Annak is szinte negyvenöt esztendeje, hogy Szeredába béköltöztünk. Egészen más világ tárult elénk, mint Fenyőszegen. Mások lettek a hülyéskedési és marháskodási lehetőségek. Körülöttünk, ahova költöztünk, körbe-kereken csak építőtelep volt. A megye tervező emberei komolyan belévágtak a város blokkosításába. Az újonnan felhúzott gyárakhoz emberek kellettek. Ha voltak gyárak, s emberek, akkor új lakásokot is rittyentettek fel. Így kapták meg az egyik blokkbéli lakrészt, többek között a szüleink es. Nagy eredmény volt az akkori vezetőségnek a kommunizmus felé vezető úton!
Kint a természetben.
A képen Andris, jómagam, Imre, Góli és Lóri. Fotózta: Kicsi Karcsi.
Mű gyerekek eleinte az építőtelepeken íztelenkedtünk. Hiába figyelmeztettek, hogy „porrá válunk”, meg se hessintettük. Kardoztunk, mint a testőrös filmekbe, Tárzánosztunk, karbitot rotyogtattunk, s millió egy bolondságot űztünk, mígnem bé nem fejeződtek a környákbáli építkezések. Há’ nem volt mit tenni, el-el jártunk máshova, de ritkán, mert az építkezések egyre messzebbre estek a tömbházunknál. Ezért új helyet kellett kieszelnünk magunknak, ahol ki tudtuk tombolni a naponta felgyülemlett energiánkot.
A legközelebbi bolonkodásra alkalmas terület a Nagy Laji dombja volt. A mű szemünkbe eléges alkalmatosnak tűnt. Akkoriban a szabad terület mán a politlénika (poliklinika) előtti belső részen megkezdődött. Hamar bé es vettük magunknak a területet, akár hajdani a vándornépek. A parittyázós csaták után testvérekül, valamint a barátainkkal együttesen, szívesen kambacsoltuk körbe a hatalmasnak tűnő vadas terepet. Télen szánkáztunk, s síztünk rajta. Tavasztól késő őszig pedig bandáztunk. Persze, ha leengettek a kiszabott dolgok elvégezte után... Sóskát, epret, málnát gyömöszöltünk magunkba, met ezekből szabadon eppeg volt elég. A csemmentéseinket néha kiegészíteni egy csepp, almával, vackorral, s ha a kert résein sikerült a környék házainak ribizlijét, fügéjét (egresét) megegyengetni, akkor azokból a finomságokból es bévettünk becsületesen a testbe. Igazából, az évszako járása szerint, amit kaptunk abból pufáztunk bé.
Kilátás a Nagy Laji dombjáról Zsögöd környékére.
Bandázás közbe ügyekeztünk egymásnak rangokot adni, bandavezéreket választani, de csak ideig-óráig működött az ilyesmi. Nálunk a mindenki tanácsa érvényesült. Abból es annak inkább azé, aki a legjobban megtudta győzni a többieket. A sok bokros előörsnél tettünk szolgálatot. Nesztelenül, vagy ügyetlenkedve küsebb-nagyobb zajjal ahol elrejtőztünk leselkedtünk. Fürkésztük az arrajárókat. Mindezek mellett a legfonosabbak következnek: a híres Akácvárunk, egy magunk ásta még nevezetesebb Földvárunk, valamint egy Sziklásunk, és egy „Fenyveserdőnk”. Persze a nyílt virágos rétek sem voltak semmik, azokot es szerettük. Főleg az ösvenyeken barangolókot kémleltük ki, nem eppeg komoly indokokkal… Néha csak kóbor kutyák falkáival találkoztunk, néha meg kóbor macskákkal. Láttunk sast, őzet, szarvast, vadnyulat, rókát, férgeket (egereket) ott tölteni az ideiket. A zsögödi utakon kaluppoló lovasszekereket nagyon bírtuk. Az emberek nagy része, s közülük es a többségében felnőttek csak áthaladt a dombon, Szeredából jövet Zsögöd felé véve az irányt.
A Nagy Laji dombját a Megyei Korház alatti sík mezei ösvenyen es meglehetett közelíteni. Akkoriban még fennállt egy lehetőség, a dombalji kis utcácska köves útját követve, aminek két felén néhány ház kuksolt csendesen a rét, a domb, és a blokkok között. A mező elejéről mán lehetett látni a zsögödi kollektív épületeit. Persze arra is bónyászódtunk, de inkább a domb magaslatain szerettünk kókulni. Igazi vándornépcsordára hasonlítottunk. Értettük a tehenközlekedést. Úgy mentünk összevissza, keresztül-kasul, hogy egy terelő kutyának es sok dolga lett volna egy csuporékba össze gyűjteni münköt.
