Minden esztendőben volt karácsonyfánk, és úgy ragyogott az ünnepek alatt, mintha csak álom lett volna. Láttuk benne az angyalt, aki nékünk a „nagy” várakozás után elhozta.
Szépséges Hargitán
Ahogy telt az idő és kezdtünk felcseperedni, lassan megváltozott körülöttünk a világ. Fokozatosan, lépésről lépésre tudomásunkra jutott, és nemcsak szüleink terjesztették a hírt, hogy nincs angyal. Eléggé furcsán érintett bennünket e merész kijelentés. Vagyis, valljuk be szerényen, nem voltunk elragadtatva tőle. Úgy huppantunk a mesés fellegekről a kemény, fagyos földre, hogy lelki fájdalmunkban rendesen belenyekkentünk! Éreztük, mintha valami mélységes sötétség sietve húzott volna lefele. Szerencsére szerre következett be nálunk ez a koppanás. Így, a megrázó élmény ellenére is, még mindig ott voltunk egymásnak, s testvérekül sikerült együtt örülni az angyali ünnepeknek.
Sajnos az sem tartott örökké. Mikor már mindenki tudomás szerzett az angyal létéről, vagy éppen nem létéről, egyre görhösebb karácsonyfát kaptunk, ha kaptunk, ha nem mi kellett beszerezzük.
Legtöbbször vásároltuk a piacon, de néha az is megesett, hogy a kuka mellől emeltük el, amit mások „semmire sem jó” jeligével dobtak ki. Legtöbbször bő választék volt, csak meg kellett várni az estét.
 |
| Nagy Laji dombja régebbecske |
Egyik esztendőben, már ahogy apám mondogatta nékünk, „nagy szamarak voltunk”, ezért nem kaptunk egy fenyőgallyat sem, nem is vásároltunk, de még kuka mellől sem vehettünk el, mert valahogy akkor szűkebben osztogatták a karácsonyfát. Kisöcsémmel eldöntöttük, hogy útnak indulunk, s a föld fenekéből is előteremtünk egyet.
 |
| Zsögödi tél még régebbecske |
Felöltöztünk a hiányos téli öltözékünkbe, egy-egy rozsdás késsel kezünkben nekivágtunk a környező erdőknek, hogy karácsonyfát hozzunk. Készülődésünk során otthon maradt testvéreink elmondták, hogy milyen az igazi karácsonyfa... A szakértői véleményezés alapján egyöntetűen eldöntötték, az nem lehet más, mint az ezüst fenyő. Mi kihagytuk a testvéreinktől jött további okítgatásokat s útnak eredtünk. Már az első kilométer után kezdtünk fázni, az egyre vastagodó hótakaró megnehezítette lépteinket. Enyhe volt még az idő, így a bakancsunkba bement hó elolvadt, s lassan vartyogni kezdett. Ahogy kezdett lemenni a nap megerősödött a szél is, de mi nagyon lelkesek voltunk, nem torpantunk meg tőle. Hosszú keresgélés után sem találtuk meg azt a bizonyos, nem akármilyen fát a Suta erdejében, ezért lennebb ereszkedtünk a Szentkirály környéki kiserdőben. Ott sem találtunk. Visszafele jövet, annak ellenére, hogy már kezdtünk összefagyni, egy kísérletet tettünk a zsögödiek erdejében. Egyre jobban kezdett végtagjainkból kimenni az erő. A kisöcsém kezdett sírni, ami nem is csoda, még sikerélményünk sem volt, és már csimbókokban lógtak ruhánkon imitt-amott a szelíd jégcsapok. Most bizony bementünk volna a hajdani kis lakunkba a kályha mellé, s a petróleumlámpa fényénél elbeszélgettük volna sikertelenségünket, de már nem lehetett. A házat azóta elhordták a pásztorok és mások, kinek mi kellett belőle. Aztán kis idő múltán én is rázendítettem. Ketten fagyosan bőgedeztünk „férfi” létünkre. A kis koncert (sírás) után, férfiasan biztatva egymást, felkecmeregtünk az egyre fagyosabb havas földről, és elszántan keresni kezdtük a mi karácsonyfánkat. Már ránk sötétedett, amikor rábukkantunk valami ahhoz hasonlóra, amilyenre vágytunk. Arra már nem emlékszem, hogy jutottunk haza, de egyszer csak otthon találtuk magunkat. Volt öröm otthon, de volt még több kommentár, hogy girhes-görhös, hogy ez meg milyen fa, meg ilyesmi. Igaz, minket kettőnket már rég nem érdekeltek a fölösleges locsogások. A meleg mindent felülmúlt, s nem üres kézzel állítottunk haza. Akármilyennek nézett ki a fenyő, de a mi karácsonyfánk volt, és karácsony estére feldíszítve ott pompázott a szobánkban.
Azóta kisöcsémmel tudjuk a nagy titkot, ha nem is mondtuk el soha egymásnak, hogy létezik angyal, nemcsak addig, ameddig a szüleink el nem árulják, hogy huss és nincs, hanem mindig. Ők is angyalok, hiszen többször is ünnepbe öltöztetik lelkük, ahol szülei kötelezettségeik mellett talán megfér a jóság, s esetleg a végtelen szeretet is.
Csíki vadon
Mi ketten akkor, ott láttuk, abban a kis fában, az angyalt örömhozó sugarával, amelyet megoszthattunk testvéreinkkel, s úgy emlékszem láttuk is őt.
Nehez terep...
Kérdem én, vajon milyen úton-módon jutottunk volna haza, összefagyva, s még a fánkat sem hagytuk el, ha mennyből az angyal kíséretével nem óvta volna minden léptünket?
A karácsonyfa mellett jómagam, lennebb Kicsi Karcsi, még lennebbb Góli és legalól Öcsi
A történet erdeti változata ugyanezen a címen a 2005-ös Zsögödi Szó-ban.
A honlapomon pedig ugyanott Üvegyhegyek cím alatt
Borbé Levente
