Karácsonyi disznyók balladája

Desapa gyerekkorában a disznyójukkal

Amikor ez történt, mán nem laktunk Fenyőszeg legvégső szegeletében. Sőt odáig sem cammogtunk fel, még állattartás ügyében sem. Amióta Szeredába laktunk Nagyanyámékhoz jártunk le dolgozgatni. Desanya veteményes tartott fenn, s egy darabocska pityókaföldet, aminek műveléséből mó gyerekek es kivettük a részünköt. Tyúkokot és nyúlakot es tartottunk, de a fő szám a disznyó volt. Malacokból disznyókót nevelgetünk, hogy kerüljön valami kiadós falat télire, de főleg a karácsonyi lakomára. Ezért es jártunk el ősszel a helyi cseápéba (kollektív gazdaság) pityókát szedni, hogy valamivel szaporítsuk fel a disznyók eledelét.

Desanya az 1980-as években a házi jószágok között

Persze, amíg még südők voltak, csihányt (csalánt) es szedtünk jó bőven nékik. Szinte naponta, s zsákoslag. Mondtuk keménykedve, legényesen, hogy egy szikrát se csípi a kezünköt. Dehogynem! Úgy csípett, rúgott, szórt és nyesett, mint a nyavalyás hájdermenkő (mintha az istennyila csapott volna a kezünkbe). Főleg szedés közbe, ahogy döfődve megsimogatta a karunkot. Hiába csinálta a csihány az eszit, met münköt egy dekát se érdekelt. Ejsze az azutáni hólyagok, s viszketések valamicskébbel többet mózeroltak rajtunk, hogy el ne felejtsük mibe es nyúltunk belé. Bizonyisten, úgy tudott viszketni, mint a hétszentség!

Na, de ne mind sajnáltassam magunkot, mert a végső eredmény méges meghozta a kellő örömöt. Láttunk hogyan növekednek röfögve, boldogon, moslékot bémocskolva, a csekáink. Belelés után nekikezdtek kipihenni az evés fáradalmait. Mú pedig dolgunk végeztivel egyet futkorásztunk, de nem mentünk messzire, mert Nagyanyám mindig adott valami finom harapni valót. Én a dzsemes kenyereket szerettem a legjobban. Valósággal bégyúrtam magamba. Úgy lenyeltem, akár a csuka az áldozatát. Volt dzsemes kenyér, s nem volt. Szemperc alatt eltűnt, mint a kámfor.

Az igazi örömözés azonban decemberre jött el, amikor úrrá lett rajtunk az izgalom, amikor mán ki volt tűzve a disznyóságos napja. Ej be nagy es volt a vigalom, amikor ténylegesen sor került a disznyóölésre! Nincs egy olyan íróalkalmatosság, amivel meglehetne örökíteni!

Valahol a Hargitán, valamikor úgy a karácsonyi ünnepek előtt

Aznap erőst korán nagy hirtelenjébe keltünk fel, s mentünk csikorgó hidegben a nagyanyámékhoz. Onnan egy cseppet vissza az Olt kanyarulata melletti nádashoz, mert megbízást kaptunk annak szedésére. Olyan kora reggel volt, hogy úgy tűnt, mintha éccaka matatnánk a száraz kórókért. Szedtük es rendesen, ki sarlóval, ki szabadkézzel, ki keccsűsön, vagy félkeccsűsön. Abba volt rendesen gyékény es, csak mű arra es reafogtuk, hogy nád.

