Szőcs János helytörténészre emlékezve

MEGJELENT A MÁRTON ÁRON FŐGIMNÁZIUM 2019-2020-AS ÉVKÖNYVÉBEN

2020. augusztus 16-án elhunyt Szőcs János, iskolánk néhai diákja, aki a csíki székelyek, a gyimesi és a moldvai csángók történetét kutatta, s aki többek közt régi iskolája múltjával is foglalkozott.

János bácsi, Lapok a csíksomlyói iskola múltjából című kiállítás keretében tartott előadásán 2009 márciusában a csíkszeredai Mikó Várban, a hajdani Megyei Könyvtár dokumentációs és információs részlegén.

Szőcs János 1936. december 27-én született Gyimesbükkön. (A nagyanyja az anyakönyvben kis eltolódással, 1937. január másodikát jegyeztette be születési dátumnak azért, hogy ha majd eljön az ideje a katonáskodásnak, egy esztendővel később sorozzák be.) Az elemi iskoláit Bálványospatakon és Nagy-Gyimesen végezte, megszakítással. Egy tanév után két esztendőt kihagyott, elment pásztorkodni. Mikor saját maga megértette az iskola fontosságát, folytatta tanulmányait. Már gyerekkorában nagy érdeklődést mutatott a csángók múltja iránt.

1953 őszén került gimnáziumunkba, a csíkszeredai 10 osztályos középiskolába, amely intézmény 1954-től a Csíkszeredai I. Számú Magyar Tannyelvű Vegyes Középiskola nevet vette fel. Osztályfőnöke Csiszér József történelem szakos tanár, a gimnázium igazgatója pedig Perjessy Gyula (1953–1957 között) földrajz szakos tanár volt. Szőcs János a kezdeti nehézségeket legyűrve szorgalmának köszönhetően jó tanuló lett. Történelemből mindig jelesre vizsgázott. Ekkor már nemcsak a csángóknak, hanem a székelységnek, az összmagyarságnak és a szomszéd népeknek a sorsa is érdekelte.

Mint a gimnázium többi tanulója, hazafias munka gyanánt ő is a Micsurinban (a gimnázium hajdani gazdálkodó területe) kertészkedett. Az ott termesztett zöldségek az iskola konyhájára kerültek. Részt vett az ültetésektől elkezdve mindenféle kerti munkában. Itt is szorgalmasan dolgozott, ezért Ambrus Margit (szül. Kacsó) természetrajz tanárnő kitüntetésben részesítette, helytállásáért és a közmunkában elért eredményeiért könyvvel jutalmazta.

Évfolyamának kicsengetési kártyájára egy Petőfi Sándor-idézet került, az Ez már aztán az élet című vers egyik szakasza:

„Előre, csak előre,

Nagy messze még a cél;

Tovább, tovább mindegyre,

Gyorsan miként a szél”.

A strófa a kor elvárásának megfelelő lendület és optimizmus kifejezéseként olvasható, de a versben az önbiztatás jelentése konkrétabb is: Vándorlok Magyarország/Dicső térségein/S testvére, a szép Erdély/Regényes bércein. Feltételezhetjük, hogy a végzős Szőcs János is magáénak érezhette, s talán a továbbtanulási szándékának is megfelelt.

1956 őszén felvételizett a kolozsvári Bolyai Tudományegyetem (az intézmény 1959-ben a Babeș-Bolyai Tudományegyetem nevet kapta, miután a kommunista hatalom a Vitor Babeș Tudományegyetemmel egyesítette) történelem szakára. Szőcs János az egyetemi évei alatt is tevékeny volt. Sajnos az utolsó esztendő nem ment zökkenőmentesen, mert édesapját teljesen ártatlanul, koholt vádak alapján belekeverték egy politikai ügybe, és elítélték. Nehézségekbe ütközve, de erőfeszítéseinek, és egyetemi társainak köszönhetően 1962-ben sikeresen lediplomázott.

1962 szeptemberében került történelemtanárnak a Csíkmadarasi Általános Iskolába. A tanév lejárta után új, de ismerős helyen folytathatta tanári tevékenységét, a Gyimesekben.

1963–1968 között a gyimesközéploki Hidegségen tanított, ahol igazgatói állást is betöltött Ezt követően egy esztendőt a Hargita megyei tanügyi osztály szaktanfelügyelője volt, majd 1969–1975 között szintén Gyimesközéplokon folytatta pedagógusi munkáját a mai Majláth Gusztáv Károly Általános Iskolánál („megállói iskola”). Ottléte alatt nemcsak tanítással foglalkozott, hanem a gyimesközéploki kultúrház mellett falumúzeumot alapított.

