MARHÁCSKA a repkedő tehenke

TUDÓSÍTÁS Marhácskáról

Valagász: Honnét jött ez a pettyes teremtmény?

Atyafi: Há’ honnét, honnét? Mit tudom én… Az es lehet, hogy az Égígérő vackorfa tetejiből, vagy ki tudja, egy cseppet még fennebbecskéről.

Valagász: Akkor mikor es látták őt először?

Atyafi: Micsoda furcsa kíváncsiskodó érdeklődés! Há’ milyen kérdés es ez! Há’ egyszeeer!!!

Valagász: Hogy nezett ki?

Atyafi: Jajjj, mingyárt széttépek ami eppeg a kezem ügyébe kerül! Úgy ahogy most es! Vagy esetleg maga nem látta? Akkor keresse fel, s nezze meg alaposon!

Valagász: Sö, milyen csudálatos dolgokot követett el?

Atyafi: Úristen e’ mán több a soknál!!! Ejsze vak itt mindenki!!! Ki kell nyitni a csipát, és meg lehet kukkintani! Én mászkáljak-e utána, vagy mi a ráksúly?!

Valagász: Esetleg van még valami amit hézzafűzne?

Atyafi: A kulyakomot, de nem fűzögetve, hanem egyenest a pufádba, ha nem hagyod abba!

Valagász: Jól van na! (balra el)

Atyafi: Pontoson, hogy nincs jól! Aszt a mencsikáját! Ez a mihaszna valagászódó egy szemperc alatt mennyi sültelenséget essze tudott kérdezni...

Marhácska "üres gyomorral" a japánrózsára szállt

Valagász úr reajön, hogy jobb ha beszélni engedni az atyafiakot és az anyafiakot, sőt azok gyerekeit es, met úgy többre megy.

A kérdezősködők közül ezeket a rötyötöléseket (mondásokot) tartotta ildomosnak, a különlegesség megismerésébe vágónak lepetyegni.

Bőcs Adalbéét beszéde erről „a zizéről”

Te ártatlan nyápicka barátom, ha mán neked el kell meséljem, há akkor elmondom ügyesen a kéccer kettőt.

Eccer ahogy burungérosztam a varázskapcámon furcsa menetre lettem figyelmes. Egy izé, nem es tudom hogy es mongyam, essze-vissza repkedett a szemem láttára. Aszittem mán semmitől se tudok meglepődni, de ez a nyavalya ott abba szent helybe kóvályogva lengedezett nem messze tőlem, ki nem találom milyen irányba. Elképedésembe’ észre se vettem hogy merre tartok, s beléakadtam egy nagyra nőtt borsika bokorba. Ott próbálgattam kivaszkalódni belőle, de nem erőst sikerült. Ő csak mosolyogva nezett egy szempillantásig, osztán kieresztett engemet a tüskékből. Ahogy lezavarta mentését váratlanul agyas-fejes sebességgel gyúrta magába a borsika bokrot. Azután pedig egy istenmárjásot bökkedet ződes színben. Sajnos nagy szelet vetett a művelete, s a pufám teli lett kicsi borsika tüskécskékkel. Hogy a nyavalya tüntesse el! Hiába es okoskodtam nem tüntette el. Ezétt inkább fődre szálltam, mint az angyalok, s őkelme pedig követett. Nem es bántam hadd jöjjön. Egy mohásabb helyre ereszkedtünk le az erdő szélin. Irtó kényelmesnek bizonyult. Na, ott egymás mellett egy cseppet szimmogtunk. Ő eccer csak kitöpött egy csóré borsikabokor ágat, s asztán vigyorgott tovább, mint egy veresedő aranyvackor. Mit es csinálhatott volna? Marha jól állottt neki.

Gondoltam a csendet orrba vágom avval, hogy én es elkezdek valagászódni mint maga. Nekigyürkőztem férfiason. Minha parittyából lőttem volna ki a dumát. Érdekelt, hogy honnét jött, mit csinál, s egyáltalán kicsoda es. Há’ persze azt láttam, hogy vidám sárga színű, s a tehenekre személ, de méges furcsaság volt testyén azok a rózsaszínes pettyek. Még a patája es olyasmis díszes árnyalatra személt. A hátán mintha sárkánypikkelyek lettek volna, feketében. Ez Balambérnak, a híres zsögödi sárkánynak, amikor reanezett, erősen tetszett… A szája akkorának tűnt, mint egy veder! Nem nem, inkább egy cseber. Főleg amikor olyan lehetetlenül marhára kitátotta. Egy cseppet bé es rezeltem, de csak addig, ameddig el nem árulta, hogy inkább füvezni, bokrozni, ső fázni szeret, s még ami ezekre reakerül. Met marhára nem érdekli mit nyel le. Ugyes kitöpi amit a marha nagy hasa nem tud megemészteni.

