A kis Cinege Cinkénk csipegetős esete

A  kis Cinege Cinkénkről mesterkedtem meg

Már jó pár éve, úgy november vége felé érkezik hézzánk a kicsi Cinege Cinke. Hogy az-e pontoson, vagy más-e, mint a tavalyi, azt nem tudni, s asziszem nem es fontos. Ami tényleg százas az az, hogy eleinte csak színtiszta egyedül érkezik. Amikor béfejezi a repkedést, akkor leszáll az erkélyünk párkányára, s az ott kitett eleségből (főleg magokból és szalonnabőrből) szokott csipegetni. Amikor mán egy jó párszor teletömte a begyét, akkor megesik, hogy még társat es hoz magával. Nem es csuda, mindig rendesen enni vet a belügyminisztériumának. S ebből kifolyólag van az es, hogyha annyira, megbátrodik, akkor többedmagával visszatérve lakmározgatik tovább. Biza, a társaságba még a szemelgetés es jobban esik... A begytöméses petyegtetés után, még egy cseppet körülnéz, figyelőzik, minha érdeklődne. Nem egyszer az ablakunk felé kémlel, kíváncsiskodik. Asziszem direkt, csak a saját kedvére szokott békukucskálni az ablakunkon. Mi, ha észrevesszük, csakes távolról szoktuk lesni őkelmit, nehogy elzavarjuk. Azétt szívesen béhoznánk a lakásba, met annyira édeske tud lenni a kicsi buksis madárka, hogy jön, hogy ott helybe megegyük! Na nem, nem eppeg rántott cinegének, csak azétt, hogy úgy ügyelve megbubusgassuk. Persze, sose tesszük meg, met tudjuk nemigen az ő terepe az emberi ketrecbarlang. 

Kilátás az erkélyünkről

Egyik alkalommal, amikor jobban felmelegedett a novemberi idő, s amikor még nem volt béüvegezve a balkonunk, nyitva hagytuk az erkély ajtót egyet szellőztetni, s há’ nem-e a szegény Cinege Cinkénk bétévedt a lakásunkba. Az volt a gyanúm, hogy úgy ügyesen csipegetve haladt lassanként egyre előbbre… Ezétt történhetett az, hogy nem es vette észre, hogy hol es jár. Családomból az elsők közül, akik eppeg hazaérkeztek, több, mint valószínű, hogy Anya, megszokásból bécsukta az erkélyablakot. Ahogy általába megesik, csak azután látták meg a kis Cinege Cinkét, ahogy az egyik lógó virágcserépben félve fürkészi a szobát. Ilyenkor mitévő es legyen Anya, meg a kicsike leányai? Há’ finom hessegtetéssel vissza akarták irányítani a természet lágy ölébe. Legalábbes kifelé a szabadba. Az sajnos eléggé macerásan jött össze. Pedig az erkélyajtó, ott abban szent percben, rögtön tárult… Az aranyos madárkánk a kedves irányítgatást támadásnak vélte. Félelmében az egész apró teste egy sebesen dobogó szív lett. Pár perc röpködés után méges sikeredett kivergődnie a biztonságos, végtelennek tűnő, égboltra. Azt el es felejtettem mielőtt elment volna, össze-vissza repkedésében becsületesen megdíjazta a lakásunkot, főleg a számítógépünköt, met arra tottyantott (fosott) egy cinegéset. Azé’ a Cinege Cinkés méretéhez viszonyítva tetemeset „alkotott...”

Érdekes, a benti zűrzavaros élmény ellenére méges visszajárt, és ugyanúgy, mint azelőtt es, bekukkintott leskelődve, éber érdeklődéssel, hézzánk. Asziszem, mégescsak jó bényomást tehettünk rea. 