Kutatói és szervezői munkájára az akkori megyei tanács is felfigyelt. Így került 1975-ben a Hargita Megyei Múzeumhoz, muzeológusi kinevezéssel. Itt egy Románia történelméről szóló alapkiállítással bízták meg. A készített terveket az akkori bukaresti vezetés nem nagyon szívlelte, azt kifogásolták, hogy „etnikai alapon rendezett kiállítás”. Ezért Szőcs János tervét megvétózták, és más koncepció szerint követelték a kiállítás elkészítését. Szerencsére végül a kiállítás nem valósult meg.

1981-től Szőcs Jánost nevezték ki a múzeum igazgatójának. Ideiglenesen vállalta ezt az állást, amíg nem találnak egy újabb vezetőt helyette. Ez idő alatt intenzíven foglalkozott a 17. századi székelyföldi tatárjárással. Öt esztendőn keresztül ásatásokat szervezett diákok számára Csíkszentmihály határában. A tatárok által porig égetett, egykor népes Cibrefalva emlékei után kutattak.

1980-ban a csíksomlyói kegytemplomban található Mária-szobor talapzatának javítási munkálatai alkalmával, majd 1985-ben a ferences kolostor refektóriumának falában elrejtve felbecsülhetetlen értékű könyveket és iratokat találtak, Ahogyan elődje, János Pál, ő is nagy hangsúlyt fektetett ezek restaurálására.

A Márton Ferenc-kiállítás megszervezése miatt ‒ az alkotót fasiszta festőnek titulálták ‒ 1985. januárjában Szőcs Jánost kitették a múzeumból. A felsőbb szervek azt is akarták, hogy sehol se dolgozzon ezután a tanügyben, de még a kultúra más területén sem. Szerencsére ez sem valósult meg.

1985‒1990 között a Hargita Megyei Könyvtárban könyvtárosként dolgozhatott tovább. Itt is folytatta kutatásait, de mivel Csík és Székelyföld demográfiai helyzetéről keresett anyagot, ideiglenesen kitiltották a csíkszeredai levéltárból. Mikor újra visszaengedték, a levéltári kutakodása továbbra sem hozott jót neki, mert 1987-ben a kommunista hatalom végleg kitiltotta onnan. Szerencsére ez az időszak már csak az 1989-es rendszerváltásig tartott.

Ötéves kihagyás után visszakerült a csíkszeredai múzeumba, új nevén a Csíki Székely Múzeumba.

Az 1990-es évek elején, muzeológusi teendői mellett az akkor induló József Attila Általános Iskolában történelmet tanított.

1997-ben ment nyugdíjba, de a múzeumtól és a kutatástól teljesen nem tudott elszakadni. Nyugdíjaztatása után is bejárt a múzeumba, második otthonának tartotta. Munkáit kézzel, kimondottan papírlapra vetve, tollal írta. Felkérésre számos előadást tartott a Keleti-Kárpátok magyarlakta vidékeiről és a környékén élő népek múltjáról, valamint azok jeles személyiségeiről a Csíkszeredai Polgármesteri Hivatal dísztermében, a Csíki Székely Múzeumban és másutt. Többek között a Márton Áron Gimnázium diákjainak is tartott előadást 2009. március 17‒18.-án a Hargita Megyei Könyvtár dokumentációs részlegén. Az előadás témáját Bándi Vazul iskolatörténet-író adta, Lapok a csíksomlyói iskolák múltjából című kiállítással egybekötve.

Élete utolsó éveiben lassan le kellett mondjon szeretett munkájáról. 2020. augusztusában hosszan viselt betegség után hunyt el.

Munkásságáról röviden

Történészként elsősorban a csángók, a székelyek és a velük együtt élő népek múltját kutatta. Írásaiban, de előadásaiban is a precizitásra és hitelességre, a források felkutatására és pontos dokumentálásra törekedett.

Első munkáit az 1970-es években a megyei napilap, a Hargita közölte. Ezt követően az írásai több romániai és külhoni magyar folyóiratban is megjelentek, többek között a Művelődésben, a Honismeretben, a Székelyföldben, a Csíki Székely Múzeum Évkönyveiben, a Székely Útkereső Antológiában.