Amikor mán teljesen bémelegedtünk a dumába, pont akkor felém nyújtotta patáját, s szépen bémutatkozott. Marhácskának hítták. Há mit mongyak, százason talált es rea ez a név. Még szőttük a szavak szálait, asztán megcsűrtük-csavartuk. Viccelődtünk, jó nagyokot bökkedeztünk, de eltelt a derektáj utáni napszak, s mán a nap es kacsintgatott lefelé. Marhácska megvakarva hátsó felét tovább rebdesett hánykolódva a kék égen. Én pedig varázskapcámra ülve mentem a dolgomra.

Marhácska eléges jó cimborám lett. Azóta méges, ha a környéken repdes, akkor jobban odaügyelek, nehogy valamire feltapasszon. Persze, azé’ jó vele marháskodni. Még a varázskapcámra es fel-felengedem, de csak akkor, ha nem tömi meg a belét, met bármilyen kemény jármű es, képtelen felemelkedni akkora súly alatt.

Amit még hézatennék, hogy Szélítő boszorkány hisztit kapott tőle, hogy a bökkedéseivel mást légvonalat ad a jól elé irányzott fergetege…

Nna, motorozok es tovább met éppen jön Szélítő királykisasszony (boszorkánynak vélt tündér), s én mán nem akarok még egy bolondériát végighallgatni.

A böhömke röptében karocskát nyel...

Szélítő királykisasszony kitörő megaszondása Marhácskáról

Hát mit mongyak erről a féleszű, folyton vigyorgó marháról?! A fogaimot vicsorgatom tőle. Helyből elécsalja belőlem a hisztit. Nem es értem, hogy tud egyáltalán repülni az ő többmázsás külsejivel. Akkora, mint egy jól felhizlat 400 kilós disznó, s csak a fejéről beszéltem! S há’ a többi része? Az biztos, hogy egy jókora nagy marha!!! Na jó van na, egy cseppet eltúloztam, de maradjunk abba nem, hogy nem az a pihekönnyű teremtés.

Rendesen felhergel ahogy ikrándozik az égen. Úgy ahogy egy bálna tud fickándozni a vizbe’. Ami irtó bosszantó, az az, hogy még belébőg a saját munkámba es! Na me neked, hogy es képzeli? Kicsoda ő? Hogy tuggya megengedni azt, hogy helyettem szélt kavarjon? Nem sül le a pufája?! Nem es mondom tovább, met ha meglátom darabokra szedem szét! Mocsok állatja!

Többet ne es mondasson, met a szépségemre megy, s osztán hogy fogok kinezni. Na nem az ablakon, ha nem a béfolyásos emberek előtt. Ha én nem adok magamra, hát akkor ki?!

Balambérnek tetszik ez az virgonc tarka valami

Hát hogy es mondjam, nincs semmi kifogásom ellene. Egy sárkányhoz viszonyítva ez a szarvasmarha kismiska. Elvagyok vele, mint a befőttek az üvegekbe rakva az éléstár polcán. Szélítőnek mongyuk abba nincs igaza, hogy elveszi a munkáját. Hogy es venné el… Csak akkor vet szelet maga körül, ha meginog a levegőbe. Na még akkor es, ha hirtelen békap a nagy pofájával valamit. Lehet az az akármi akkora, mint a testye es, met úgyes lenyeli! Eddig sincs még baj, de ha egyet bökked, akkor az isten ments meg tőle! Sárkány létemre mondom, még nekem es egy cseppet sok, s ha közel van. Akkor nemcsak sok, hanem sokk es.

