolsó századának nyolcvanas éveiben, Szeredában dúlt a szocializmus. A tévéadás üdítő adásai között, főleg gyerekszemmel kukucsálva, a sportműsorok voltak. A gyerekek látván a sikert felbuzdulva utánozták a híres sportolókot. Ezért előszeretettel rendeztek meg az udvaron, inkább lelkes leányokból álló csapatok, az évszakhoz megfelelően, nemzetközi tornákat. Egyaránt folytak a versenyek a mostanihoz viszonyított hűvösebb nyarakon és a téli lajbiszaggató hidegekben.

A bajnokságok sokrétűek voltak, akár a szervezőik. Apait-anyait beleadtak. Főleg akkor jöttek össze, ha a tévében végigsöpört egy országos, vagy egy nemzetközi bajnokság.

Az nyári olimpiáról, az európai és a világbajnokságról jobb, ha szűken beszélünk. Az egyszer hétszentség, hogy azokon a nyarakon tele voltak a porolók, bordurák, s minden tenyérnyi aszfalthelyek ugrándozó kicsi leányokkal és fiúkkal. Bevallom nagyon merész jelenetekre voltak képesek. Ezek közül a szertornákon kisebb nagyobb sérülés is megesett. A porolók (felemás korlátok helyettesítői) számítottak a legnagyobb kihívásnak, ugyanis az ügyetlen tornász esés közben nem a szivacson landolt, hanem az aszfalton. Zuhanás közben még ide-oda belerittyenthette karját, lábát, derekat, kobakját sötöbö. Örvendezhetett a versenyző, ha csak néhány kék folttal vagy kukóval (ütéssel szerzett dudorral) a fejin lett gazdagabb. Természetesen, ahogy lenni szokott az ügyesebbek megúszták, de voltak közülük, akik egy-két zúzódással, fejre eséssel vettek véget aznapi versenymutatványuknak. A nem annyira veszélyes számoknál már az izgalom elpárolgott. A talajtorna alatt egy helyben hümmögött (dalolt) a közönség, akik egyben versenyzők is voltak, vagy még néhány magukkal hurcolt kis testvérke. Kivéve a bordúrás (gerendás) mutatványokot, ahol biza kibicsakolhatott, vagy kificamodhatott a láb a félegyensúlyozástól.

A fénykép a bizonyos téli sportok idején készült. Rita emlékezetében a blokk körüli társaság tagjai a képen található gyerekekből kerültek ki. Éppen szülinapozás folyik. A széles mosolyú fiúcska és a kisbabát ölében tartó kislány között mosolyog az ezüst érmes Rita. Fölötte pedig Zoli, a testvére áll.

A kép Iszlai Rita tulajdona

* * *

A díjosztás hasonló csindarattával történt akár a tévében. Csak itt sztaniol papírból kivágott kerekségek helyettesítették az érméket. A sárga fényespapír az aranyat, a fehér az ezüstöt, míg a narancsszínű vagy a piros a bronzot helyettesítette. Volt minden egyes zárónapon üdvrivalgás, himnusz, boldogság, meg miegymás.

Hogy miként válogatták ki a nagyszerű sportolókot a nagy megmérettetésre az alábbiakban arra es fény derül. Egy ilyen kemény sportesemény teknikájának a megszervezésén szerencsére ott lehettem. Nemcsak, szem hanem fültanúja es voltam. Mondjuk eppeg semmi dolgomban megfigyelőként táthattam a pufámot többedmagammal az év eme didergősebb felében. Persze egymást között sutyorogósan vigyorogva.

Tehát, hasonló események zajlottak mint nyáron, csak fagyos kutyaszar hőmérsékletű időjárás idején, egyértelműen a téli sportokat űzték. Így természetes. Há’ nem? Há de!

Az esemény amit pajtásaimmal együtt kukkoltunk, egy téli „műkorcsolya világbajnokság” volt. Annak a teljes lezajlását sikerült végignéznünk.