János bácsi meghívottként a 2010. október 28-án, a Csíki Székely Múzeumban, Csíkszereda egyetlen megmaradt kiváltságlevelének bemutatásán.

Fáradhatatlan kutatója volt a gyimesi és moldvai csángók, valamint Csíkszék történetének. Munkái a csíki települések helyzetéről szólnak a tatárbetörések idejéről, a hajdani csíkszéki települések körülményeiről, a székelyföldi emberek társadalmi helyzetéről és politikai megmozdulásairól, valamint e régión belüli, vagy vele határos népek történetéről. Több írást is jegyzett Zöld Péter életéről és munkásságáról. Foglalkoztatta a román népesség betelepedése Csíkszék területére és az első román települések létrejötte. Kutatási területéhez tartozott a csíki iskolák múltjának feltárása is. Ugyanakkor, vérbeli helytörténészként majdnem minden kérdést kutatott, ami Csík közép- és újkori történelmét érintette, gyűjtött levéltári anyagokat és publikált tanulmányokat, tudományos és ismeretterjesztő cikkeket. Így érintette például a Csíki Székely Krónika hitelességének kérdését, a csíki sajtó kezdeteinek körülményeit, a csíki múzeumalapítás problémáját, az 1848-as forradalom helyi viszonyait, és írt a Csík és Moldva közötti kereskedelmi kapcsolatokról vagy csíki falupecsétekről is. Kutatásainak eredményei, helytörténeti közleményei megkerülhetetlenek mindazok számára, akik Csíkszék történetével foglalkoznak.

Bibliográfiai válogatás munkáiból:

• Gyimesvölgy „százéves háborúja”. In: A Hét. Bukarest, 1977., VIII. 5.

• Adatok a gyimesvölgyi parasztmozgalmak történetéhez. In: Acta Hargitensia, 1980.,107‒120.

• Bé Moldvába és vissza...” In: Hargita Kalendárium, 1983., 81‒83.

• Csángók. 1–3. rész. In: Hargita Népe, 1990. 29–31. sz.

• „Csík elrablása”. In: Hargita Népe, 1991. november 9.

• A csíkszeredai Mikó-vár. Társszerző: Mihály Zita. (Erdélyi műemlékek 14.) Kolozsvár, 1996. 16.

• A románok megtelepedése, román falvak kialakulása Csík-, Gyergyó-, Kászonszékben (1614‒1850). In: A többség kisebbsége. Tanulmányok a székelyföldi románság történetéből. (Szerk.: Bárdi Nándor). Pro-Print Kiadó, Csíkszereda, 1999., 98‒157.

• Domokos Pál Péter Csíkszeredában – A Csíki Székely Múzeum és a moldvai magyarság (1926‒ 1931). In: Székelyföld, 2001., V. évf. 6., 56–69.

• Gergelyffi András, a méltatlanul elfeledett csíki orvos-vegyész. (Az Acta 2001. 2. kötetében megjelent tanulmány különlenyomata). Sepsiszentgyörgy, 2001.

• Három csíki falutörvény. (Különlenyomat a Csíki Székely Múzeum Évkönyvéből). Csíki Székely Múzeum, Csíkszereda, 2004.

• A Mikó-vár története. (dr. Pál-Antal Sándor előszavával). Csíki Székely Múzeum, Csíkszereda, 2005.

• A madéfalvi veszedelem, 1764. Összeállította: Szőcs János. Magyar Miniatűr és Bibliofil Könyvészek Társasága, Békéscsaba, 2005.

• A csíksomlyói gimnázium kisiskolája, elemi tagozata. (Különlenyomat A Csíki Székely Múzeum Évkönyvéből). Csíki Székely Múzeum, Csíkszereda, 2006.

• Az első csíki újság. A Hadi Lap (1849). (Különlenyomat a Csíki Székely Múzeum Évkönyvéből). Csíkszereda, Csíki Székely Múzeum, 2006;

• Balog László – Szőcs János – Ferencz-Mátéfi Krisztina: Lélek és kincs Csíkszentmiklóson. Fejezetek a csíkszentmiklósi római katolikus egyházközség életéből. Csíkszentmiklósi Római Katolikus Plébánia – Közbirtokosság – Státus, Csíkszereda, 2010.

• A csíksomlyói gimnázium tabellája. In: A Csíki Székely Múzeum Évkönyve 2012. Csíki Székely Múzeum, Csíkszereda, 2012., 257‒261.