Ameddig ott hótkoroskodtunk, jégen csúszkálva, a nádas között, addig nagymama, desanya elékészítették a fűszereket, elsősorban a fokhagymát, met anélkül nem létezett disznyóvágás. Osztán az edényeket, törlőköt, meg ami még ilyenkor kellett. Tüzet raktak, meg miegymás. Desapa, s az egyik erősebb nagybácsimmal béküllentettek egy két kupica olcsó pálinkát, ejsze Monaport (Monopol?) vagy mi a nyüveket..., amit a fehérnépek kínáltak fel, s jó alaposon nekifogtak az egyik disznyó elévezetéséhez. Azé az egyiket, met kettő volt. Egy darabig rendesen akadékoskodott. Nem es csoda a disznyó megérezte a vesztit. Félelmében visított, nyüszített, ikrándozott. Ki akart szabadulni az őt egyre keményebben szorító kezek közül. De aztán, ahogy lenni szokott, jó erősen lefogva, belédöfték a kést, oda pont ahova kell. A röfi pedig szinte megadta magát. Azért szinte, mert a döfés után mintha futni akart volna, de mán nem ment neki semminek, úgy kidőlt, mint a korhadt kerítés, ha a hideg szél egy cseppet hátból meglegyinti.

Na, jöhetett a perzselés. Mű gyerekek megkaptuk a disznyó fülét s a farkát. Azt nyaggattuk bé. Kegyetlenül rágtuk. Ej be micsa finom es volt! Amikor a férfiak megperzselték, letisztították róla a kormos részt, s azután a nagy testyét felrittyentették egy asztalra. Beléfogózkodtak a szétdarabolásához. Nagy szakértelemmel kezdték vagdosni. Előbbször a sonkát választották le róla, majd a hasára fordítva jöhetett a szalonnás része, és így tovább. Persze Nagymama tüsténkedve, egyfolytában töltötte a pálinkát nekik. S azok itták es.

Benn az esszegyült nagynénik segítkeztek a feldolgozásba. A komoly hézaértéssel szétválogatott húsok mellett, lett tepertyü, kolbász, véres, májas, disznyófősajt s minden finomság. Félretették a kocsonyának valót es. Eközben készítettek egy kicsi frissen sült húst. Köménymagos savanyó káposztával és uborkával isteni volt bébelelni. Ugyanabba az üdőbe már es csomagolták a segítkezőknek járó kóstoló adagokot es. Há, hogy es mondjam, zajlott az élet, s annak dacára, hogy munka volt dögivel, irtó jó hangulat lett.

Egy csobotfalvi aranyos kis röfike

A testvéreimmel ott ne, hülyéskedtünk elég sokáig. Szerettük, mint minden egyes kölyök és cefre, a nagy felfordulást. Nekem csak a piros hó nem tetszett, ami a disznyó vérivel volt átitatva. Avval es, az órák előrehaladtával mán szinte kezdtem megbékélni, mikor a disznyópajta felől bús röfögéseket hallottam. Egyedül kerémbálózva, csak tátottam egy darabig a számot egyfelé. Viszont az a szomorú hang egyre jobban csalogatott maga felé. Mind jobban érdekelt, hogy mi lett, még a nyáron a sárban hülyéskedő-kókoskodó csömivel. Mégis határozatlan voltam. Kerültem a dolgot, mint egyesek a forró kását. Összevissza kambacsoltam az udvaron, amíg oda nem értem a disznyóólhoz. Ott volt a húsvétra tartogatott Manci, lesütött fejjel. Próbáltam vigasztalni, de nem jött közél hézám. Szólítgattam, s amikor felnézett reám, marha nagy fájdalom futott végig rajtam. Szemében láttam azt a szenvedést, amit megélt társa elvesztésekor. Persze tudtam a vertyókolást (itt - megaszondást, elfogadott eszméket), hogy ez jószág, meg ehhez hasonló, de a szívem annyira megesett rajta, hogy aznap nem voltam képes több disznyóságot enni. Na de az éhjség nagyúr, s már másnap mint a dzsemeskenyeret nagyanyáméknál, csukamódjára nyeltem el a nekem kitett adag vérest, májast, s a többi finom falatokot.

Há' még ezt a telet ezek es meguszták...

Hiába az idő sem tudta eltüntetni, amit úgy négyszemközt hangtalanul elmondtunk egymásnak Mancival. Nem es kellettek héza szavak. A lényeg az, hogy a disznyó végtelenül szomorú tekintete beleégette magát az emlékezetembe, olyannyira, hogy felidéznem se kell, magam előtt látom. Nyilván a szükség nem bűn, valamiből élni kell. Mégis, mindezektől eltekintve, az ő fájdalmas szemivel megpillantani a világot, hát nem egy hétköznapi élmény...