De másfelől vergálva a teremtést, eléges aranyoska és cukkancs. Mongyuk jócskácskán rikítós a színe, olyan csiricsáré, de jól áll neki, met folyton mosolyog. Az a vigyor amit elereszt, nem semmi. Mozgékonyságával biza bonyodalmakot es tud okozni. Ezétt fékeznie kellene a virgoncságát, nehogy valamit megontson maga körül. Az agya olyan, mint a szundikáló parázs, ha reafújsz, azaz kérdezel valamit tőle, ott helybe megélemdeik. Asztán pillanatok alatt langal, s meglátása a kérdett ógyben olyan sebesen magasra szökken, akár egy bolha.

Asszem még sorolgathatnám míg a világ s két nap erről az izgő-mozgó elevenségről a bolondériáit, de minek. Kell találkozni véle. Meg kell élni a az együtt kókoskodást.

Fő az, hogy irtó kedves, s nem akar senkit megbántani. Mondjuk rendesen nagybelü. Annyit eszik, mont egy maarrrhhaaa. A pockát teli szereti tudni, de úgy becsületesen. Ha nem veszi észre, hogy mit papil meg, akkor visszatermeli. Há’ nem a legszebb látvány…

Alapjába véve nagyon kedves. Egy elbűvölő, bájos teremtés.

Isten magával Valagász úr! Most mán repülnöm kell tovább, met vár a kötelesség. Tábortüzet kell élesszek!

Az igazi jó marha barát

Egy állampolgár véleménye

Marhácska úgy érzi, hogy szinte súlytalan, mint egy leheletkönnyű tollú. Há’ egyezzünk meg sehogy se az. Ha eppeg a hasába nincs semmi (bár az ritka, mint a fehér holló), akkor, finomon fogalmazva, mongyuk nem annyira súlyos… Asziszi tud repülni, s olyan kecsesen szállni, mint a sas, pedig meg se közelíti azokot a szárnyas büszkeségeket. Az ő úgynevezett szárnycsapásai, amit a patás első végtagjaival tesz meg, reasegítve a hátsókkal, olyasmi, mintha a levegőbe úszni akarna. Nem es kell mondjam, hogy nem azt teszi. A repülés inkább olyan ide-oda repkedés, hánykolódás a levegőbe. Csak azt nem értem, hogyan tud felszállni? Jó kérdés. Nem es fontos. A boldog kacskaringós, rángatózós szálldogálásával sok embert megörvendeztet.

Milyen es ez a Marhácska? Az biztos, hogy mindenki szereti. Mindig mosolyog a tüneményes örömteli marha képével. Ha látod az héccencség, hogy jobb kedvre derülsz te es! Aranyos egy teremtés. Nem mondom, hogy nem tud buszuságokot okozni, de na. Főleg repkedés közbe kókul bé, met akárminek, vagy akárkinek nekimegy annak maradandó élményt ad. Ő valahogy kecsesnek, bubásnak látja magát, aki a levegőbe lejátszódó balettjével el tudja kápráztatni az eppeg arra járót. Persze erről szó sincs, de mit lehet tenni, ez es egyfajta tehetség. Vagy nem?

Ami véle kapcsolatóson, s én es asziszem, mindenképpen égetően fontos, hogy senkinek se akar keresztbe tenni. Jámbor egy állat, vagy mi... Szívesen elidőzik a gyerekekvel. Sokat röhögnek együtt. Ha szegénykék a nap sodrába’ elfáradva ágynak esnek, s fogja őköt a zsigora, csak erejük nincs hozza, akkor ott van Marhácska, aki szívesen elaltassa. Bájoson, de nem szabályoson, mosolyogva, virgoncon nez szembe az fejlődő ipsével. A’ teljesen megnyugudva lehunnya két kukucsiját, s elbubulva szuszog. Marhácska egy darabig még egész lényével, éberen figyeli, ahogy a paplan időnként megemelkedik, s visszahúzódik. Amikor lássa, hogy minden rendbe’, akkor ő es nyugovóra tér, ha eppeg kedve van héza. Hanem még egyet nyeletlenkedik valahol. S eddig a fejtegetésemből nem vettétek volna észre Marhácska nemcsak egy észlény, de egy csodabogár es. Mondjuk abból a képzeletbéli óriás méret.

 

Csuda jó altató MESTER

Ha Marhácskáról többet akarsz tudni, akkor tőccs el egy napot véle, s ne hagyd ki azt se, hogy együtt bubuljatok el.

