Egy ritka szép kikelet felidézése

Nyilladozó kékberkek a véderdő közelibe

Ha az emlékezetem nem gebbedt meg, akkor csakis harmadikos lehettem, amikor egy cseppet másként kezdődött a fenyőszegi tavasz. Legalábbis nekem.

Az egyik hóolvadós napon, amikor a cinege cinke reggeli ciripelése költött vidáman indultunk a friss időbe iskolába. Hazafelé nem a fenyőszegi úton csoszogtunk végig, hanem kimásztunk Zsögödferedő véderdejibe. Isteni egy élmény volt a vizes hóba mászkálni, amelyiknek tetejiken imitt-amott elkezdett folydogálni néhány erecske. Egyesek belőlik folydogálván a kis havas besüppedésekbe tavacskákot képeztek, majd kidugulva folytatták útjukot le az Olt felé. Márciusba voltunk, s mán kezdtek megmozdulni a rügyek. Teríteztek, ásítoztak, s egy része, a merészebbje ki es pattant. A két bátyám Richárd és Sanyi arra vett rea, hogy keressük fel a kékberek (májvirág) lelő helyet. Hadd lám ca' kibuttake? S ha igen, akkor mekkorát es nőttek. Nezegettük, erősen keresgettük, de asztán mikor már szinte feladtuk s a szemünk es ki volt meredve, akkor bukkant rea Richárd egy kicsi csoport hajtásocskára. S ő azt állította azokból, hogy lesznek az igazi kékszépségek csak még kell hézik elég fény és meleg. A szakértelmes bámulászás után akármilyent süppedtünk es a hóba, csaptattuk hazafelé.

Amire hazaértünk az erdő közti közbe térdig bé-bésüppedő hóba bakkancsaink megteltek az olvadt levivel. Vartyogtunk egészen a kis lakunkig, mint az Olt menti szerelmetes békák, ahogy teszik minden tavasszal. Annyi különbséggel, hogy a műénkbe egy deka szerelem se vót. A lábunk megfázott, de szerencsére a jó kellemetes lágy idő egész hazáig kitartott. Hát hogy es mondjam, ezt a kerülőt egy kicsi taknyolással s prüsszögéssel megúsztuk. A Fűtőnél szárítottuk lábbelinket, meleg teát ittunk, s az agyunkba titkon nagyon vágyódtunk arra, hogy lássuk a kékberek fejlődését.

Persze a napok teltek el a nagy „felfedezés” után. Direkt megvártuk, amíg a hó legalább a déli oldalakon elmúlik, s azután mentünk ki, úgyanúgy hazafelé jövet az iskolából a véderdőbe, mint előbbször. Már csak hófoltok maradtak a véderdő közelibe. Mű, béérve a fák közé szinte egyszerre törtünk ki a hurrába, mert felfedeztük a kékberek bimbóit. Sokan voltak egész nagy területet leptek bé. Ej be hogy mennyire tetszett! Nem szedtünk le egy szálat se belőlik, mert vártuk, hogy nyíljanak ki. Vasárnapra tartogattuk a kicsi kirándulást, s egyúttal meglepetést desanyánknak. Addig volt vagy négy nap. „Tűkön ülve” töltöttük az időnköt.

Kékberek tócsácska

Aztán végre eljött a várva várt virágvasárnapi kirándulós nap, amikor az egész testvér nekiereszkedett a hegy felé. Még Kukker kutyánkot meg Cincili macskánkot sem hagytuk otthon. Ők mellettünk pajkoskodtak, bolondkodtak egész úton. A márciusvégi nap csak amúgy ragyogott. A hegyeken egyre több helyen csorgadozott bé a hólé, s a kis fehér foltok is egyre haloványabbak voltak. Vizenyős szemekkel fáradtan bámultak reánk. Mű pedig a napsütéses időbe egyre gyorsabban haladtunk előre. Hamar a kiérkeztünk helyszínre, a kékberkek csudálatos birodalmának határára. Nem találkoztunk sem medvével sem őzikével, pedig arrafelé nem egyszer láttunk belőlik, s nem es egyet... Viszont mán kinyíltak a kékberkek. Ott ahol a napsugarak megtudták cirogatni szirmocskáikot, mint csuda üde kékségek lepték el a bokrok és a fenyőfák alatti tágas helyeket. Néha lilásan, máskor hűvös felhőkék színben játszva bámultak ránk. Az egészet a vadboroszlán rózsaszínben öltözött bokrocskái tették még mesésebbé. Micsa tavaszi illat csapott meg ott a fák között, hát az nem volt semmi... Ez a boroszlán illatjával átölelve ringatózgatott a kékberkek felett. Emlékszem találtam egy rózsaszínűt és két fehér példányt ebből a gyönyörű berkekből. Szedtünk es belőlik. Na de nem téptük le a fél völgyet, csak egy csokrocskát készítettünk desanyának. Melléje egy ágacska boroszlánt es megakasztottunk. Szerencsére Richárd hozta a halnyelű bicskáját, met avval könnyebb volt a boroszlán ágacska lenyisszantása. Ennél jobban nem akartuk bántani (ahogy későbbecske tudtam meg), a tündérek őrizte helyet. Búcsúzáskor még néhány percig bámultuk őket aztán elindultunk hazafelé. Néhányszor hátralestem, hogy még lássam a kékséges virágtavat, s akkor vettem észre, a szemem sarkából, ha minden igaz, egy csudaszépséges lényt, ahogy csöndesen szálldogál a virágok felett, s egyik társával sziromkoszorúba bújva láthatatlanná vállnak.

Persze nem nyugodtam belé, visszalépkedtem, s egy kicsit vártam, s hát láss csudát, kis szárnyas tündérkefélék búttak elé a kék virágtavacskákból. Óvatosan felém szálldogáltak. Látták, hogy nincs veszély, szóba elegyedtek vélem. Ott helybe megtudtam, hogy ők a virágtündérek. Az egyik hézám repült, ső valami olyasmit súgott a fülembe, hogy: "Jó kedvet, örömet szerezni másoknak igen szép, s úgy nagyszerű, ha  ügyelünk, és figyelünk egymásra. A kis virágok gyükereit nem érdemes bántani, met többet nem nyílnak, s akkor velünk mi lesz?" Ünnepélyesen megfogadtam, hogy odaügyelek, ha virágot szedek, s megnézem a szirmok közé nem-e pihent le valaki.

Ekkor a testvéreim hangját hallottam, hogy mán menjek, ne mind maradjak le tőlik. Csak egy cseppet figyeltem férre, sŐK ez idő alatt, mint a macskát, ahogy kisiccelik a házból, eltűntek, akár a kámfor.

Merészkedő pimpók (barkák)

Nem es kell mondjam, hogy mekkora hatalmas boldogságba értünk haza. Desanya es örvendett, met szebbé tettük az ünnepet. Az elkövetkezendő napokba gyorsan kezdett ződülni minden. A pimpók es majdnem kicsattantak az egészségtől. S a táj olyanná változott, jött hogy beléharapjak.

Fenyőszegi Bóklász