Fényképek: családi archívum, jómagam és az  Antal Áron fotója

Fenyőszegi úr

Könyves históriák, olvasói emlékek

 Hajdanán, höhöö, negyvenhét esztendővel ezelőtt, amikor a fenyvesek közötti kicsi csóré vékony szelecske futkározása határozta meg a mindennapokat, és a zsögödi fák lombozata büszkén tarkállott az őszbecsavarodástól, kezdődött a könyvtárosi történetem. Na, akkor állt meg egy busz a „Zsögödi Vackor Máterünk” előtt. Azok a gyerekek, akik már ismerték e csodajárgányt, odarohantak, mintha cukorból lenne a gépjármű.

A "Vackor Máterem"

Jómagam botladozva haladtam feléje, s félve kukucskáltam bé az ajtón, s hát uram teremtőm, amit láttam szinte lehetetlennek tűnt. Nagy meglepetésemet még leplezni se tudtam. Könyvek sorakoztak a polcokon, a jól ismert és megszokott ülések helyett. Úgy emlékszem a buszsofőr mellett eregeltünk fel, s hátul szálltunk le. Hamarosan megtudtam, hogy ez a csodajárgány nem egyeb, mint egy mozgókönyvtár. Az a rengeteg könyv! Még világítás is volt benn. Mintha egy-két polc a busz mennyezetére is lett volna rögzítve… De ez már lehet, hogy az akkor énem képzeletbéli szüleménye. Aki könyvet vett ki, ahol a buszokon akkoriban igazából a kásszírnő szokott üldögélni, arrafelé siettek, mert ott várakozott rájuk a könyvtárosnéni. A gyerekek csintalankodása csillapodott, amikor a könyveket felírta az olvasólapjukra. Akinek nem volt olvasólapja, gyorsan írt egyet az ő nevére, s máris bejegyezte a kiválasztott művet. Későbbecske, megkérdezve osztálytársaimot, az is tudomásomra jutott, hogy a Megyei Könyvtár "döcögő" ifjúsági- és gyerekkönyvtára részlegének kis fiókja ereszkedett le hozzánk Zsögödbe.

Mostani agyaskodásom alapján ott felnőtteknek való könyvek is voltak, de jómagam, mint más gyerek, a gyerekkönyvekre voltam ráhangolódva. Tehát inkább azt láttuk, ami minket felettébb érdekelt.

* * *

Másodikos reményteljes ifjú pionírrá válásom előtt, történt vélem az a nem mindennapi furcsa eset, amiről úgy érzem érdemes szót ejtenem. Még az akkori tanító bácsinknak sem volt tudomása róla. Arról mondjuk igen, hogy minden ügyes gyerek könyvet vesz ki halomszámra, de a későbbi fejleményekről, vagyis ezen könyvek visszaszolgáltatásáról kevésbé. Visszakanyarodva a mozgókönyvtárhoz, szeptember végén én is felkapaszkodtam arra a járgányra, és kivettem Tudor Arghezi Jó reggelt kikelet! című kötetét, ami gyerekversekkel, és a kommunista ifjúságot egyengető sorokkal lőn tarkítva.

Naaagyon kedves volt számomra ez könyv, sok állatos és természetverset böngészhettem belőle. S attól, hogy kivehettem a nagy formátumba sűrített olvasmányt, irtó értelmesnek éreztem magamot. Olvastam is őket, folyamatosan, és válogatva. Sokat bámultam a versikék melletti képeket, s teljesen el voltam bűvölve tőlük. Nagyon értékeltem azt, hogy mennyire passzolnak a benne lévő rajzok a leírt sorokhoz. Több napon át gyönyörködhettem a kötetben, hiszen két hét volt adva a tartalmában rejlő betűhalmazok értelmessé tételének bűvös világában kutukálni. A szabadon választott könyv rejtelmeibe burkolózva erőre kapva szálltam magasra a fellegek közé. Igazi kikeletnek számított még ősz derekán is, mint a mostani novemberi időjárás.

