Oltparti ébredés

 Kivételes ébredéssel köszöntött rám a tavasz. Az Olt partja mellett heverőztem, s mintha a ködös időforgatagban láttam volna a magas fellegekből önmagam. Egyszerre lebegve és földön fekve figyeltem a körülöttem üdvözlő kikeletringatót. Az Olt vize, úgy ahogy hajdan, gyerekkoromban láttam, patyolattisztán, kimért nyugalommal, kanyarokat bévéve folydogált lefelé. A ficzfák ágai alig észrevehetően lengették ágacskáikat. Csak azt tudtam, hogy hűvös van. Az átlátszó tejfehér lepel sem takarhatta azt, amint a vidék borzasan és meglehetősen álmosan hessegtette el magáról a szürkületet. A csöndesség halhatatlanságával tekintett le rám. Mindennek ellenére az örökkévalóság nyugalmi káprázata szemperc alatt szertefoszlott. A változás időtlen biztonsága kavarta fel a nyugalmi múlhatatlant. Egyetlenegy csavargó napsugár bukkant elő két pufókos felhő között, s kacéran, egyre élesebben, határozott merészséggel kettészelte eszket az óriási hömpölygő égi habokat. A nedves párnákra hasonlító föld feletti párnák megadták magukat. A beszüremlő fény pedig egyre nagyobb teret foglalt el, s a ködöt, mint az öregasszony a régmúltból előcihált menyegzői fátylát, amit az unkojánákak szándékozott adni, az ég kékje fáradtan, de magabiztosan húzta felfelé. A különbség talán annyi lehetett, hogy a ködfátyol emelkedése közben, a súlytalanság csalóka látszatával szétmállott, mint a molyrágta emlékek, és nesztelenül láthatatlanná válva beleolvadt az egyre szélesedő kék égboltba.

Csíki Olparti ködös táj

Ebben a fordulatos átalakulásban a fejem fölötti kis röpték után, a nózimra rátelepedett egy pillangó. Bájos teremtés pompás szárnyait kitárva kívánatos eleganciával nyújtózkodott egy ráérőset. S úgy vélem eme tettével hencegett egy kicsit a bársonyos huzatú röpködésre alkalmas pávaszem díszítésű szárnyaival. A divatbemutató alig idő múltán véget ért, mert egy másik társának a csalogató, hívogató légbéli incselkedése csábítóan szárnyra keltette őt. Most már ketten bőcsködöztek el s hátra. Játszadozva légi táncot jártak fölöttem. S mivel látták, hogy nem vagyok hajlandó beszállni bohókás kergetőzésükbe, üdvözlően, az egyik kis széláramlat segítségével, a mező felé vették az irányt.

Tudtam az ébredés puszta kedvességével kizárólagoson csak a látványt nyújtja felém, s nem fog talpra állítani. Ezért bámulászva tovább figyeltem a finom friss picurkányit, a csípős hajnalt, ahogy reggelibe fordul át. A köröttem lévő harmat északi oldalamon, melegítés gyanánt, mohát szórt rám. Nagy hamarjában végigszaladt rajtam, az erdő-mező, s az egész virágos rét. S magam lettem a lüktető életteli félvidék a komor havas fenyveseivel együtt. Lengedezve, és ugyanakkor meglepődve néztem azt a szokatlanul kivételes pillanatot, ahol egyidejűleg felnőtt voltam, és gyerekké válhattam, valamint az ég és föld titka lehettem. S legfőképpen azt tartottam különösnek, ahogyan természet a legeldugottabb zegzugaiban, külön és egyszerre ott lehettem.

Egy őzike léptei zökkentettek ki a látvány igézete alól. Mint aki jól végezte a dolgát, békésen eregelt le az Oltra inni, majd néhány perc múltával követték őt csordatársai. A kis pöttyös jelenség patácskájával bepancsolt a sekélyes vízpart melletti tócsákba. A körülötte ücsörgő békák, ki hol volt éppen, sürgősre vették az úszást, a szökdelést és a lepcsegést. Ahogy jöttek úgy álltak tovább, s egy idő után eltűntek az erdő sűrűjében. Sokáig figyeltem őket, de holt helyükön csak a felhők sötétzöldre, majd a napsugarak világoszöldre festett füves pázsitját láttam. Csupán egy ravazdi zavarta meg a váltakozó hullámzó árnyjátékot. A róka lassan kanyargózott az erdőszélen. A fákon mókusok hergelőztek, s fakopáncs pedig, ahogy szokta, végezte vármegye robotját. Míg éppen akkor a magasban egy sas keringett.