• A moldvai magyarok a 16.század végén és a 17.században. In: A Csíki Székely Múzeum Évkönyve 2013. Csíki Székely Múzeum, Csíkszereda, 2013., 235‒245.

Szakirodalom:

• Antal Imre, Vrabie Nicu et ali. (szerk.): A Csíkszeredai Líceum Monográfiája 1668‒1968. Csíkszereda, 1968.

• Antal Imre. „Tisztesség adassék” Lapok a csíkszeredai Római Katolikus Főgimnázium történetéből. Pallas Akadémia, Csíkszereda, 1994.

• Borbé Levente: A Micsurin-kert, In: Márton Áron Főgimnázium évkönyve a 2012‒2013-as tanévről. Csíkszereda, 2014., 249‒260.

• Borsodi L. László, Kristó Boróka (szerk): „A népek Dávidja Góliátra támadt”, In: Márton Áron Főgimnázium évkönyve a 2005‒2006-os tanévről. Csíkszereda, 2006., 7‒51.

Hivatkozások a világhálóról:

• Csíki Székely Múzeum honlapja (2020. november 10.) – https://www.csikimuzeum.ro/csiki.php?l=hu&m=1&sm=6&ssm=17&id=180

• Kájoni János Megyei Könyvtár Honlapja. Hargita megyei személyek adatbázisa (2020. november 14.) – http://szemelyisegek.konyvtar.hargitamegye.ro/hu/d/157/span-classunderszocs-janos-span

• Székelyföldi iskolai könyvtárosok blogja: Lapok a csíksomlyói iskolák múltjából (2020. november 20.) – https://szekelyiskkonyvtaros.blogspot.com/2009/03/kajoni-janos-megyei-konyvtar-marcius-17.html?m=0

• Létai Tibor: A gyimesek históriájának tudója -In: Székelyhon (2020. november 8.) – https://szekelyhon.ro/muvelodes/a-gyimesek-historiajanak-tudoja?fbclid=IwAR3whnyaGYvucQ5aK7ADE7S7xib0jV9a70esh8zhE8a1tVm9NnZLlPE5vmk

Köszönet illeti Szőcs Miriámot, Szőcs János lányát, aki szintén iskolánk diákja volt, valamint Antal Katalint, a kutatásom során tanúsított önzetlen segítségéért.

Fényképek és írás: Fenyőszegi B. Levente

Széljegyzet a barátsághoz

 Tíz esztendős legénykeként tapasztaltam meg azt, hogy valaki azért van velem, vagy azért segít nekem, mert csak. A kellemes és egyben szokatlan érzés idővel egyre szabadabbá tett. Nem kellett tartsak attól, hogy a kimondott szó, amit vele osztottam meg, bajba sodorna. Hogy miért bajba? Mert azt tapasztaltam, hogy azért is felelősségre voltam vonva, amihez még közöm sem volt, s főleg nem is értettem, hogy mi történik körülöttem. S mint tudjuk, gyerekként az e világi élmények még nem egészen érthetőek. Éppen ezért volt annyira szép ez az új, szinte magától áramló és megnyugtató élmény. Felszabadított a rám zúduló korlátok közül. Egyúttal a sok közös együttlét alatti beszélgetések egyre inkább arra sarkalltak, hogy megértsem mindazt ami körülvesz. Fokozatosan egymást segítve bontogattuk szárnyainkat, s próbáltuk felfogni, amitől legtöbbször féltünk, az érthetetlen ismeretlent. Később, ahogy teltek a napok, hónapok, évek, egyre jobban megerősödött bennünk ez a lelki kötelék, viszont teljesen és érintetlenül megmaradt az egymás iránti bizalmunk és szabadságunk. Nyilván maradtak titkaink, amit még neki sem mondtam el, mert egyszerűen nem, vagy mert csak. Viszont ő látta bennem mindazt, amit senki más, és fordítva. Röviden szólva úgy fogadott el, ahogy vagyok.

Na, valahonnan innen, ebből a kis kalandból bontakozott ki bennem a barátság fogalma. Természetesen az idő elteltével újabb barátságok alakultak ki a semmiből. Nem lehetett tudni mikor kezdődött el, és esetleg mikor hunyt ki néhányuknál. Amit biztosra vehetek, ugyanúgy gondoltuk és éreztük az összetartozás vonzását. Nem föltétlen törődtünk a tartalommal. Az úgy magától kifejlődött. A barátság ott volt, ahol megszűntek az előítéletek, és nem számított, hogy mennyire vagyok esetlen bizonyos dolgokban. Ők velem voltak, és kitartottak mellettem a nehéz időkben is. Egy menedékké vált, ahol biztattak, hogy előcsalogassam magamból az alkotót, az emberit. Természetesen kölcsönösen zajlott, s az évek során észrevétlenül egyéniségekké neveltük ki egymást.