Sajnos a boldog szárnyalást egy hűvösebb szép napon könyörtelen zuhanás váltotta fel. Egyik ügyetlen pillanatomban "sikerült" tintával lepacázni a könyv táblájának jobb felső sarkát. Attól a perctől kezdve szorongató érzés fogott el. Lelkem belső tájaira, súlyos kofferekkel érkezve, beköltözött a félelem és a rettegés. Vajon mit szól a könyvtárosnéni, ha majd meglátja a pacát. Hogy büntet meg felelőtlen tettemért? A pánikot az is erősítette, hogy másnap helyt kell álljak előtte, és ott helyben töredelmesen be kellett volna valljam bűnömet.

Kikerülhetetlenül eljött a másnap reggel, magamhoz téve a könyvet szinte húztam, vonszoltam magam után. Nem tudtam mitévő legyek. Semmire se tudtam figyelni. Dél felé úgy rendje-módja szerint megérkezett az iskolánk elé a szeretett mozgókönyvtár. Iskolástársaim boldogan szaladtak fel a könyves tragacsra. Sokáig haboztam, mitévő legyek... Aztán úgy hirtelenjében, ravasz ötletem támadt. Gyorsan kikaptam táskámból az áldozatul esett könyvet, és rohantam fel a buszra. Sürögtem-forogtam, mintha valamit keresnék, és az egyik polcra suttyomban elrejtettem az újonnan pacával kidekorált könyvet. Nem szólván senkinek leugrottam a buszról, s mintha mi sem történt volna, folytattam tovább a megszokott iskolás életemet. Két hét múltán a "mozgó-könyvtárosnéni" szóvá tette nekem, hogy mikor viszem már vissza a könyvet, s ez így ment bizony egy ideig, míg ősz végén, novemberben, az egyik osztálytársam az iskola előtti csupasz fák árnyék nélküli világában el nem mondta bűnömet a "mozgó könyvtárosnéninek"... A könyvtárosnéni nagy szigorúsággal vett elő engem, úgy ahogy az ember szokta előkapni a zsebkendőt, vagy a plajbászt, esetleg a vesszőt? Nem tudom. De azt igen, hogy erősen megszidott. Persze továbbra se mertem bévallani cselekedetemet.

Teltek a hónapok. Azt hiszem azé egy kerek év se telt bele, gondolom az újabb leltározásnál, amikor előkerült az elrejtett kötet. Örömömre szolgált, hogy a régen elveszettnek hitt könyv miatt nem kaptam többé fejmosást. A pacáért sem járt újabb adag feketeleves, de attól kezdve nagyon ügyeltem a könyvtári könyvekre.

Tizenegy esztendővel ezelőtt sétát tettem a Megyei Könyvtár gyerekkönyvek részlegére, ahol rábukkantam az említett könyv ikertestvérére. Több mint valószínű, hogy a pacásat leírták már régen. Érdekes érzés fogott el, mintha egy régi ismerőssel találkoztam volna.

* * *

Attól eltekintve, hogy nálunk a családban a könyvek őrzése-védése természetes feladatnak számított, mégis beleestem újból a kátyúba. Egy újabb eset kapcsán, amit most mesélek el, rájöttem, hogy a könyvekre ügyelés dolga nem is olyan egyszerű! Ezt szittyás kiállású meggyőződéssel merem állítani. Senki sem tudja milyen okból, de elcsúszhat az óvott-védett, dédelgetett könyv valahol az ismeretlenben.