A cinkék egyik csipegetős helye

Azétt mán elsőre észrevettük, hogy a kedves kicsi csőrösségünkbe volt valami titokzatos, valami varázslatos, olyan mesés csudaság. Nem csak ő figyelőzött münköt, hanem mű es meglesegettük ténykedéseit. Há’ el es ámultunk rajta úgy ahogy kell. Azóta a családból mindannyian tudjuk, hogy azé jön úgy télidő felé hézzánk a Cinege Cinkénk, met advent idején a koszorúba, s főleg a gyerekeknek, meg a fiataloknak, ha jók voltak, s miért ne lettek volna azok..., bélop egy csepp meglepetést. Igen, a mű kicsi Cinege Cinkénk nem akárki. Bésegít a Mikulásnak, és Karácsony táján az angyalkáknak egyaránt. Mindig hatalmatos szeretettel várjuk őkelmit. Nagyon boldogak vagyunk, de főleg a gyerekeink, amikor az utcán séta közben felfedezzük valamelyék fa ágán egy cinegét, ahogy minket méreget. 

Az idei adventi koszorunk a cinke ajándékára várva...

Kicsi barátocskáim, ha szeretnétek egy cinegét, akkor tegyetek ki magokot, s ott ne, amit ő szeret, s olyankor mán csak várni kell... Figyeljetek tük es, de csak úgy fürkészősen, barátságoson, s meglássátok, hogy akkor hézzátok es békopogtat majd egyszer a kicsi csőrével az ablakon.

Fenyőszegi B. Levente

Kalandos utazásom Hidegségre

 

Télies táj Gyimesfelsőlok felé

Sok ügyes-bajos dolog megesett a Hidegségi buszon, amikor még a Bükkhavasi iskolánál tanyítottam. Ez az esemén eppeg a Hidegségre tartó csudajárgányon történe. Mán elég hideg vala ezétt rendesen felöltöjztem. Béléses kabát, sapka, sál, a lábamon bakancs… Nem es fájztam, még egy dekát se. A szokás szerint a sofőrtől megvettem a jegyet, s nagy úriason helyet foglaltam rajta. Borzsova határába felült mellém Marika es. Ott ne, osztottuk az iskolai teendőköt, mikor a buszt úgy Felsőlok derekába megállítá egy kontroll (ellenőr).

Innen más irányt vett a szokásos csendes gondok tárgyalása. A busz egyet döccsent (döccent), s a kontroll fellépett a buszra. A „persze vettem jegyet” mán felszálláskor ügyesen eltettem jó helyre. A télies hidegbe a hacukám nagy részét magamon tartottam, mert biza hol volt fűtés, hol nem a buszon. Úgyhogy a sálamot, sapkámot s a kesztyümöt vettem csak le. 

 

Hidegségi táj

Ahogy felért a tragacsra a kontroll-bácsi rögtön nekiveselkedtem a buszjegy keresésének. Bizony kucifántos keresés volt, mert nem találtam sehol. Kétszer es megnéztem az összes zsebeimbe. Ki es forgattam azokot rendesen, de nem találtam ott. Háromszor másztam belé a táskámba. Minden kihanyigáltam belőle. Füzetek, könyvek, s főleg felmérők sokasága omladozott az ölembe, s még a szék alá es jutott. Valamelyiküknek, minha szárnya kelt volna. Aztán az egész a busz fenekére landolt. Ezétt neztem bé vagy négyszer a székek alá, s az ülések mellett tovább vadásztam a bújócskázós égetően fontos cetli után, de sehol se bukkantam rea. Közben folyt az ellenőrzés, hátulról eléfelé haladva. Én mán olyan lettem, mint egy mérgezett féreg (egér). Esszeszedtem a cókmókjaimot, s kapkodva keresgéltem tovább a körülöttem ülők székeinél. Sajnos az se’ vezetett eredményhez. A „kutató expedícióm” megfeneklett... A sűrű monyokolásom ellenére még mindig reménykedtem, hogy megkerül a jegyem. Szerencsémre a kontroll hátulról eléfelé haladva vergálta a jegyeket… Jómagam, ha nem es legelöl, de az első három közötti székek valamelyikébe’ ültem.