* * *

A regét 2024-ben agyaltam ki

A betűköt 2024. májusában vettem gondolatilag lapra, de szép sorjába’.

Fenyőszegi B. Levente

Évzárós szösszenetek

Júniusi virágos mező (2023)

Hajnalodott Fenyőszegen. Magához tért a napocska es, s a tájat ellepte a pirkadat. Bégyúlt az ébresztőóra, s mű pedig kiszökve az ágyból sorba álltunk kimosni az álmok béli utazásunk véget nem érő, csak megszakított kambacsolását (itt - kalandját). Jókora sor lett a mosdótál felé. Nem es csoda ez, met öten voltunk testvérek, s mindegyik meg kellett tisztuljon kívülről es. Cipőpucolás után felöltöztünk egyenruhába, de csak hárman, met ennyien voltunk iskolások. Én az elsőt, Sanyi, a küsebbik bátyám harmadikot, és Richárd, a nagyobbik bátyám, a negyediket végezte ki. Mind a zsögödi iskolába készültünk. Ej be szépek es lettünk! Csak úgy ragyogtunk a szebb jövő felé vezető úton -féle egyenruhákba, hogy aki meglátott bennünköt, annak még az álkapcája (állkapcsa) es leesett, vagy valahol a fődet verte. Nna, visszakerítve a szót, amire elindultunk mán a fénysugarak valóságos legényest táncoltak körülöttünk. A harmatos réten lévő virágokból válogatva toldtuk ki a kerti margitszegfüves csokrunkat. A kékicéknek (encián, tárnics) erősen örvendtünk. S há’ amikor a tanító néniknek átadtuk. Én saját szememmel láttam, hogy amikor a mű osztályunk tanító nénijének keze ügyébe került, úgy felcsillant a szeme, mint a hajnali ébredés első kacér napsugara. 

A Vackor Máterem - Zsögöd

Ez az esemény emlékezetes maradt mind máig. Nemigen értettem, hogy mi az egész hatalmatos felhajtás, met ősszel úgyes találkozunk, de valahogy elkapott a gépszíj engemet es, amikor ünnepélyes keretek között búcsúztatták a negyedik osztályt, s megdicsérték az iskola jó tanulóit. A legügyesebbeket diplomát es kaptak. Nem es kell mondjam, hogy emmiatt ott helybe nyakig benne lettem az ünnepélyes hangulatba. Asztán készülődtünk haza. Evvel a percecskével kitört a vakáció!

Hazafelé egy csokor virággal...

Az ünnepség után vidáman és boldogan ereszkedtünk hazafelé. A Bikaborvíznél marokva fogva püpültünk (ittunk), s amikor elértük a mezőt virágot szedtünk, főleg margarétát, szegfüvet és harangvirágot, hogy legyen otthon desanyának es. A tankönyveimet nem kellett leadni, ezétt otthon es olvasgattam, nezegettem őköt még egy darabig, amíg nem lett belőle tűzgyújtó, csomagolós papír, vagy ha kellett, akár seggdörgölő.

A két bátyám közt Fenyőszegen

*

Az első osztályos évzárót még három követte Zsögödbe’, ameddig nem kerültem bé Szeredába, a 10-es számú Általános Iskolába’, s annak es a hokiosztályába. Ott mán sokkal többen voltunk. Mindegyik osztálytól, az elsőtől kezdve egészen a nyolcadikig három! Az épület még így se tudta nappal kiszolgálni az egész osztályt. Ezétt váltásba jártunk. A nagyobbak általában délután. Az évzárók es olyan katonásabban zajlottak. Külön az 1-4-sek, és külön az 5-8-sok. Az iskola előtti aszfaltos focipályán négyszögletest képeztek a diákokból. Szintén egyenruhába búcsúztattuk a tanévet. Úgy amúgy maradt a tanulóktól kapott virágcsokraik a tanítóknak, tanároknak. Hogy folytassam tovább, kiértékelték az esztendőt. Soha nem felejtették el megköszönni Pártunknak, Államunknak és a dicső Vezetőnknek a napsugaras, boldog gyerekkort, amit hatalmas küzdelemmel, gürccel és szenvedéses verejtékezéssel sikerült megvalósítani, s csak mind értünk s nekünk! A felszólalók hálát mondtak a hazafias embereknek, akik az ösvenyek helyett aszfaltot raktak mindenfelé. Ezétt az út es sziklaszilárdabb, egyenes, és egyben lényegre törő lett. S ebbe az hazafias irányvonalba münköt fiatalokot is békaptattak, had járjunk rajta büszkén és kötelezően boldogon. Lehetőleg körbemosolyogva az egész fejünk, örömmel vágtunk neki a sokkval szebb jövő felé…