1980 őszén iratkoztam be újból a Megyei Könyvtárba. Annak bizony már több mint negyven esztendeje. Még meg sem kezdtem a nyolcadik osztályt... Három könyvet vettem ki. Kettőre a háromból halványan emlékszem, viszont a sok viszontagságot megélt könyvre, arra túlságosan is élénken. Swift Gulliver utazásairól van szó. A könyvet azért vettem ki, mert a szüleimtől kapott Gulliver csak a liliputi utazásaiba avatott be. A művet természetesen sikerült kiböngésznem, azonban nem készültem fel arra, hogy barátom kölcsönkéri tőlem. Persze odaadtam egy kis olvasásra. Eljött az idő, hogy visszakellet volna szolgáltassam a kivett köteteket, azonban Gulliver híján jött volna össze, mivel azt nem találtam sehol. A barátomat is értesítettem bajomról, ő pedig azt mondta, hogy nem voltam otthon, de átadta szüleimnek. Desanyámnak egyből nem jutott eszébe a dolog, de egy hét elteltével megvilágosodott előtte a kép, hogy a barátom tényleg visszahozta az említett olvasmányt. Sajnos az újabb keresgélés is kudarcba fulladt, mert nem találta sehol sem. Kissé zaklatottan, de el kellett fogadjam az új helyzetet. Nem volt mit tegyek, vártam a jelen gonoszt... A kiküldött értesítőket fájdalmas pufával olvastam, hogy mikor viszem már vissza a könyveket, satöbbi.

Egy esztendő múltán mégis előkerült a Gulliver kötet. A könyvespolc rendbeszedésekor bukkantunk rá, be volt esve a többi könyvek hátához. Azonban akkor nem voltam abba se biztos, hogy hány könyvet kell visszavigyek, mert a figyelmeztetéseket egy jó ideje nem küldték. Zavarodottságomban nem tudtam mitévő legyek. Félretettem a könyveket, és idővel kissé meg is felejtkeztem róluk. Aztán eljött 1983. nyárvége, jött megént egy felszólítás a nálam maradt kötetek címjegyzékével. Akkor világosodtam meg, hogy visszavihetem volna tartozásomat, hiszen az a könyv, amelyet pluszba melléképzeltem a három mellé, azt a barátom adta nekem kölcsön, nem is én vettem ki. Ráadásul vissza is adtam neki. Micsoda kavarodás.

Úgy döntöttem visszaviszem a könyveket. Erősítésül az egyik jó barátomat hívtam a „nagy útra”. Nem hátráltam! Bátram a könyvkölcsönző mezejére léptem. A könyvtárosnéni nagyon megszidott és figyelmeztetett, hogy szóljak a trehány osztálytársaimnak és iskoláscimboráimnak, hogy méltóztassanak már visszahozni a könyveket, mert ha nem, megbeszéli az iskolával, hogy ne engedjék kilencedik osztályba. Ekkor kicsit elmosolyogtam magam, hiszen akkor éppen tizenegyedik osztályba készülődtem, de ezt a könyvtárosnéni nem tudhatta.

Könyvtárosként

Ezzel lezárult a közkönyvtáros könyvkölcsönzői első korszaka. Bükkhavason (Gyimesközéplok – Hidegség) és Csíkkozmáson a tanári könyvtárból vettem ki könyveket, mint olvasó, 2000-től pedig a Márton Áron Főgimnázium könyvtárából, ahol elmúlt már huszonegy esztendeje annak, hogy a könyvtár őre vagyok. Természetesen kedvenc helyemre, a Megyei Könyvtárba is visszajárok, és nemcsak olvasóként, ami már egy jó ideje a Kájoni János nevet viseli.

Mondhatom úgyis, mondhatják mások is, na te ne, hogy kiből lesz a könyvtáros!

Fenyészegi B. Levente

FENYŐSZEGI ÚT

Az Olt holt ága tavasszal. A fenyvesek lábánál kanyargózik a Fenyőszegi út.

Valamennyiünknek akad valahol egy hely ebben a nagyvilágban, ahol lerakja magáról a feleslegest, lecsendesedik, és megbékél önmagával. Úgy is szoktuk mondani, ahol megnyugszik a lélek. Szerencsésnek mondhatom magam, mert nekem a szüntelenül felfrissülő természet az. Abba pedig jó bőven bele lehet férni.