Egy idő után mán a busz népéből nem maradt egy se, aki nem engem nezett volna. A hír pillanatok alatt terjedt. Rendkívüli gyorsasággal értesültek arról, hogy mi bajom van. Voltak az utasok között olyanok es, akik aszondták, hogy jobb lenne, ha eccerűen bévallanám, hogy nincs jegyem és kész. Sőt hézatették azt es, hogy ne mind játszódjam meg magamot, s asztán miattam nem fog továbbmenni a busz... Ez vala a legkeményebb válasz. 

Bükkhavasi iskola és festői környezete

Amikor mán feladtam a keresést, akkor történe meg a csuda! Furcsamód, amikor hozzám ért az ellenőr, „véletlenül” ráleltem a „mocsok” jegyre. El es felejtettem azt, hogy mikor es helyeztem belé a sapkámba olyan nagyon ügyesen. A kontroll szinte semmit nem kellett várjon. Adtam es a kezibe. Ej, de lett es egy isteni nagy röhögés a buszon, hogy a tanár úr milyen fetyelló (dilló, kicsit kók szerelék, együgyű), még jó hogy a fejit nem hagyta el... 

Hazafelé tartva. Elhagyva Felsőlokot...

Amikor leszálltam a buszról a történet továbbra es egy nem mindennapi kanyart vett, akár a busz. A furcsa mégsem ebben volt, hanem ami ezután következett. Elsőnek szálltam le a járgányról, és léptem át az iskola küszöbét. Bényitva az irodába az egyik kolléganő azt kérdezte „Levike ki volt a kontroll a buszon?”. Töredelmesen bevallom, akkor sem tudtam, s most se, hogy ki lehetett az ellenőr. Gyenge vagyok az efféle hírek nyomozásához… Szerencsére az utánam jövő kollégák jobban voltak informálva, s ők megmondták. Így terjedt akkorjába a hír. Pedig bíz-isten, se mobil, sőt az iskolába ott fent Bükkhavason még vezetékes telefon sem vala.

Régi képem a gyimesi évekből

Fenyőszegi B. Levente

 

Az iskolába járásom nehézkes kezdete

Hat esztendősen egy szikrát sem ismertem az iskolát, csak hallottam róla, s híre erősen megijesztett. Miétt es? Hát azétt met láttam a bátyáimot tanulás közbe’, s az nekem eppeg elég volt. Verseket magoltak, kellett tudni írni, olvasni, számolni höhööö… A román nyelvről nem es beszélve. Biza a szüleink rejuk (rájuk) es léptek, hogyha rossz jegyet hoztak haza. Nem csuda, hogy bé voltam szarva. Az egész tanyítási okoskodás olyan messze volt tőlem, mint az űrutazás lehetősége a végtelen csillagokba. Be es tojtam rendesen, mikor kezdték feszegetni nekem, hogy hamaroson iskolába kell menjek, s ez az időpont egyre közelebb került hézám. A helyzetet az es nehezítette, hogy azelőtt még óvodába se jártam. Szentimrei Büdösből béköltözve Fenyés északi felébe mán közelebb kerültünk faluhoz és városhoz, de mégse annyira, hogy több ember vegyen körül nap, mint nap. Azétt a Zsögödfürdei buszmegállóig es kellett eppeg eleget gyalogolni. Sőt, a nagyanyámék háza es messzinek látszott tőlünk, há’ a Zsögödferedő központja. Először végig kellett nyargalni a Fenyőszegi úton. S aztán még a feredőt elhagyva az Olt túlsó partján villant meg az autóbusz-állomás. Ott pedig sok ember nem jár. Képzelhetitek milyen hatás volt egy egész iskola, s az osztály.

A gyönyörúséges Fenyőszegi út, eppeg most ősszel.

Na, s hogy bégyúlt az iskola, ezt az utat gyalog s busszal mindennap , vasárnap kivételivel, meg kellett tenni! Há’ nem es volt jó belégondolni.

