Az 1975-ös Nőnap

 Ejsze mán több es voltam, mint hetes feles, évekbe számolva gondoltam…, mikor újra eljött a Nők Napja. Akkoriban ezen a neves napon inkább a desanyákot ünnepelték meg.

Elsős koromban ez a tény egy dekát se izgatott. Az akkori zsögödi tanító nénink a negyedikesek segítségével, mert egy teremben voltunk vélük, készítette el a képeslapokot. Egy rajzlapot ügyelettel kettéhasítottak, s azt es kettőbe tűrték. Az elejire reapecséltelték, hogy Március 8, s Nők Napja. A kettétűrt papír belibe pedig bépecsélteltek egy hóvirágcsokrot. Na azt maszatoltuk színesre egyenként ki, mű elsősök. Figyelmeztettek, hogy adjuk át desanyánknak. Én megtettem, s ennyi. Nem éreztem semmi különöset tőle. Desanya persze örvendezett nekije.

Saját készítésű bubás nőnapi képeslap

* * *

Viszont a második osztályos koromban ez másként zajlott. Mivel Tőke Erzsébet tanítónénink nyugdíjba ment, Csibi Géza tanítóbácsi vett át minket. Ő is nyugdíjas volt, de úgy látszik nem került senki, s egy esztendőre reaért, hogy velünk legyen. Akkor a mű osztályunkot a harmadikkal rakták essze. Hamar megszerettük az öreg urat, akár a volt tanítónéninket. Viszont a tanítóbácsiba volt valami nagytatás. Ámulattal hallgattuk ahogy mesélt, s szinte észrevétlenül követük hasznos tanácsait.

Elérkezett március. A tanítóbácsink már figyelmeztetett, hogy hamaroson itt a Nők Napja, s ilyenkor jó felköszönteni a nőköt. Nemcsak desanyánkot, de más nőköt es, akiket szeretünk. Mint például nagymamánkot, nagynéninket, s akinek volt leánytestvére azt es. Esetleg, ha nem annyira zsenántos (zavarba ejtő), akkor a szomszéd leánykát, vagy a többi copfos nagyhajú népséget, lehet osztálytárs es, érdemes köszöntgetni virágocskával, magunk készítette kicsi ajándékkal, vagy versikével. S még azt es hézatette a tanítónk, hogy desanyánknak, vagy a fontos nőszemélyeknek, ha nincs péndzünk ajándékra, s nem találjuk ki mit mókoljunk (készítsünk) essze sajátkezűleg, az nem baj. Úgyes istenibb ajándékba egy verset mondani, met azt nagyon szeretik. Hát, hogy szokás mondani a gyereknek, s másnak es, péndzből volt a legkevesebb, nekem aztán pláne… Na, de nem baj, met a tanítóbácsi hozott ügyes kicsi versikéket, és mindenki azt választhatta belőle, ami eppeg csak neki tetszett. Én es kiválasztottam a magamét. Március nyolcra mán kívülről fújtam.

Szombat nap lévén hamarább fejeztük bé az iskolát (akkoriban szombaton es jártunk). Egy darabig az osztálytársaimmal gyúrtuk a délbe megereszkedő olvadó havat. Ők es a versikéikkel voltak elfoglalva. Amint elváltunk, nekem volt bőven még amit menjek fenyőszegi otthonunkig. Most nem bámulásztam, s tátottam a pufámot esszevissza, hanem ütemes sebességgel tekertem es haza. Izgatott voltam rendesen. Csak a zsögödvégi tornácán huncutkodó székelyruhás bácsi vette el nagy hirtelenséggel a figyelmemet a versikéről. Ő mindig megtudott jeszteni. Csak amúgy csillogott a szeme, s bajsza alatt pedig látszott ahogy elvigyorodott. Erre a nagy jetségre még sebesebb tempóra kapcsoltam.

Gyorsaságomba, mind csak a versikét duruzsoltam magamba, ki tudja hányszor. Mikor a küszöbre értem, becsületesen elment a bátorságom. Gyomorideges lett a pockom. Elszállt vele együtt az erőm es. Mielőtt béléptem volna az ajtón eszembe jutott a tanítóbácsi nyugodt és kimért alakja, kedves biztatása. Na, abból a szippantottam az erőt. Ahogy béértem a házba, ott volt szembe desanya. Az ágy melleti széken ült. Valamit baggatott (vart). Nem sokat vacakoltam, letérgyepltem elibe, s először béhunyt szemmel, de második szakasznál lassan megreckírozva egyre kikerekedett stoplámpákkal egyhuzamban elmondtam a verset. Láttam, hogy könnyes lett a szeme, s megölelt. Ritka jól esett. Eleinte azt hittem, hogy valahol hibáztam, de végül kiderült hogy nem azért könnyezett, hanem azétt, hogy milyen szép verset mondtam nekije.

Persze el akartam mondani nagymamának es, de aznap nem sikeredett, vasárnap viszont igen. Ő es megölelt, azt hiszem egy cseppet meg es szorongatott, s ugyanúgy megvolt hatódva. Mán nem es tudtam, hogy jó volt-e a versmondás vagy nem, ha mindenki elpityeredik tőle.

Nők napi képeslap

Hétfőn a tanyítóbácsi megkérdezte, na hogy es mint volt otthon a versmondás. Na, akkor tudtam meg, hogy a könnyezés, az egy jó dolog volt. Amilyen jól esett nekem az ölelés, desanyámnak, és nagymamámnak ugyanolyan csudás volt, hogy hallott engem szavalni. Egy cseppet megbüszkültem (büszke voltam magamra), hogy ilyen jól sikerült. Ejsze akkora sikert azóta sem értem el életemben a költemények elszavalásával.

Hogy tiszta legyen a kép, itt az a versike, ami az évek során ezt az emléket kedvessé tette:

Kányádi Sándor: Köszöntő március 8-ra

Tavaszodik, virág nyílik:

hóvirág, ibolya.

Összeszedtem, mit csak leltem,

ebbe a kis csokorba.

Tavaszodik, a hegyekről

patakokba fut a hó.

Soká éljen, édesanyám,

S még száz évet nagyanyó!

Rea egy esztendőre megszületett az első "pufácska meglepetés" es...

Fenyőszegi B. Levente