Kilátás a Fenyőszegi útra

Legszívesebben mindig mezítláb járnék, hogy érezzem a földet, és évszakonként váltakozva: talpam alatt a füvet simogatva, a hulló leveleket rugdosva, a hideg zúzmarát olvadva, a havat lábikáimmal túrva, mint régen. Mostanság egyre kevesebbszer tehetem, de annak is örülök, hogy eleddig többször kipróbáltam.

A titokzatos út az ötödik évszakban

Gyerekkorom nyarainál gyakran előfordult az, ahogy mi mondtuk, lábason (mezítláb) mentünk ki a szabadba. Desanya nagyon figyelmes kellett legyen, akár egy forgalmi rendőr, mert nyáron még elcsúszott ez a felelőtlen lábasos huncutság, de máskor egyre kevésbé. Az is igaz, hogy nekünk jöhetett bármilyen évszak, mi lusták voltunk cipőt húzni. Eshetett, havazhatott úgyis megreszkíroztuk a mezítlábas sétát. Valahogy így teljesedett ki az együttlét az éltető természettel, az úgynevezett vadonnal. Nyakig benne voltunk a közepibe, mint hajdan többségünk. A vidék erőteljes élettel teli lüktetése átitatta minden egyes porcikánkat. Nem volt baj ha vihar jött, mert hazasietve még egyet tapicskolós táncot jártunk az égi zuhanyban. Alkalomadattán pedig a fák alatt meghúzódva vártuk az eső végét, s azután néha facsaró vizesen, vartyogós cipővel, hazafelé vettük az irányt. Nos, ha éppen sütött a nap, akkor árnyékba vonultunk, néha-néha belégübbesztettük a lábainkat a patakba, vagy a közeli jószágitatóba, a vályúba. Hatalmas zöld lapikkal (levelekkel) borítva a fejünk kókoskodtunk (bolondoztunk) a kedves lakunkig. Minekünk kis híján bármi megfelelt. Bőségesen adott nekünk akármit a kedves vidék, és helyben össze is szedhettük, amire szükségünk volt, s ráadásul ingyen és bérmentve.

A nyári sétáló

Ha csak rágondolok a mezítlábas időszakra, máris ott találom magamat a mező közepén, a látszólag nyugodt, de igen pezsgő élet legmélyén.

* * * * * * * * * * * * * * * * *

Bevallom, azóta is a legkedvencebb merengő helyem a Fenyőszegi út maradt. Nagyon elszégyelleném magam, ha az ottani sétát valamelyik évszakba, beleértve az ötödik évszakomat (a virágos május-júniust) egyszer is kihagynám. Úgy érzem, amíg végig tudok menni rajta, habozás nélkül meg kell tennem. Magához vonz és mégis elenged, fogva tartásával pedig szabaddá tesz. Varázshely ez, de csak azok élhetik át, azoknak nyílik meg a hely szelleme, akik szeretik az ilyen tereket. Mások csak egyszerű utat látnak benne, a néha zavaró és idegesítő növényzettel, az eső utáni pocsolyákkal, a csúszós úttal, a fölösleges lombtömeggel, és így folytathatnám tovább... Viszont, ami egyikünknek kellemetlen, a másikuknak kellemes. Nyilván számomra az utóbbi igaz. Békességet hoz, mert benne van valami ősi, a teremtés felülmúlhatatlan igézete, valami nem emberi, ami értünk van, s nem ellenünk, csak fáradhatatlanul várja, hogy megértsük. Főleg azt, hogy eltávolodásunk ellenére újból közelítsünk feléje...

A félelmetes gyökerek...

Első találkozásaim eme nyílt titkokkal teli hellyel még „ki se látszottam a földből” gyerekként történt meg. Ráadásul nem egyedül masíroztam végig rajta, s egyből izgalmasnak mutatkozott. Viszont amikor sikerült végigeregélnem a hosszú kanyargó, helyenként dimbes-dombos utat egyedül, csak akkor nyitotta meg a természetkatedrális előttem, teljességében a nem éppen e világi kapuját. Meghitt mesés úttá változott át. A bensőségeshez nem árt egy csipetnyi személyes együttlét...