Akárhogy hánkolódtam, s ijedeztem, de méges eljött a nagy nap. Keményen emésztett a gondolat milyen lesz majd ott a többi gyerek között. S hogy mit csinál a tanító néni! Gondolat ide vagy oda, azon a hűvös szeptemberi napon négyen indultunk el az iskola felé. Mellettem jött a két bátyám és Desanyám. Ő, mint szülő kísért, a mán emlegetett úton, az első nagy napomra. Bezzeg a Napocska lassan, lomhán, lustán ásítozva kelhetett fel. Nem es csuda, ő nem kellett menjen iskolába! Volt benne bolondság, s erőst fogta a zsigora, mert kéretlenül es mutatta sugaraival az utat nekünk el egészen az iskoláig. 

A hajdani vackor máterem

Sanyi bátyám harmadikosként egy másik osztályba került, mint mi Richárddal. Ugyanis az elsősököt a negyedikesekkel egy helyré tették. Olyan összetákolt párhuzamos osztályt csináltak a kettőből. Bezzeg a másodikosok és a harmadikosok külön osztályba kerülhettek... Desanya búcsút vett tőlünk, s ment es a dolgára. Én csak ültem a padba, s nezelődtem. Közbe hátra lestem abba a padsorba, ahol a bátyám ült. Először egy cseppet se féltem, met mondták, hogy ez egy jó hely, de amikor több első osztályost láttam kapálózni, hadonászni, s tiltakozni, s hallottam bőgni az anyjuk után, há jedtét vettem a dolognak. Rendesen meginogott a hitem abba, hogy tényleg semmi rossz nem fog történni velem. Egyre feszültebb lettem, s elfogott a rettegés. Még nem tudtam mi fog következni. Úgy morfondíroztam magamba, ha ezek ott körülöttem vinnyognak, mind a fába szorult féreg, semmi jó nem sülhet ki belőle. Hirtelen jajgatni kezdtem, azt persze nem hallotta senki se a nagy cirkusztól, s uzsgyi neki vesd el magad, kirohantam az iskolából. 

A gyerekként Bikaborvízek becézett küpü (kút), majd csorgó. Most Semmi. Háttérben a Nagy Imre festő galériája

Kilépve az épületből elhagyva Vackor Máteremet egy cseppet megálltam. Mivel az utat tudtam merrefelé jöttünk, nekiiramodtam a soha nem viszontlátásba. Tekertem es a Keresztút irányába, s békanyarodva a Bikakaborvíz felé, ahol később sokat tyütyültem (ittam belőle), futtam tovább. S aztán a Nagy Imre festőművész úr házát elhagyva vágtattam egyre sebesebben, mint a szélvész, Zsögödön végig, mintha hajtana a tatár. Nemsokára észrevettem, hogy valakik loholnak utánam. Még jobban felgyorsultam, akár mint egy mérgezett egér. Sajnos egyre közelébb kerültek hézám... Eppeg a falu végin kapták el a grabancomot. A két üldöző közül egyik a testvérem, s a másik az egyik osztálytársa volt. Kíméletlenül, fogva kétfelől a kezemet, visszacipeltek, hurcoltak az iskolába. Pedig makacsul fékeztem a lábammal, eléggé megnehezítve a sorsukot. Az osztály ajtajánál már várt a tanító néni. Nem volt mérges reám, inkább igen barátságosan viselkedett. Szinte csend uralkodott az osztályba, mán senki se vacsogott. Engem, ügyesen beszélgetve vélem megputyukált, de minden egyes diákjához volt egy kedves szava. Aszondta jó lesz együtt megtanulni mindazt, ami a padra kitett könyvekben van, s persze hogy haza es vihetjük ököt… Hogyes mondjam, kezdtem megnyugudni. A hazamenés mán ezután a futóverseny után, sokkal lassubb volt. Bezzeg otthon veszettül bőcsködöztem, hogy milyen fáinka könyveket kaptam, s azok az enyémek es maradnak.

A volt falu vége. Aztán a zsögödi Nádas bár... Most?

* * *

Persze, ahogy teltek a napok, akadtak közöttük nehezebb órák es, mikor a kicsi fejembe aliges lehetett belégyömöszölni a könyvekbe rejlő tudományt. Mégse volt olyan rossz, ahogy képzeltem. S amikor valamit megtudtam oldani, hogy örvendejztem (!), met tudtam, hogy képes vagyok többre es.