Nemsokára megtelt csiviteléssel a környék. Igen, madarak hadai szálltak el felettem, s egyre jobban erősödött kantátájuk. Ahányan voltak annyifelé repülve végezték megszokott dolgaikat. A körülöttem lévő zsongás továbbfokozódott. Önkéntelen is a virágos rétre tévedt a szemem. Bogarak, lepkék csudahada ügyeskedett a virágok fölött. A mező tarka virágtavacskáiban beleveszve ünnepelték az együttlétet. Az idillt valamelyest a vizenyős területen békászó gólya zavarta meg. A közvetlen szomszédságomban lévő sárga virágon is elidőzött egy röpke pillanatra egy méhecske, akit majd egy másik hasonló csíkosság, egy dungó követett.

Egyre nagyobb volt az ünnep, s evégett, hogy megragadtam a hallhatatlanság harmatcsöppjét, eszem ágába sem volt felkelni. Szerencsémre, mert akkor lemaradtam volna az egyik közeli sziklaszirten büszkélkedő szarvas látványáról, s az erdőszélen sétálgató medvéről, meg fürge ide-oda hengeredő bocsairól.

* * *

Nó, de ha belevesztem pünkösdi rózsák és a kockásliliomok sziromcirógató tengerébe, akkor már komótos elmélkedésbe kezdtem. Eszembe jutott egy hajdani kölyökkori, épp hogy csak tavaszi történet, az 1980-as esztendők elejiről. Azért épp hogy csak, mert akkor meglehetősen hideg volt.

Tavaszi vakáció lehetett. A frissen csípős idő ellenére, legénykedve, eléggé vékonyan öltöztünk. Ejsze, didergés se érdekelt annyira, csakhogy elengedtek. A haverokkal találkozva megbeszéltük, hogy letekerjük Zsögödferedőre. Ott volt a kedvenc lógási helyünk... S ha már így alakult ki, akkor kedvünkre kerengtünk, s mászkáltunk. Isteni volt, amikor legalább öten össze tudtunk verődni. Na, de ez alkalommal voltunk vagy heten. Azért heten, mert valamiért, az egyik kománk visszafordult. Valami oknál fogva bényomta a curukot a nagy úttól. Amúgy se volt az a sétálós, túrázós típus (esetleg az idegeit ha nem túrázta fel), de még olyan elszánt Kőrösi Csoma Sándoros sem.

Gyerekkori pajtások
András, Jómagam, Imre, Lóri és Péter
Fényképezte: KICSI KARCSI