Persze itt se maradt el a tanulók jutalmazása, megdicsérése. A nyolcadikosokot pedig, úgy búcsúztatták el, hogy bíznak a szocialista jövő építésében, amelyik ígéretes lehet a kommunizmus felé vezető úton.

Nyolcadik osztály végén ugyanúgy készültünk testvéreimmel, ezúttal ötön, a „nagy napra”, mint a negyedik osztály kivégzése üdején. A reggeli felkelő nap fáradhatatlanul bésütött az ablakon, s a madarak es csicseregtek rendesen. 

Végzős nyolcadik osztály (balról a második vagyok)

A lendületből, annyi esztendő után, mán én es visszavettem. Öregesen ballagtam a „szocialista máter” felé… Iskolába érve vártam a műsort, főleg annak a legutolsó mondatját. Mikor lejárt a szokásos duma, akkor végre megpihenhettünk a hétköznapi beszédünkbe. Méges nekem a négy esztendő alatt átívelő szövegek mellett, valami többecske maradottgatott meg. Az osztályba érve az oszinkot es felköszöntöttük. Nekünk útravalóul padunkra tettek válogatás nélkül egy-egy könyvet. Biztos erről es a keményen békeharcos pártunk gondoskodott… Arra tisztán emlékezek, hogy a bukaresti téka sorozat kiadványai voltak. Én a Gondolatok a szerelemről kötetet kaptam. Végzős kollégáimmal egymás kis meglepetéseit nezegetve az egyik osztálytársam elcserélte velem az ő kötetjét, met neki annyira kellett. Helyette a Gondolatok a művészetről példányt kaptam. Mivel szerettem festegetni, szobrászkodni, inkább tetszett az elcserélt könyv. Többet mondott egy ilyen magamfajta maszatolófélének, mint az érzelmetes szenvedések mondásai. A szerelem az úgyes megérkezett magától, amikor ott volt az üdeje, s azt tanulni jó előre há’...

Ezekről  könyvekről garattyoltam (beszéltem) fennebecske

* *

Kilencedikbe a 2-es számú Építészeti Líceum elektróra szakára akartam menni, de oda nem jutottam bé. A víz-gáz szerelő osztályba kerültem bé. 37-en indultunk neki, s ha az emlékezetem nem csal 28-an végeztük el a 10 osztályt, met azután újra kellett felvételizni tizenegyedikbe.

Itt mán tudtam mi a kötelességem! Kiszöktem az ágyból, mint egy igazi kommunista ifjú, arcomra reaformáltam a kötelező öröm mosolyt, s ereszkedtem es az iskolába! Nehogy elhigyjétek, azé mégse így volt. A testvéreim sem voltak valami lelkesek, de a muszáj reahajt… Mentünk me’ kellett.

Búcsú a tizedik osztálytól (az oszi jobb felén mosolygok)

Az évzárós kókság kísértetiesen hasonlított az előbbi évekre. Négyszög, duma, s hála a Pártunknak, Államunknak, s persze fáradságot nem ismerő dicső Vezérünknek. Akkoriban még erőteljesebben tekertük a szebb jövő felé, mint pár esztendővel azelőtt. Pedig mán mindennapunkká váltak a félnapos sorba állások. Amire szívesen emlékezek az az osztályfőnökünk volt. Minden erejével összetartotta az osztályunkat, állandóson biztatott bennünket, hogy ne csüggedjünk, met mind ügyes emberekké válunk, akik megtudnak állni a saját lábikon. Így es történt, ki-ki a saját tehetsége irányába tekerte tovább.

* * *

Tizenegyediktől maradt az iskola, ezúttal az építészeti osztályba folytattam tanulmányaimot. A szaktól eltekintve sokkal több leány került az osztályba, mint fiú. A vízgázszerelő csapatból csak egyetlen osztálytárs követett. Így hát egy teljesen új tanulótársaságba kerültem belé. Szinte senkit nem ismertem, csak látásból. Ettől eltekintve nem volt rossz. Viszont valamennyire különbözött a korábbitól.

