Ej be szép es egy szeptemberi időt fogtam ki sétálásnak. Le az összes fejfedővel, de főleg kalappal! Valamikor délutántájt lehetett, mikor útnak eredtem. Mentem, mászkáltam, bandukoltam egyfelé. Nezegettem röptében a sast, s a többi madarat, de nem sokáig, met szinte hanyatt estem. A földközeli száraz kórók fáradt pillangóiból majdnem emlék lett. Egy nem es annyira kicsi mocsok csíkos pók reám araszolt. Egy cseppet meglepődtem, s felhergelődött izgalmamba lehajdáztam (leráztam) magamról. Kell es pók az embernek… Há minek? Hogy megcsípje, s utána dagadozzék bolondul, vagy mi a rossznyavalya?!
Kicsi maci a Hargitán. Valahol közelbe a mamája...
Mentemben még kaptam néhány pecsétes lapi ződ sóskát. Bébeleltem. Azétt a legjobban a lekaszált fű után kibútt bábakalácsok tetszettek veszettül. Csináltam es rólik egy-két képecskét. Jártamba-keltembe elértem az egyik kedvenc forrásomhoz. Há irtó ganyé, gübü, gamatnak látszott. Nekiszöktem, s két karó segítségével, meg az istenadta karommal, markolós kezemmel kipucoltam a borvizes küpüt (borvizes kutat). Biz’ isten úgy fel volt telve, sárral, s mindenféle mocsokkal, hogy jó két órát gübülködtem (itt – mocskolódva dolgoztam) véle. Becsületesen kimélyítettem, annyira, hogy egy litres üveget es meglehessen meríteni. Készítettem neki vízlevezető sáncot es. Amikor kész lettem véle, mán úgy csorgott a víz a sáncocskába, mint a mostani világ futóbolond emberei.
Borvíz küpü és környékinek tisztogatása az Ördöklik közelibe
Na de eddig a kókoskodás, met, amikor hazaértem a nejem nem arra vót kíváncsi, hogy hol kambacsoltam, bónyászódtam, s tátottam a pufámot, hanem találkoztam-e medvével.
Há” persze, hogy igen! Nem es beszéd! Vele es esszefutottam. Majdem esszekoccintottuk a buksi fejünköt. Szerencsére üsmertem az ipsét met hanem lett volna rendesen haddelhadd. Le es csüccsentünk (ő inkább ledengett) hegy bokros mellé. Mozgott es a hely becsületesen körülötte. Aztán egy cseppecskét mögéje húzódott a csetenyesnek (bokrosnak), met nem tudta vállalni magát. Nem es csoda, met mán egy párszor meghajkurászták…
Há’ mit es mondjak, isteni volt ott ücsülni egy darabig, bámulni a felhőköt, szípni a friss levegőből, s gyönyörködni az egyre tarkalló bokrokot.
Így üldögélve tőtöttük egy darabig az időt. Jött, hogy valamit mondjunk,de eléggé dögök vótunk héza. Nem tóm miétt es, de elég es óvatosan fogtunk neki a dumának.
Én mind a bolond gyerek a szép időről beszélgettem. Nemsokára, abba es hagytam a felesleges mondókámot, met láttam hogy most komolyan akar dörmögni, na azé’ nem olyan szigorúan, de méges. Hagytam es, hogy kifejtse elmélkedését. Mivel régi pajtásom vót, eléggé szabadon kezdte brummogni azt, ami épp csak eszibe jutott. Elmesélte, hogy hatalmatosan rágalmazzák meg őköt az emberek, s ez biza egy cseppet rosszul esik nekije. Főleg azétt csinálják met erősen sokan kezdtek lenni? Azt állíccsák annyi brummogit nem bír Székelyfőd, ahányan vannak. Még csuklóbol odavetik, hogy ejsze felét se... S akkor hova a ráksúlyba húzzanak el a bundások!? Me’, mi van ha a medvéknél lennének a parancsok, akkor vajon hány embert kellene kilőni?