Hat évesen középen. Jobbról Sanyi és balról Richárd bátyám (1973) Fotó: Borbé Sándor (Desapa)

 Fenyőszegi B. Levente 

Dumálás Marci macival

Ej be szép es egy szeptemberi időt fogtam ki sétálásnak. Le az összes fejfedővel, de főleg kalappal! Valamikor délutántájt lehetett, mikor útnak eredtem. Mentem, mászkáltam, bandukoltam egyfelé. Nezegettem röptében a sast, s a többi madarat, de nem sokáig, met szinte hanyatt estem. A földközeli száraz kórók fáradt pillangóiból majdnem emlék lett. Egy nem es annyira kicsi mocsok csíkos pók reám araszolt. Egy cseppet meglepődtem, s felhergelődött izgalmamba lehajdáztam (leráztam) magamról. Kell es pók az embernek… Há minek? Hogy megcsípje, s utána dagadozzék bolondul, vagy mi a rossznyavalya?!

Kicsi maci a Hargitán. Valahol közelbe a mamája...

 

Mentemben még kaptam néhány pecsétes lapi ződ sóskát. Bébeleltem. Azétt a legjobban a lekaszált fű után kibútt bábakalácsok tetszettek veszettül. Csináltam es rólik egy-két képecskét. Jártamba-keltembe elértem az egyik kedvenc forrásomhoz. Há irtó ganyé, gübü, gamatnak látszott. Nekiszöktem, s két karó segítségével, meg az istenadta karommal, markolós kezemmel kipucoltam a borvizes küpüt (borvizes kutat). Biz’ isten úgy fel volt telve, sárral, s mindenféle mocsokkal, hogy jó két órát gübülködtem (itt – mocskolódva dolgoztam) véle. Becsületesen kimélyítettem, annyira, hogy egy litres üveget es meglehessen meríteni. Készítettem neki vízlevezető sáncot es. Amikor kész lettem véle, mán úgy csorgott a víz a sáncocskába, mint a mostani világ futóbolond emberei.

Borvíz küpü és környékinek tisztogatása az Ördöklik közelibe

Na de eddig a kókoskodás, met, amikor hazaértem a nejem nem arra vót kíváncsi, hogy hol kambacsoltam, bónyászódtam, s tátottam a pufámot, hanem találkoztam-e medvével.

Há” persze, hogy igen! Nem es beszéd! Vele es esszefutottam. Majdem esszekoccintottuk a buksi fejünköt. Szerencsére üsmertem az ipsét met hanem lett volna rendesen haddelhadd. Le es csüccsentünk (ő inkább ledengett) hegy bokros mellé. Mozgott es a hely becsületesen körülötte. Aztán egy cseppecskét mögéje húzódott a csetenyesnek (bokrosnak), met nem tudta vállalni magát. Nem es csoda, met mán egy párszor meghajkurászták…

Há’ mit es mondjak, isteni volt ott ücsülni egy darabig, bámulni a felhőköt, szípni a friss levegőből, s gyönyörködni az egyre tarkalló bokrokot.

Így üldögélve tőtöttük egy darabig az időt. Jött, hogy valamit mondjunk,de eléggé dögök vótunk héza. Nem tóm miétt es, de elég es óvatosan fogtunk neki a dumának.

Én mind a bolond gyerek a szép időről beszélgettem. Nemsokára, abba es hagytam a felesleges mondókámot, met láttam hogy most komolyan akar dörmögni, na azé’ nem olyan szigorúan, de méges. Hagytam es, hogy kifejtse elmélkedését. Mivel régi pajtásom vót, eléggé szabadon kezdte brummogni azt, ami épp csak eszibe jutott. Elmesélte, hogy hatalmatosan rágalmazzák meg őköt az emberek, s ez biza egy cseppet rosszul esik nekije. Főleg azétt csinálják met erősen sokan kezdtek lenni? Azt állíccsák annyi brummogit nem bír Székelyfőd, ahányan vannak. Még csuklóbol odavetik, hogy ejsze felét se... S akkor hova a ráksúlyba húzzanak el a bundások!? Me’, mi van ha a medvéknél lennének a parancsok, akkor vajon hány embert kellene kilőni?