A barátságban nincs kötelező feladat, sőt semmilyen. Valahol mélyen gyökerező kapcsolat ez, ahol a másik fél támogatása magától értetődik. Erős az együttérzés, és az egymásra figyelés képessége nőttön nő. Na persze, az idő elteltével az élet elsodor egymástól, viszont, ha igaz volt, akkor az egy találkozásnál, bevezető nélkül ott folytatódik, ahol abbamaradt. Egy fikarcnyit sem halványul a lélekben az egymás iránti nyitottság és törődés. Ezért egy barátot nem lehet helyettesíteni, hiszen csak itt létezik igazán a kölcsönös elfogadás és az együttműködés bűvölete. A barátságban nemcsak mondják, hogy senki sem több, sem kevesebb, mint emberi lény, hanem így is érzik. Talán, ami tényleg varázslatos benne, az a feltételnélküliség. Azt hiszem, nem más, mint a tiszta szeretet.

Ha van egy barátod, akkor a problémák sem tűnnek annyira rémeseknek, és semmi sem látszik annyira félelmetesnek, hogy ne lehessen kibírni. Behunyt szemmel is, ha barátodra gondolsz, tudni fogod gondjaidra mit válaszolna. Ezért érdemes olyan emberek társaságában tölteni az időt, akik meglátják benned az értékeid, és közvetlenül vagy közvetve segítenek felszínre hozni azt. Ezért is mondják, hogy a barátság szárnyakat ad. Egy igaz barát figyelmes, a gondolataidat is kitalálja, törődik véled.

Ha több ember ugyanazt szívja és fújja, vagyis egy húron pendülnek, akkor szinte családdá növik ki magukat. Olyanok lesznek egymásnak, mint a bajba jutott embereknek a csillagok. Nem mindig lehet látni őket, de tudjuk, mindig velünk vannak. Mivel nemcsak érdek nélküli, hanem őszinte is.

Ez a rejtélyekkel teli vonzalom szent és tiszta, mert ha minden kötél szakad, még mindig ott a barátod, aki erőt adva átvezet a nehézség hídján a megoldás túlpartjára. S ha nincs is semmi baj, akkor felidézheted a véle töltött tartalmas időt, ezen a földi utazásodon.

* * *

Köszönet nektek barátaim, s azoknak is, akik lassan kifakultak, vagy lemaradoztak a köreimből, mert ameddig velem tartottatok az utamon, tudjátok meg, nem volt hiábavaló.

Fenyőszegi B. Levente

Sorsfordító költözések hálójában

 A költözés kemény felfordulással jár. Ritka az a gyerek, aki nem szeretné a véle járó cirkuszt. Viszont a felnőtteknek annál erősebb feladat jut, s egyben gond is, mert ilyenkor az agyuk úgy kell járjon, mint a nadrág feneke. Amíg az apróságaik heherésznek egyfelé, addig ők az életük elkövetkezendő szakaszának megoldásán fáradoznak.

Fenyőszegi házunk. Testvéreimmel és barátaimmal látogattunk oda. Akkor még "nagyjából állt"

Az első nagy vándorlásunk az új otthon felé, amire igen jól emlékszem, az a szentimrei Büdösferedőről való traktoros utánfutóval történt. Felpakolva rea hobelebáncot egészen Fenyésig pöfögtünk.

Eléggé hosszúnak tűnt az út, de annál érdekesebbnek. Büdösferedőtől lekanyarodva eresztettük béfelé, néhanapján még rövidítettünk az erdei utakon. Hol az erdőt láttuk, hol néhány pusztát egy-egy őzzel, meg vadnyúllal. Felettünk madarak keringtek. Virágba volt borulva az egész természet. Bámulatosan csillogtak a napfényben a tőlünk lemaradozó források, patakocskák. Nagyospatakához érve traktoroson próbáltunk felkapaszkodni a hegyre. A traktor nemigen bírta cérnával. Ezért a nagyobbacska utasok mind leszálltak, csak a kicsikék maradtak rajta. Aztán, amikor kikínlódott a meredeken, újra felszökött rea a banda.