Háromszéken barangoló maci. Fényképezte: György Edit
Erre a kemény mondatra mán én se bámulásztam tovább. Odaduvasztottam, hogy mi méges a baj. Nem az, hogy vannak, hanem egy jó üdeje béjárnak a falukba, s most mán a városokba es, s ott osztán kedvikre garázdálkodnak. Amit egyes társai magik után hagynak, az kész csatatér.
Medve Marci barátom se volt rest s a képembe sózta, hogy az erdőt kivágták, mindjárt nincs ahova megbúni, nemhogy lakni. Osztán eleség aligha kerül. Folyton burungérozik a pocka, s nemcsak neki, hanem honfitársainak es.
Na, gondoltam magamba, ennek egyszer jól béindult a cséphadarója... Avval vágtam vissza, hogy kéretlenül, s nem megbeszélve, elég egyenesen jönnek müfelénk látogatóba, s úgy nem nagyon üsmerik a kerítést se. S a látogatás se az a baráti viszony, mint, amit most érzek. Há’ bizonyisten nem kéne egy társától se egy gerincropogtatós ölelés, vagy egy jókora pof (pofon). Az egyszer százas, hogy hetvenhét felé szikrázna a szemem…
Ő erre így dörmögött: de ha éhesek, akkor nem gondolkozik azon, hogy mikor es döglik vajon meg, vagy mikor nem, akkor eleséget keres. Azé vadulnak le olyan erősen, met kell a betévő medveméretű falat, amitől a bendőjük korgása elcsendesül, s le tud nyugudni, nincs. S máskülönben es nem magiktól kapták először az ételeket, hanem az orrik alá tették, sőt a merészebbecske emberek még etették es. Azétt szoktak rea szemetesekbe kotorászással.
Reavilágítottam arra, há’ de azétt vannak az elemózsiáért kemény bunyók es, ahol az illető ember alig éli túl, vagy ott es marad, többet nem kell fel.
Ő pedig azt hozta fel, hogy biza az se egy virágos mezei lepkefing kergetőző állapot, ha csak úgy egyszeriben, még meg se tud lepődni az áldozat, met seperc alatt kilövik.
Há’ ehhez a kijelentéséhez nehez es vót mint mondani. Hallgattam, mint szar a fűbe. Hogy jobban ne húzzuk fel magunkot. Újra bámulásztunk, szerencsére az idő megengedte. A nap nagyba hányta a fődre a sugarait. Mű izzadtunk es volna becsületesen, de szerencsére üdejébe árnyékba araszoltunk bé.
Marci maci mázsás hátát kicsit érte a tűző napfény, ezétt egy cseppecskét beljebbecske ment. Hogy meg ne sértsen engem se, inkább azt dörmögte el, hogy amin mű emberek es tudnánk javítani. Azé’ es kérte tőlem, hogy erre az alkalomra vegyem elé a kicsike füzetecskémet s a ceruzámot, s írogassam, amit brummog. S persze rendesen elékészültem a feladtra.
Elmondta, hogy a medvék nem feltétlen szeretnek emberek társaságába lenni. Ha valamelyik megteszi, onnan el kell iszkirilni, s nem komáskodni vele. Lehet, aki megteszi, annak mán hiányzik egy kereke. A medve csak úgy egyet nem szökik rea az emberre, legtöbbször a kicsi bocsait védi. Ha pedig külön bocsokot látsz, ne matasd, ne putyukáld, met az anyukája ott kell legyen valahol, s ő kezd matatni, akkor az Fennvaló elhagy... Na, ezekért ajánlatos kikerülni őkelmiket, met a medve mégse játék. Barátkozni? Há’ inkább ne! Na, persze akadnak kivételek, de azétt az odaügyelés sokkal fontosabb.
De mondtam, hogy én mán rég cimboráskodom véle…
Erre aszondta, hogy én többet időzök a hegyekbe, mint otthon. Úgy üsmernek, mint medve a saját barlangját. Héza tette azt es, hogy becses személyem egy cseppet medve es.