Az évzárók igen érdekesek tudtak lenni. Főleg a 11. osztályos ballagás előtti „viráglopási” akciók tették izgalmasabbá. Abban az időben valóságos hagyománnyá nőtte ki magát ez a meszeria (itt - dolog). Többnyire a város, vagy a városhoz tartozó falurészek kertes házaiból loptuk, adták, vagy kértük a virágokot. Ezekkel a bévett szokásokkal próbálkoztunk mű es.

Itt az akkori, egyszeri megmozdulásunk arasznyi krónikája:
A történet 1984. június 14-én este vette kezdetét. Attól eltekintve, hogy az osztályfőnökünknek nem annyira tetszett a ötletelésünk terve virágakciós ügyben, méges megengedte.
Azomba’ egy focimeccs belékavart a programba, ezétt az osztály foghíjason es, de elindult a „nagy útra”. Találka helyéül a Hősök sírját (mostani Petőfi Iskola előtt) neveztük ki. Az osztályból az egyik tag bérezelt a miliciától (rendőrség embereitől), hogyha meglátnak egy bogba mán es csoportusolásnak vélik. Vagyes ott valami történik. Az es lehet asziszik, hogy rendszerellenes dolgot főzünk ki (tervelünk ki). Ott emiatt a megbeszélt esti kilenc óra után nem sokat tátottuk a pufánkot, eleregeltünk a Matek-Fizika Lüci (a Mostani Márton Áron Gimnázium) felé. Persze értesítettük azokot, akik még szeretnének csatlakozni. Az es meg lett oldva. Mikor mán úgy láttuk többen nem jönnek feleregeltünk Taplocára. Eleinte megelégedtünk azokval a bokrokkal, amelyikek kihajoltak a kertekből. Sajnos nem sokat kaptunk, inkább csak kapogattunk, met mások megelőztek. Egyes bokrok utca felőli része tiszta csoréra voltak megnyosztva (megkopasztva), ezétt bé-bélopóztunk egy-egy udvarba, ahol nem álltak őrt a házigazdák. Met olyan es akadt, aki tüzes szemekvel nezett felénk, s kezébe fogta a vasvillát. Na oda nemhogy nem volt kedved bémenni, de a látványt látván fel es gyorsoltunk. Volt ahol hergelődős kutyát szabadon erejsztették. Na, oda es gagya kellett volna bémenni. Szedtünk amit, s ahol kaptunk. Azétt egy nagyobbacska cserep muskátlit es magunkkal hurcoltunk. Azt megunva, az egyik osztálytárs betette eregelésünk közben a tőlünk legközelebb lévő udvarra. A lámpafelelős a fákra süttetve jelezte azt, hogy hol lehet még kapni virágot (főleg orgonát, labdarózsát, jácintot). Ami a vergálásunk után gyengécskének bizonyult azt beléhanyítottuk a legközelebbi szemetesbe.

Itt egy MIRCI őrzi a bazsarózsákot (pünkösdi rózsákat)

A nagycsoportos séta, jobbról az utolsó előtti itt megszűnt. Három felé szakadva ötön lemaradva a többitől folytattuk utunkot. Avval intettünk búcsút a többieknek, hogy micsa (milyen) kellemes lesz majd a viszontlátás öröme, ha netán a Milicián találkozunk... Szerencsére kicsi lámpánk es akadt, eppeg elég. Ejsze, szinte éjjeli délt ütött az óra amikor azon agyaltunk, hogy a Hargita utca felé vegyük az irányt. Az egyik osztálytársunknál leraktuk a virágokot, s tekertük tovább Zsögöd felé. Hát itt mán a bőség zavarába szenvedtünk. Alacsony kertek, könnyű átjutás, és volt aki direkt nyitva hagyta a kapuját, hogy ne mind törjünk össze minden a kertbe. Ott elmaradt a jó bévált szökdösés. A reám eső rész a virágszállítás volt. Egy cseppet viccelődtek velem, hogy úgy nezek ki, mint a menyasszony esküvő előtt. Alig lehetett szemügyre venni a hatalmasra növekedett virágcsokor között.