Háromszéken barangoló maci. Fényképezte: György Edit

Erre a kemény mondatra mán én se bámulásztam tovább. Odaduvasztottam, hogy mi méges a baj. Nem az, hogy vannak, hanem egy jó üdeje béjárnak a falukba, s most mán a városokba es, s ott osztán kedvikre garázdálkodnak. Amit egyes társai magik után hagynak, az kész csatatér.

Medve Marci barátom se volt rest s a képembe sózta, hogy az erdőt kivágták, mindjárt nincs ahova megbúni, nemhogy lakni. Osztán eleség aligha kerül. Folyton burungérozik a pocka, s nemcsak neki, hanem honfitársainak es.

Na, gondoltam magamba, ennek egyszer jól béindult a cséphadarója... Avval vágtam vissza, hogy kéretlenül, s nem megbeszélve, elég egyenesen jönnek müfelénk látogatóba, s úgy nem nagyon üsmerik a kerítést se. S a látogatás se az a baráti viszony, mint, amit most érzek. Há’ bizonyisten nem kéne egy társától se egy gerincropogtatós ölelés, vagy egy jókora pof (pofon). Az egyszer százas, hogy hetvenhét felé szikrázna a szemem…

Ő erre így dörmögött: de ha éhesek, akkor nem gondolkozik azon, hogy mikor es döglik vajon meg, vagy mikor nem, akkor eleséget keres. Azé vadulnak le olyan erősen, met kell a betévő medveméretű falat, amitől a bendőjük korgása elcsendesül, s le tud nyugudni, nincs. S máskülönben es nem magiktól kapták először az ételeket, hanem az orrik alá tették, sőt a merészebbecske emberek még etették es. Azétt szoktak rea szemetesekbe kotorászással.

Reavilágítottam arra, há’ de azétt vannak az elemózsiáért kemény bunyók es, ahol az illető ember alig éli túl, vagy ott es marad, többet nem kell fel.

Ő pedig azt hozta fel, hogy biza az se egy virágos mezei lepkefing kergetőző állapot, ha csak úgy egyszeriben, még meg se tud lepődni az áldozat, met seperc alatt kilövik.

Há’ ehhez a kijelentéséhez nehez es vót mint mondani. Hallgattam, mint szar a fűbe. Hogy jobban ne húzzuk fel magunkot. Újra bámulásztunk, szerencsére az idő megengedte. A nap nagyba hányta a fődre a sugarait. Mű izzadtunk es volna becsületesen, de szerencsére üdejébe árnyékba araszoltunk bé.

Marci maci mázsás hátát kicsit érte a tűző napfény, ezétt egy cseppecskét beljebbecske ment. Hogy meg ne sértsen engem se, inkább azt dörmögte el, hogy amin mű emberek es tudnánk javítani. Azé’ es kérte tőlem, hogy erre az alkalomra vegyem elé a kicsike füzetecskémet s a ceruzámot, s írogassam, amit brummog. S persze rendesen elékészültem a feladtra.

Elmondta, hogy a medvék nem feltétlen szeretnek emberek társaságába lenni. Ha valamelyik megteszi, onnan el kell iszkirilni, s nem komáskodni vele. Lehet, aki megteszi, annak mán hiányzik egy kereke. A medve csak úgy egyet nem szökik rea az emberre, legtöbbször a kicsi bocsait védi. Ha pedig külön bocsokot látsz, ne matasd, ne putyukáld, met az anyukája ott kell legyen valahol, s ő kezd matatni, akkor az Fennvaló elhagy... Na, ezekért ajánlatos kikerülni őkelmiket, met a medve mégse játék. Barátkozni? Há’ inkább ne! Na, persze akadnak kivételek, de azétt az odaügyelés sokkal fontosabb.

De mondtam, hogy én mán rég cimboráskodom véle…

Erre aszondta, hogy én többet időzök a hegyekbe, mint otthon. Úgy üsmernek, mint medve a saját barlangját. Héza tette azt es, hogy becses személyem egy cseppet medve es.