Kértem őkelmit folytassa tovább a nagy lomha eszmefutkározását.
Ott hagyta el, hogy bocsos medveanya közelibe nem jó lenni. Avval folytatta, szereti, ha jelzik az emberek, hogy a közelbe járnak. Ezétt jó az erdőbe hangoskodni, fütyörészni, azétt nem kell egy egész fúvószenekart kivinni a rengetegbe. A’ mán irtó zavaró lehet. Ha a maci társai nem veszik észre az embert, akkor a honpolgár nagy ívbe kerülje ki a találkozás lehetőségét. A macinak akkor megy fel az agyvize, hogyha elzavarni, vagy hergelni akarják. Biza veszélyes lehet. Még akkor es rotyog, ha fényképzed, met biza van olyanfajta maci társa, aki asziszi, hogy valamivel fejbe akarod kólintani. Ha feltétlen akarsz róla emléket, akkor távolról keccintsed, s ügyelj, amikor nagyon figyel reád, nehogy neked adjon egy maradandó legyintést ajándékul.
Itt egy kicsit megállítottam, s elmondtam az emberrel es így van, főleg a csendesvel, met isten őríjz, ha felidegesíted!
Marosvásárhelyi állatkerti macik.
Ez neki es tetszett, de a dumalesője továbbra se állt bé. Brummogtatta tovább az égetőnek vélt mondandóját. Fontosnak érezte eldörmögni, hogy az autóból inkább senki se szálljon ki, ha medvével találkozik, ha ő maga nem medve. Nem jó kihajolni se, s jobb ha, nemcsak a táskákot, s az egyéb dolgokot, hanem a kezeket, lábakot és egyeb testrészeket a kocsiba tartani. Főleg, ha téged nez, vagy előtted van. Az ablakot pedig nemcsak nyakig, hanem fejbúbig érdemes felhúzni. Senki se szemezzen a medvével, met attól irtó gerbuncás (mérges) tud lenni. Igaz, hogy egyes brumik lementek bubásba, s mán hézaszoktak az emberekhez, de azétt jobb óvatosság...
Azé arra es reakérdeztem, hogy mit eszik a nem az emberek közé kótogtató medve. Azon nyomba elárulta, hogy sokféle növényt, s főleg rajta lógó gyümölcsöt. Nálunk felé a málna a kedvenc. Azé meg-meg kóstolja a husikát es. Oda pedig állat kell… Ezétt tör bé az udvarokra és mocskolja meg a jószágokot.
Há’ akkor mán azt es megkérdeztem, miétt es kosornyáznak (jőnek-mennek) annyit jobbra-balra.
Hát azétt es, okoskodta ki, met jó ha mennek egy cseppet, főleg, amikor rejik tör az ötperces, napjába legalább tíz kilómétret. Van olyan es, aki még többet gyalogol. A napfelkeltivel nem tudnak bételni. Méges akkor húzódgatnak vissza az erdőbe, de napnyugta után újra kezdik a kambacsolást. Sajnos mán van olyan társik, hogy akármikor megy, mindegy, hogy eppe reggel van-e, vagy este. Megbolondította az az új lehetőséges szemetből szemelgetés és a kérincselés.
Ahol Márton macival elmélkedtünk...
Há’ hogy es mondjam, sebtében összemondtuk magunkot. Jó volt rötyötölni. Eltettem a kicsike füzetecskémet, s a ceruzámot. Egy cseppet megtántorodtam. Mondtam es modernül, hogy bocs, de ő nezelődött, hogy hol lehet a medvekölyök. Osztán kijavítottam bocsánatra. Heherésztünk es rajta, aztán Marci macit vállba veregettem, s ott hagytam a bokrosba. Ő es egyet intett. Tudtuk, hogy még fogunk üdögélni valamelyik domboldalon. Én meg gyorsítottam a lépéseimet, s tekertem hazafelé, met a nap lenyugovóra járt, s idegen medvével mégse szerettem volna találkozni.
Fenyőszegi B. Levente
