Egy ritka szép kikelet felidézése

Nyilladozó kékberkek a véderdő közelibe

Ha az emlékezetem nem gebbedt meg, akkor csakis harmadikos lehettem, amikor egy cseppet másként kezdődött a fenyőszegi tavasz. Legalábbis nekem.

Az egyik hóolvadós napon, amikor a cinege cinke reggeli ciripelése költött vidáman indultunk a friss időbe iskolába. Hazafelé nem a fenyőszegi úton csoszogtunk végig, hanem kimásztunk Zsögödferedő véderdejibe. Isteni egy élmény volt a vizes hóba mászkálni, amelyiknek tetejiken imitt-amott elkezdett folydogálni néhány erecske. Egyesek belőlik folydogálván a kis havas besüppedésekbe tavacskákot képeztek, majd kidugulva folytatták útjukot le az Olt felé. Márciusba voltunk, s mán kezdtek megmozdulni a rügyek. Teríteztek, ásítoztak, s egy része, a merészebbje ki es pattant. A két bátyám Richárd és Sanyi arra vett rea, hogy keressük fel a kékberek (májvirág) lelő helyet. Hadd lám ca' kibuttake? S ha igen, akkor mekkorát es nőttek. Nezegettük, erősen keresgettük, de asztán mikor már szinte feladtuk s a szemünk es ki volt meredve, akkor bukkant rea Richárd egy kicsi csoport hajtásocskára. S ő azt állította azokból, hogy lesznek az igazi kékszépségek csak még kell hézik elég fény és meleg. A szakértelmes bámulászás után akármilyent süppedtünk es a hóba, csaptattuk hazafelé.

Amire hazaértünk az erdő közti közbe térdig bé-bésüppedő hóba bakkancsaink megteltek az olvadt levivel. Vartyogtunk egészen a kis lakunkig, mint az Olt menti szerelmetes békák, ahogy teszik minden tavasszal. Annyi különbséggel, hogy a műénkbe egy deka szerelem se vót. A lábunk megfázott, de szerencsére a jó kellemetes lágy idő egész hazáig kitartott. Hát hogy es mondjam, ezt a kerülőt egy kicsi taknyolással s prüsszögéssel megúsztuk. A Fűtőnél szárítottuk lábbelinket, meleg teát ittunk, s az agyunkba titkon nagyon vágyódtunk arra, hogy lássuk a kékberek fejlődését.

Persze a napok teltek el a nagy „felfedezés” után. Direkt megvártuk, amíg a hó legalább a déli oldalakon elmúlik, s azután mentünk ki, úgyanúgy hazafelé jövet az iskolából a véderdőbe, mint előbbször. Már csak hófoltok maradtak a véderdő közelibe. Mű, béérve a fák közé szinte egyszerre törtünk ki a hurrába, mert felfedeztük a kékberek bimbóit. Sokan voltak egész nagy területet leptek bé. Ej be hogy mennyire tetszett! Nem szedtünk le egy szálat se belőlik, mert vártuk, hogy nyíljanak ki. Vasárnapra tartogattuk a kicsi kirándulást, s egyúttal meglepetést desanyánknak. Addig volt vagy négy nap. „Tűkön ülve” töltöttük az időnköt.

Kékberek tócsácska

Aztán végre eljött a várva várt virágvasárnapi kirándulós nap, amikor az egész testvér nekiereszkedett a hegy felé. Még Kukker kutyánkot meg Cincili macskánkot sem hagytuk otthon. Ők mellettünk pajkoskodtak, bolondkodtak egész úton. A márciusvégi nap csak amúgy ragyogott. A hegyeken egyre több helyen csorgadozott bé a hólé, s a kis fehér foltok is egyre haloványabbak voltak. Vizenyős szemekkel fáradtan bámultak reánk. Mű pedig a napsütéses időbe egyre gyorsabban haladtunk előre. Hamar a kiérkeztünk helyszínre, a kékberkek csudálatos birodalmának határára. Nem találkoztunk sem medvével sem őzikével, pedig arrafelé nem egyszer láttunk belőlik, s nem es egyet... Viszont mán kinyíltak a kékberkek. Ott ahol a napsugarak megtudták cirogatni szirmocskáikot, mint csuda üde kékségek lepték el a bokrok és a fenyőfák alatti tágas helyeket. Néha lilásan, máskor hűvös felhőkék színben játszva bámultak ránk. Az egészet a vadboroszlán rózsaszínben öltözött bokrocskái tették még mesésebbé. Micsa tavaszi illat csapott meg ott a fák között, hát az nem volt semmi... Ez a boroszlán illatjával átölelve ringatózgatott a kékberkek felett. Emlékszem találtam egy rózsaszínűt és két fehér példányt ebből a gyönyörű berkekből. Szedtünk es belőlik. Na de nem téptük le a fél völgyet, csak egy csokrocskát készítettünk desanyának. Melléje egy ágacska boroszlánt es megakasztottunk. Szerencsére Richárd hozta a halnyelű bicskáját, met avval könnyebb volt a boroszlán ágacska lenyisszantása. Ennél jobban nem akartuk bántani a tündérek őrizte helyet. Búcsúzáskor még néhány percig bámultuk őket aztán elindultunk hazafelé. Néhányszor hátralestem, hogy még lássam a kékséges virágtavat, s akkor láttam a szemem sarkából. Ha minden igaz egy csudaszépséges lényt, ahogy csöndesen szálldogál a virágok felett, s egyik társával sziromkoszorúba bújva láthatatlanná vállnak.

Merészkedő pimpók (barkák)

Nem es kell mondjam, hogy mekkora hatalmas boldogságba értünk haza. Desanya es örvendett, met szebbé tettük az ünnepet. Az elkövetkezendő napokba gyorsan kezdett ződülni minden. A pimpók es majdnem kicsattantak az egészségtől. S a táj olyanná változott, jött hogy beléharapjak.

Fenyőszegi Bóklász