Első lépésként arra lettünk figyelmesek, hogy ezek mos korcsolyabajnokságot akarnak, olyan de mos mindjárt módszerrel. Persze először vita folyt, hogy ki milyen náció fölségjele alatt léphet fel. A kedveltek között mindig ott volt a magyar és az amerikai, de akadt kínai, lengyel, francia, angol (angol-országból), német és román is. Az egyik kicsi leányka semmiképp nem akart beállni a sporteseménybe. Erősen megvolt rea az oka, mert sosem nyert érmes helyet, amit őszerinte megérdemelt volna, alanyi jogon kijárt volna nekije. Puffogott rendesen, a többiek kedveskedtek, mert a létszámcsökkenés egyből áthúzta volna a bajnokság megrendezését, mivel még vagy kettő félig-meddig kijelentkezett utána. Már vacsogtak (nyafogtak) is a hívei, hogyha a búsolós nem játszik, akkor tényleg kiállnak ők es. Baj volt a helyezésekkel es, mert mindenki nem nyerhetett. Pedig nagyon szerettek nyerni. Még nem az a világ volt. Viszont nem létezett vesztes se, csak hát a szerencse, vagy a proci, az éremhez segítette a kiválasztottakot. Nehéz volt eldönteni, hogy ki kapjon érmet, s ki nem. Ráadásul tudták ki az ügyesebb. Addig -addig kérlelgették a visszavonulásban lévőt, hogy a sok istáltatás (instáltatás) közepében neki ígérték a harmadik helyet. Mivel a kislány sohanapján délután volt érmes, boldogan beléegyezett. A pálya egy zsákutcai kocsiforduló helye volt. Akkor éppen nem jártak kocsik. Mondjuk kevés es volt belőlik. A olimpiászok közelében lévő tragacsok sem indultak sehova.

Hajdan ez a kis utca hemzsegett a gyerekektől., zsibongott a zsivajtól.
Ma már több a kocsi, mint a gyerek

Az ügyes kis taknyos, orrából gyertyát eresztő kicsi leányka utánozta az amerikai bémondónőt. Közbe-közbe letörülte orra alól a zavaró csillogó gebakszot. Talpraesetten a nagyközönség felé fordulva mosolygott, majd a nagy semmiből előkapta a karácsonyfából levágott cserekjés (fenyőtüskés) csutkát. Az testesítette meg a mikrofont. Aztán semmi teketória nélkül rögtön bémondta az összes versenyző nevét. Addigra egymást között még újra letisztázták, hogy ki milyen nemzetnek a fia-borja.

Elsőként saját maga lépett jégre. Csak amúgy sercegett alatta a korántsem egyenletes jég. Hol dombos volt, hol meg annyira vékony, hogy még az aszfaltot is helyenként keményen körcölte (karcolta) a korcsolya éle. Sok cselt mutatott bé. Próbálkozott a balettkorcsolya számok szinte mindegyikével. Néha meg-meginogott. Ilyenkor inkább az absztrakt korcsolyabalettnek adózott... Időnként hátsójához biza közelebbecske került a jégpálya hozzá. Például, amikor seggre ült. De ennek dacára minden egyes alkalommal jelezte, hogy pont úgy akarta. A huppanás közben nőies mozdulattal vonagolva felnyújtotta a kis kezét a magasságos egek felé, miközben, ha fájt es az esés, nem felejtett el mosolyogni. Itt nem volt semmi proci, talán. Semmi kétség nem fér héza. Igaz, a bémondónő egyben zsűritag es volt...

Osztán szerre érkeztek a tehetségesebbnél-tehetségesebb városi kiscsajok. Veszettül mutatványoztak: forogtak, pörögtek, szédelegtek, inogtak, estek és lepcsentek (itt - esetlenül földre zuhantak), de mindenki ügyesnek bizonyult. Ezzel pajtásaimmal együtt én es egyetértettem. Ilyen merészen, ennyi veszélynek kitenni magukot nagy bátorságról tettek tanúbizonyságot.

Ezen a korcsolyás megmérettetésen részt vett Zoli barátom testvére, nevezetesen Rita es. A bémondónő, mint egyébként végig, határozottan jelentette ki: „Most Rita jön!”. Jött is. A bémondás hiányossága talán az volt, hogy a nagy drukkolásban nem tisztázta milyen náció tagja es Rita. Boldogan integetett a jó népnek (közönségnek satöbö), aztán megpróbált helyéről felkecmeregni. Sajnos a korcsolya szabad életet akart élni, ide-oda ficánkolt alatta. Végül talpra állt, és teljes odaadással, átadva magát a verseny szellemének, fürgébe kapcsolva, nekiugrott a jégnek. Olyan sebesen haladt, hogy mellette huzatot lehetett volna kapni. Kábé, mint a marékból kicuppantott vizes szappan, ahogy rapidon halad a vízben. Kitárta magasba az egyik karját, hetykén, de merészen kinyújtotta a bal lábát, picit kocsonyaszerűen rezgett, de ilyenkor mit számít, az biza még jól beléfér. A zsűritagok nehogy leleplezzék félelmét, nagy hirtelen egyet sirült (fordult). A nagy sirülésbe beletántorodott, majdnem felesett. Nagy kocája volt, mert elérte a közeli Dácsia kocsit, amiben botladozása közben lefékezhetett, és rajta megtámaszkodhatott. Ezzel az alig észrevehető lazítással erőt tudott venni magán. Ugyanolyan hirtelen, mint sirüléskor nekivágott újra a hepe-hupás pályának. Sajnos a hirtelenségében tett mozdulatok újabb kihívások elé állították őt. A balettkorcsolya recés hegyével végig bukdácsolta, hegyesen élen futva, az egész pályát. Majdnem orra esett, aztán szinte hanyatt, de mindegyiket csodásan kiegyensúlyozta. Néhány laza fordulatot tett, s meglepetésére egy vékonyka kilengést leszámítva, sikerült megfordulnia saját maga körül. Itt határozottan leállt. Feltartotta az egyik kezecskéjét a magasba, s evvel készen es volt a lenyűgöző mutatványokban bővelkedő műsorszám. A zsűritől 10-ből 9.45. pontot kapott érte. Marha jól állt, akár a többiek. Profiknál ez már csak így megy… Néhány százalék választotta el az egyik tehetséget a másiktól.