Útközben vicceket mondtuk, s úgy röhögtünk, hogy nyuvadtunk meg. Azért igyekeztünk tudálékosan megfigyelni mindent. Fűt, fát, virágot, madarat, s ami még az utunkba akadt. Persze a marháskodás továbbra sem maradt el. Volt elég idő, mert gyalog járva alaposon meglehet vergálni akármit. Az Olt hídjánál egy cseppet megpihentünk. Borvizet ittunk, s teli güllentettük a kulacsainkot, s avval iszkiri tovább. S hogy ne menjünk üres kézzel egy-egy csapdarabot kerítettünk a kezünkbe. Na azokkal hadakéroztunk az igazságért. Hogy milyen igazságért, az kevésbé volt fontos. A harcoláson, s főleg a győzelmen volt a lényeg. A csata egy cseppet eldurvult, mert akadt direkt hergelő is közöttünk. Ezért esett meg a harcok hevében egymásra mért egy-egy nagyobb vesszőcsapás. Lehetett az karra, lábra, hátra, s ki tudja még hova. Akkor lett vége a veszedelem, amikor a nagy hadakérozásban, az egyik kedves barátunknak szinte kiszúrtuk a szemét. S az se lehetett tudni, hogy ki volt az okozója. A kezünkbe maradt hutyurókkal mán nem egymást, hanem a földet piszkáltuk. Volt, aki átváltott sétabotra. Hogy mennyi mindenre es jó egy ágacska... Amint imigyen rohangáltunk felértünk a Véderdő közeli dombra. Kezdett sütni a nap es, de még mindig hidegen frissecske levegő vett körül. Az is igaz, hogy a pufánk előtti gőzfújtatásunk (szuszogásunk, leheletünk) már nem látszott meg. Gondoltuk ideje megtömni a belügyminisztériumot. Bizony rendesen korgott egyeseknek a hasa. Na, neki es láttunk egy jó kőasztal keresésének, olyan nagyságút, amelyiket mindannyian körbe tudunk ülni. Kiguvasztott szemmel, szakértelmesen figyelőztük a terepet. Közbe rablómesékkel szórakoztattuk egymást. Ahogy lenni szokás egyet-egyet lódítottunk, nagyot mondtunk, csakhogy túlszárnyaljuk a másikot. Hát meg kell valljam becsületesen beléfogtam én is a hantázásos sültelenkedésbe. Mondtam a magamét, s nem törődtem merre lépek. Eléggé elvoltam foglalva egyfelé. Ahogy így szellemeskedve a pufámot egy percig be sem fogva követtem a pajtásaimot, s testvéreimet, hirtelen meglepetésre tettem szert. Nem egy egyszerű dolog szert tenni az ilyesmire. Egy jókora követ léptem át. Pont olyan ebédlős asztal nagyságút. Az asztalnak sajnos akadt egy baja, foglalt volt. A közepén a hidegtől egy félig dermedt keresztes vipera próbálta kiolvasztania magát a hidegtől. Hát valóban a nap reasütött. Ejsze annyira lehetett távol a sugarak melegségétől, amennyit én okoztam, amikor óriáslépéssel átlendítettem lábaimot felette. Erre Kicsi Karcsi barátom elkiáltotta magát: „Kígyó!”. Most már néhány pillanatig nemcsak a levegő volt megfagyva, hanem a helyzet is. Az ott helyben lezajló egyik hirtelen kép még az volt, hogy dermedten ott állt a jó nép a kígyó körül, s a másik pedig, hogy felfogva a jedős Kicsi Karcsi kiáltását, ötön tíz felé futottak. Csak egy legény maradt a gáton! Az én voltam. Pedig nekem sikerült eltakarni lobogós szárú kék tréning gagyámmal a „keresztes úr” elől a napot. Viszont azt kevesen tudták, hogy a sok rötyötölés hatása alatt, ami nem zökkentett vissza a valóságba, tudtam megmaradni olyan vakmerőnek. Szerencsére, magamhoz tértekor állapotban a színeváltozásomat nem látták. Amire megálltak, hogy mi történt, már szintén rendbe voltam, helyrejöttem. Ekkor már annyira megbátorodtam, mert észrevettem, hogy nem bánthat, hogy ott nezegettem őkelmét. Hogy a futkorászó had es lássa, ott álltam vigyorogva a kő mellett, de csak egy darabig. Továbbállva, mondtam a többieknek, hogy nyugodtan jöjjenek, s nézzék meg. Azt felelték, hogy biza ők nem hülyék. Na persze a nagy ijedtség után az étvágyunk az sehogysem ment el. Egy istenit beleltünk, s kókoskodtunk tovább. Közbe még az idő is jobbra fordult, s már egy dekát se fáztunk. Vígan eregeltünk haza. Néha visszatértek arra, hogy kígyó közelben milyen nyugodtnak es láttak engem. Szinte hőssé avattak, amikor az egyikük hézatette, hogy nem érdemes vagánykodni, mert nem lehet tudni a kígyónál, akár meg es marhat…

Ez nem az a kígyó hanem egy másik...

Dettó csak hullámozva
Eszket ÁGNES leányom kapta le

* * *

Történetem továbbringatott. S valahogy nem akartam véget érjen ez a nem mindennapos pihenőkitérő. Önző módon maradni akartam. Ki ne szeretne ott lenni, ahol éppen jól érzi magát? Sajnos hiába a sok elmélkedés, meg a csodás varázs. Hiába az önző magatartás, egyszer minden véget ér. A felhők már nagyon figyeltek, s irigykedni kezdtek rám, ezért eltakarták fölöttem a kék eget, s a mögöttük ki-ki kandikáló virgonckodó Napot. Szelet kavarva komoly égi háborút küldtek rám. A hideg cseppekből zuhogó eső lett, s én facsaró vizesen néztem ki a fejemből. Aztán a viharrá dagadt idő sötétsége az újabb ébredés menekülésébe küldött. Nem vala ínyemre a féktelen zuhé, sem a fejem fölött száguldó, fákról letépett ágak. Igyekeztem szabadulni, főleg a zavarosan hömpölyögve növekvő Olt vizétől. Féltem, hogy hamarosan engem is elmos a felszínről. Ekkor különleges érzés kerített hatalmába. Rájöttem, hogy a vihar is részese, mindaz ami körülölel. Lecsendesedtem, megnyugodtam, és hagytam a természetet, hogy rendesen kitombolja magát. Lassan, de biztosan távolodtam mindattól, amit ez a szeszélyes áprilisi ébredés adott. Lehunytam az szemem, s amikor újra kipillant reggel volt, az ágyba fekve, a takaró rendje s módja szerint le volt rúgva, s jómagam pedig le voltam izzadva. Tudtam, hogy tényleg eljöve az igazi tavasz, és a téli dunyhát most már végleg el kell tenni a szekrény mélyére, mert már túl meleg lenne takarózni véle.

Olparti látkép

Fenyőszegi B. Levente