Beköszöntött az ősz

Emlékszem, akkoriban egészen másképpen néztek le rám komor fenyők és a lombos fák koronái. Félelmetesnek tűnt felnézni ő magasságukhoz, a szinte végtelenbe nyúló elérhetetlen égboltig. Olyan távolba kukucskálva, ha még a nap is sütött akkor hunyorítva, alig tudtam kivenni a tetejiket. Hatalmasságukat az útnak a hegyben folytatódó szakaszán lévő testvérfák gyökerei is eléggé megmutatták. A gyökerek között kerengő óriásinak tűnő vízisiklókról nem is beszélve. A jelenlétük egy cseppet sem volt csoda, mert akkoriban az Olt egy darabon elkísérte a Fenyőszegi utat. Ahogy továbbhaladtam a melegferedő felé, egyre erősebben hallottam a kanyarokban kövekben megakadó víz csobogását, néha a halacskák hancúrozását, s ha netán kilépett a medréből a folyó, akkor ráadásként a békák ártéri kuruttyolós zenebonáját is.

Októberi elcsendesedés

Hogy honnan indultam? Hát otthonról a hegyről. Viszont a borvizes bazinokot elhagyva vette kezdetét az igazi séta. Legtöbbször iskolába menve. Gyakran megpihentem a kőküpüknél egy kicsi borvizet inni. Aztán iszkiriltem tovább élénken, vidáman. Visszafelé ugyanez történt, csak fordítva. Bizony más volt a világ, s másként is láttam, mint ahogy most újból átélem. Az ismeretlenségbe vetett ártatlanság, a felfedezésvágy vezényelt, hogy megismerjem mindazt ami átölelt. S bevallom gyakran segített, mert nemcsak a szép arcát tudta megmutatni, hanem a félelmeteset is. Főleg esténként, eléggé kemény volt ott végigmenni. Mivel abban az időben más út nem is volt, azon jártak a kocsik és szekerek, de este elcsendesedett a nyüzsgés. Titokzatosan lengtek a szélben a fák lombjai, csörögtek a bokrok, s úgy éreztem hogy nyomomban vannak a sötétség fenevadjai, és a hatalmas gyökerek- és sziklák között megbúvó ráncos hosszú kezű- karmú kígyóbűvölő boszorkányok.

Azóta a Fenyőszegi út az Olt szabályozásával kissé megváltozott,a kőküpük is eltűntek egy végzetes fúrás után. Mostanra már Oltnak pusztán a holtága kanyarog az út mellett, az is csak egy kis részen.

Kilátás a Fenyőszegi útról az Olt holt ágára

Már legényke voltam a talpamon, de azért a félsz kísértett, valamikor a nyolcvanas évek dereka után (akkor már létezett a megszabályozott Olt melletti közlekedésre alkalmas kilső út), amikor Nagyanyámnál töltve az időt béesteledett. Későn kapva észbe, csaknem maradhattam ott, így nekivágtam az útnak. Nagymamától búcsúzva teljesen dege (koromfekete) sötétségben kellett megtegyem az egyébként igen kedvelt útszakaszt. Hiába, mert ebben az időszakban sokat spórolt az állam az árammal. Sehol fény, mert bevett szokás volt mindennap egy időre elvenni a villanyt. Haladtomban hátranézve csak a nagymama házánál pislákolt az ablakon látszó lámpafény, s majd a ritkán elmenő kocsik világításánál derült fel belőlük hasonló valami. Nincs mit takargatnom, egy cseppet berezeltem, de mégis nekivágtam az útnak. Koromfeketeségben tapogattam ki a lépésemet, sunyin hallgatott körülöttem az egész táj. Még szerencse, hogy ismertem a járást. Abban a feketeségben a szemnek semmilyen hasznát nem tudtam venni. Józan és bátor elmével kellett dolgozni. A csendet időnként felcserélte a recsegés-ropogás, a lombok közötti zaj. Apránként, de belém költözött a borzongó félelem. S akkor mindez egy szempillantás alatt elmúlt, amikor lábamnál egy kis elevenséget éreztem. Lihegett. Egészen megnyugodtam. Tudtam, hogy Nagymama csámpás korcs kicsi kutyája az. Végigkísért ezen a világtalanságon, el egészen az Olt hidjáig. Ott búcsút véve egymástól, ő hatalmas iramban rohant visszafelé. Jómagam pedig folytattam az utamot, s boldog voltam, hogy láthattam a Zsögödben pislákoló petróleumlámpások- és gyertyalángok fényeit. Egy másik nagymamás találkozókor derült fény arra, hogy a kutyuskát Nagymama küldte utánam. Azután egy alkalmat sem halasztott el, hogy elkísérjen engem. Jó barátok lettünk. Ketten nem féltünk, pedig lett volna amitől. Akkor kezdett arrafelé koslatni a medve.