Kértem őkelmit folytassa tovább a nagy lomha eszmefutkározását.

Ott hagyta el, hogy bocsos medveanya közelibe nem jó lenni. Avval folytatta, szereti, ha jelzik az emberek, hogy a közelbe járnak. Ezétt jó az erdőbe hangoskodni, fütyörészni, azétt nem kell egy egész fúvószenekart kivinni a rengetegbe. A’ mán irtó zavaró lehet. Ha a maci társai nem veszik észre az embert, akkor a honpolgár nagy ívbe kerülje ki a találkozás lehetőségét. A macinak akkor megy fel az agyvize, hogyha elzavarni, vagy hergelni akarják. Biza veszélyes lehet. Még akkor es rotyog, ha fényképzed, met biza van olyanfajta maci társa, aki asziszi, hogy valamivel fejbe akarod kólintani. Ha feltétlen akarsz róla emléket, akkor távolról keccintsed, s ügyelj, amikor nagyon figyel reád, nehogy neked adjon egy maradandó legyintést ajándékul.

Itt egy kicsit megállítottam, s elmondtam az emberrel es így van, főleg a csendesvel, met isten őríjz, ha felidegesíted!

Marosvásárhelyi állatkerti macik.

Ez neki es tetszett, de a dumalesője továbbra se állt bé. Brummogtatta tovább az égetőnek vélt mondandóját. Fontosnak érezte eldörmögni, hogy az autóból inkább senki se szálljon ki, ha medvével találkozik, ha ő maga nem medve. Nem jó kihajolni se, s jobb ha, nemcsak a táskákot, s az egyéb dolgokot, hanem a kezeket, lábakot és egyeb testrészeket a kocsiba tartani. Főleg, ha téged nez, vagy előtted van. Az ablakot pedig nemcsak nyakig, hanem fejbúbig érdemes felhúzni. Senki se szemezzen a medvével, met attól irtó gerbuncás (mérges) tud lenni. Igaz, hogy egyes brumik lementek bubásba, s mán hézaszoktak az emberekhez, de azétt jobb óvatosság...

Azé arra es reakérdeztem, hogy mit eszik a nem az emberek közé kótogtató medve. Azon nyomba elárulta, hogy sokféle növényt, s főleg rajta lógó gyümölcsöt. Nálunk felé a málna a kedvenc. Azé meg-meg kóstolja a husikát es. Oda pedig állat kell… Ezétt tör bé az udvarokra és mocskolja meg a jószágokot.

Há’ akkor mán azt es megkérdeztem, miétt es kosornyáznak (jőnek-mennek) annyit jobbra-balra.

Hát azétt es, okoskodta ki, met jó ha mennek egy cseppet, főleg, amikor rejik tör az ötperces, napjába legalább tíz kilómétret. Van olyan es, aki még többet gyalogol. A napfelkeltivel nem tudnak bételni. Méges akkor húzódgatnak vissza az erdőbe, de napnyugta után újra kezdik a kambacsolást. Sajnos mán van olyan társik, hogy akármikor megy, mindegy, hogy eppe reggel van-e, vagy este. Megbolondította az az új lehetőséges szemetből szemelgetés és a kérincselés. 

Ahol Márton macival elmélkedtünk...

Há’ hogy es mondjam, sebtében összemondtuk magunkot. Jó volt rötyötölni. Eltettem a kicsike füzetecskémet, s a ceruzámot. Egy cseppet megtántorodtam. Mondtam es modernül, hogy bocs, de ő nezelődött, hogy hol lehet a medvekölyök. Osztán kijavítottam bocsánatra. Heherésztünk es rajta, aztán Marci macit vállba veregettem, s ott hagytam a bokrosba. Ő es egyet intett. Tudtuk, hogy még fogunk üdögélni valamelyik domboldalon. Én meg gyorsítottam a lépéseimet, s tekertem hazafelé, met a nap lenyugovóra járt, s idegen medvével mégse szerettem volna találkozni.

Fenyőszegi B. Levente