Ha nem tévedek itt tartották a korcsolyabajnokságok egy részét.
A csíkszeredai Lendület Sétány ma.

A remekbe sikerült egyéni számok véget értek. Jöhetett a zsűri végleges döntése. Mint minden alkalommal, egy kicsi zűr kerekedett a díjazásnál. A nagyon jókat nehéz díjazni. Azért álljon meg a világ, mindenki nem lehetett első se. Úgy gondolták egy dobogóra, csak egy kerüljön. Végső döntés szerint Rita második lett. Az első hely feltétlenül a bémondonóé kellett maradjon. Hiába, az ő ötlete volt a nagy megmérettetés. Azonkíjjel ennyi funkció mellett tehetségével nemcsak a pályán hasított. A harmadikot is megnyerte egyvalaki, de nem az akinek megígérték. Volt es puffogás (duzzogás) újra. Nagy nehezen rávették, hogy következőben es versenyezzék. Csuklóból rögtönöztek, hogy eppeg ott abba a szent helybe vették észre, hogy a harmadik helyre két egyenlő pontszámos jött ki. Micsa öröm, hiszen akkor két-harmadik hely van, akkor beléesett a díjazásba a puffogós es. De őneki úgyse tetszett már, tovább durciskodott. Mellőzve érezte magát. Már újra arról beszélt, hogy következőbe még azért se jön el korcsolyázni. Volt nagy keveredés. A bémondónő es akarta szépíteni a dolgot, de minden ügyekezete ellenére sem jött össze. Sehogy se! Aztán Rita leleményessége segítette ki a bémondónőt es a bajból. Azt mondta, hogy a merkelős (neheztelős) csaj legyen az első harmadik, és a másik a második harmadik. Egyszeriben mintha kivirult volna az égbolt. Szemperc alatt megszűnt a szenvedős csaj puffogása, merkelése, durrogása. Lett nagy személyre baggatott (személyre szabott) „igazság”, és az ezzel járó boldogság. Jöhetett az éremezés. Szerencsére egy bordúrakövet (járdaszegélyt) már pár napja kiszedtek a helyiről, s feltették az átellenben fekvő bordúra tetejire. Na, arra állt fel az első helyes, melléje a másik három. Himnuszoztak es egy kicsit, de mivel fagytak meg a nemzeti büszkeséget egy cseppet megnagyolták. Ezt követően a hús korcsolyás leányok piros orcájukkal és a lilásba forduló szájacskájukkal, égő tűzvörös sapkából félig kikandikáló fülecskéjükkel megelégedve vették az irányt haza. Eljött az ideje, hogy kiolvadjanak.

Az egyszer biztos számunkra, nekünk nagy kelekótyáknak, akkor jó szórakozást biztosítottak. Legalább egy darabig elvoltunk a blokkok közötti téli olimpiával. Volt amit megkommentálni, amin szórakozni, de a sportolóknak es. Az akkori fejembe megfogalmazódott az a szándék, hogy milyen kitartóan és komolyan játszódták végig a versenyt, valóban megérdemelték, hogy jól érezzék magukot. S végezetül mit es tehettem volna, mint sok szerencsét kívánjak a lelkes versenyzőknek, és ne adják alább sohasem. Minél több boldog perces csokoládés fényespapír érmet nyerjenek a továbbiakban, de ne csak játékbajnokságokon, hanem az életben es.

Írva pikszel (golyóstollal): 1983

Megbubázva , de már pötyögve: 2022

Fenyőszegi B. Levente