Ügyekeztünk a törvényszék környékit elkerülni, s a rendőrököt es. Egy cseppet se hiányzott... Amikor mán zőccséget es akartak lopni, persze viccből, szólt az egyik osztálytársunk, hát az most mán méges sok lenne, s még nem es annyira mulattató. Úgy félkettő körül elékerültek az ételek es. Az egyik kedves osztálytársunk elemózsiájából beleltünk egyet. Voltak, akik „a virágok növekedésit” akarták ellenőrizni, ezétt útnak indultak „megfigyelésükre”. Az egyikük egy korhadt kerítésen akart átmászni, majdnemhogy véle együtt dölt bé a kerítés az udvarra. Felhergelődve bément a kapun. Az biza (bizony) jobbnak bizonyult.

Visszafelé tartva egy másik csapatot fedeztek fel. Virágvadászaton lehettek, akár műnk. Ahogy feléjük indultak, azok erezd!, de tekerjed!, úgy el futtak, mint a nyúl. Lehet, hogy azt hitték, hogy a gazdák jönnek, jobbról az utolsó előtti utánik. Műénkek kíváncsiak voltak mitől es iramodtak meg. A helyszínre érve észrevették, hogy valamit ott hagytak. Társaink virágokra gondoltak. Kíváncsiságból megnézték, s há egy óriási cserepes kaktuszt találtak. Mű es odamentünk megnézni. El akartuk vonszolni. Putyerónk volt héza, de meggondoltuk, hogy mennyi vesződéssel jár, ezétt egy új helyet találtunk neki. Kitettük az út közepire. A virágokot felvittük egy másik osztálytárshoz. Asztán hazafelé vettük az irányt.

(Bálint Piroska OSZTÁLYNAPLÓba írt visszaemlékezése nyomán)

* * * *

A mű viráglopásunk ilyenre sikeredett, de azétt az évek során kialakult fortélyok hasonlítottak egymásra. Az akkor ballagó diákoknak ebből az egészből csak a virágokval feldíszített osztályuk illatfelhőben burkolt emléke maradt meg. Akárcsak nekünk, amikor végzősök lettünk.

Kihergelődés napján es sütött a nap. Valahogy másként, mint eddig. Mégescsak véget ért egy szakasz az életemből… Nem voltam kedvtelen, de lelkes se’. Magamra öltöttem a karszámos egyenruhámot, s bészaporáztam a suliba.

Utolsó osztályfőnöki óra (középső padsor legelöl nézek a szebb jövő felé...)

Az utolsó osztályfőnöki órára érkeztem. Az osztály a szokásokhoz íven virágba volt öltöztetve. Rendesen tudtuk értékelni a tizenegyedikesek által feldíszített osztályunkot. Valami belénk ivódott. Nem es csuda, együtt vergelődtünk át sok mindenen.

Az osztályfőnöki óra erősen meghatós volt. Majdnem elbőgtem magamot. Asztán kieregeltünk az udvarra, jöhetett a szokásos áradozás a nagyvezírünkről és bandájáról. A kicsengetés (az utolsó középiskolás évzáró) alatt szintén, talán még erőteljesen hablatyoltak a fényes jövőnkről, mint az előbbi évekbe’. A felolvasott szövegekbe pártunk s vezérünk keze alatt vadul langalt a munka, nem es csuda, hogy nekünk ilyen csudálatos életet tudtak biztosítani! Miétt es ne! Met csak rólunk szólt, mint eddig s a bubás jövő zálogának biztosítéka. Ez a rötyötölés még nekünk es bűzlött, s nem es akárhogy. Miétt es? Met mán egy jó ideje a boltokba alig lehetett kapni valamit, télen a fűtés es akadozott, meleg víz se cseppent bármikor, ráadásul a villanyt es kezdték elvellegetni. Bégyúlt az úgynevezett jegyrendszer. Igen nagy figyelemmel porciózták ki a napi fejadagokot. Ettől eltekintve, érdekes módon méges utolért az ünnep hangulata. Sebtében valamilyen, eddig ismeretlen okokból magasztos érzés szállt meg és lengett körül. Különösen a duma után amikor szülők, testvérek, rokonok, üsmerősök és jó barátok köszöntöttek bennünköt. 

Kicsengetés (fenti sorban vagyok)

 

Fenyőszegi Levente