Hát még ez is tetszett nekünk. Mi kisebbek egyenesen odavoltunk. A traktor újra beindult, s mi pedig nezelődhetünk szanaszét kedvünkre.

Büdösferedőről Fenyés felé igyekvő út

Háttérben a Háromszögű Kerek Erdő

Jómagam egyből eltátottam a pufámot a mellettem elsuhanó tájon. Fiatalokat láttam, ahogy bolondkodva hajkurászták egymást. Mutogatni kezdtem a kis testvéreimnek, amit érdekesnek találtam. Ők úgyszintén azt tették. Hogyes mondjam, mi testvérekül jól elvoltunk a döcögős, időközben jól megrázó járgányon. Minden kétséget kizárva nagy szám volt nekünk ez a rendkívüli utazás.

Estefelé érkeztünk meg az Égígérő Vackorfa alatti lakunkhoz. A felnőttek és a két bátyám lepakolták a maradék bútorkot, amit még az azelőtti fuvarral nem sikerült elhozni. A „három kicsike”, amelynek testvéri tagja voltam én is, szintén segíteni akart. Bevallom, többet lábatlankodtunk, mint amennyit segítettünk. A bölcsebbek elküldtek „a tett helyszínéről”, hogy fussuk meg magunkat a környéken. Nem kellett héza nagy biztatás, futottunk is egyenesen a nagy fűbe. Mivel túl kicsik voltunk, fűtengernek tűnt a mező, s szemperc alatt elmerültünk benne. Fújt a szél, s annak szárnyain ringatóztunk. Hogy el ne veszítsük valamelyikünköt benne, folyton szóval tartottuk egymást. Varázslatosnak éreztük a helyet, s a vidék bűbájával rögtön belopta magát a szívünkbe. Lemenőben járt a nap, amikor visszakerültünk a házhoz. Már égett az asztal közepére kirakott petróleumlámpa, s elkészült a vacsora. A nagy élmény után lefeküdtünk és békésen álomba szenderültünk.

Fenyőszeg az Égigérő Vackorfával

Másnap nagy volt az öröm! A reggeli hűvös ellenére, déltájt már egészen meleg volt, s a júniusi csipkebokrok még virágba voltak. Rózsabogarak, méhek és dungók, megtarkítva pillangókkal burungéroztak körülöttünk. A pataknál pedig szitakötők röpdöstek, s kis leánykabékák (szentgyörgybékák) kuruttyoltak. Sorra érkeztek ki látogatóba nagynénéim és nagybátyáim. Tündérien összhangba láttatta velünk a hely szelleme a kis édenkertnek tűnő völgyet.

Az egyszer biztos, hogy egy ilyen költözés a gyerekek nézőpontjából megszépíti a hétköznapokat és erőt ad a folytatásra. Az elkövetkezendőkben pedig jócskán lehet erőt meríteni belőle. Jómagam most is azt teszem.

* * *

A ficzfa előtti árnyék melett volt a lakunk. Ma már, ahogy a kép is bizonyítja, csak elmék. Háttérben az Égígérő Vackorfa, és az "elvadult" szilvafa.

A második nagy költözés sokkal izgalmasabbra sikeredett, mivel Kukker kutyánkat nem tudtuk megtartani, s egy zsögödinek kellett odaadjuk. A két megmaradt tyúk pedig nagyanyáméknál landolt. Mi pedig otthagyva a tanyasi életet Szeredába költöztünk fel. Micsa pompa várt ott ránk! Az öt testvérnek külön szobája lehetett! Nem egy ágyban aludtunk fejtől s lábtól az egészen, hanem kettőben!!! Örömözve rohangáltunk át a palotának tűnő lakrész helységein keresztül. Azonban viszonylag elég hamar elszállt belőlünk a vidámság. Egy kicsit hiányzott a petróleumlámpa fénye, és a kályhában hol pattogó, s hol meg duruzsoló tűz. Túl kevésnek bizonyult a tér, amiben mozoghattunk. Hívott bennünket a folyton változó, de mégis örökkévaló menedéket adó erdő-mező. Ott voltunk teljes valónkkal otthon, és igazából nem tudtunk megválni soha tőle. Mert bárhová költözöl, otthon csak egy lehet, s az ott van, ahol békésen ellehetsz egymagadban.

Fenyőszegi B. Levente