* * *

Nos mi van mostanság a Fenyőszegi út tája körül? Úgyszólván ez a kép már merőben más érzést ébreszt bennem. Mégis pont ez az oka, hogy elevenen megmaradt lelkemben a hajdani fákkal körülvett forgalmas sétálóút. A jelen köntösén keresztül egyszerre érzem a múlt illatát és a mostani csendet. Ez valami különös hangulatot teremt az emléktáram titkos zugaimban. Ugyanakkor megtisztelő is az ÚTTÓL ez a rendkívüli ajándék.

Búcsú a nyártól

Hogy latba véve mennyit ér a valaha megélt kedves világ? Egyszerűen felbecsülhetetlen, főleg a láthatatlannak vélt része. Viszont, ha türelmes vagy és közelíteni próbálsz hozzá, úgy araszol feléd lépésről-lépésre. S valljuk be, nem baj ha megmozgatja önvalódat, s szárnyat ad a jelennek, s továbbvisz a képzeletet felülmúló bűvkörében tartó, simogatva ringató, tartományban.

Télen a kinti bazin. Irány a Fenyőszegi út!

A Fenyőszegi úton végigsétálni számomra egy időillatban csomagolt mámor. Ahol a dolgok a helyére kerülnek, mert hiába jelennek meg életteli képekben hajdan összegyűjtött események, valósan aligha tudnak megelevenedni.

Egy ilyen hely igézete, azonkijjel (azonkívül), hogy biztonságot csepegtet beléd, összetéveszthetetlenné teszi élményeid tájékát. A jó benne az, hogy saját titkos tárházadból azt húzhatsz elő, amit éppen csak akarsz, és addig mész el, ameddig kedved tartja. És senki sem tud rád törni, hogy éppen min jár az eszed.

Részemről a Fenyőszeghez vezető úti szertartás mindig odaadó figyelemmel kezdődik. Ráhangolódni nekem nem nagy kihívás, viszont az első szempont átadni magad az útnak. Az első lépésekkel eljátszadozom frissességet kölcsönző gondolataimmal, majd emelkedett hangulatba a ráérősen besétálok e hely bűvkörébe. Bevallom, engem mindig barátsággal fogadott, fogad. Valamelyest a részévé váltam. Utolsó alkalommal, amikor végigcsoszogtam a falevelek között, már nem is voltam biztos, hogy én csúsztatva a lábaimot lépdelek elé-felé, vagy ők visznek az ezernyi leheletnyi pihe kis színes lombozat kerekein.

Borvíztöltés télen a meglévő kőküpünél. A fotó a Fenyőszegi úton készült.

Jó az ilyen út, s ha nincs, akkor keress egyet magadnak, mert megéri. Sok csoda várhat rád, de a lényeg mégis az, hogy néhány percig az időfogságából meglógva magadra öltheted az örökkévalót.

Fenyőszegi B. Levente