A virágos Nagy Laji dombja.
Haverokkal, amikor csak lehetőség nyílt nyélbe üttük a találkát, s avval iszkiri egy újabb kalandra! Az esetek többségében az udvaron, vagy minálunk volt a gyülekező központ. Onnan mentünk ki a dombra, azokkal akiket elengedtek otthonról. Persze, aki mert kérenzeni (kéredzeni), annak valamit kellett adni, vagy valami előjoga származott belőle. Imigyen indultunk napi utunkra nagy győztesen mű, a környéket felfedezni vágyó kölykek. Útközben mindig akadt mondanivaló, rengeteg fontos dolgot le kellett tárgyaljunk... A fontos és a nagy dolgokhoz felnőttesen kellett játszódjuk meg magunkot.
Biza, amikor már annyira cseperedtünk nem volt elég az komoly arc, s rengeteg eszmefutkározás, hiányzott valami segítő kellék. Hamar ki es választottunk egyet, s ez lett a szivar, esetenként a cigaretta. Megvenni eléggé rizikós volt. Igyekeztünk olyan elárusítónál vásárolni meg, aki nem kötekedett, hogy kicsik vagyunk. S ha mégsem sikeredett, küldtük a nagyobb növetelü pajtásainkot. Nem es kell mondjam, ej be felnőttesnek neztünk ki ifjú dohányosokként... A pénzt zavaros forrásokból hoztuk essze. Ki mennyit tudott, annyit adott a kasszába. Az esetek többségénél üvegeket adtunk le a bészedőbe. Na abból jutott filtrus (szűrős) Marosestire (Mărășești). Nagyon kedveltük azt, de pittyogtattunk Amirált, filtrus Kárpácit (Carpați) s más egyebeket es. Azonban, elég sokszor filtru nélküli szivarral birkóztunk meg. A szivarazásokon egy kivételével, aki őrt állt, a többiekkel nem lestük az arra osonkodó kóbor állatokot, s úgy igazából semmit se. Komoly pufát vágva körbeültünk a füvesen, és szippantottuk béfelé a „tüdőkezelő nagy mestert”. A füstjét levenni nem tudtuk, de úgy szívtuk, hogy a seggünk es tojpadt bé.
A sziklás
Szerencsére szerény püfékelős tehetségem idejében révbe ért. Mán Nagyanyámnál megtanultam szippantani, met addig csak futtam. Okulva az addigi tapasztalatból, a társaim előtt mán egészen nagyképűen pittyogtattam. Goli pajtásunk esztendőre sem volt valami nagy, ős es kezdte fúni, mint jómagam eleinte, akár a tüzet, amikor szítani szoktuk. Amikor elmagyaráztuk hogyan kell, nagy hirtelenjében akkora slukkot vett bé, hogy még fülén es füst szivárgott ki. Legalább es odaképzeltük. Szegény veszettül köhögött. Avval vigasztaltuk, hogy átesett a szivarazási béavatáson. E’ mán döfi! Ő es igazi szivaras lett! Legalább es mű annak tartottuk.
Hogy mennyit füstölögtünk ebbe az üdőbe? Igazából nem es szívtunk el olyan nagy mennyiségű dohányt, mint cigarettás ifjak, mert a bandába elég sokan voltunk. Ha csak heten-nyolcan gyűltünk össze, akkor az a csomag szivar semmi se volt. A nagyobbak persze többet kaptak... Azé úgy rendeztük, hogy egy héten legalább egyszer kieresszük a füstöt. Ilyenkor átszellemülve, mint az indiánok, ahogy szívták a békepipát, úgy füstölögtünk egymás kifutt dohányködében. Legalább tartósodtunk. Ilyenkor mint gyakorló szivarasok, nem ühőtöztünk (üvöltöztünk), mint a cseszleparittyás (csúzlis), kardos és akármilyen keleti sportokon nyugvó igazságtévő harcoknál. Neeem. Azért továbbra es a terepet rendesen levergáltuk, hogy nem-e közeledik felénk olyan illető, akik számonkérnék dohányos cselekvésünk mikéntjét. Néha azé’ eléfordult, hogy valamelyiknek félrement a torkába a füst, s nyuvadozni kezdett, met hallott valami lépteket, de semmi vész, met addig rittyegtettük a hátát, míg helyre nem jött. Ilyenkor egy cseppet kigülledt (kiguvadt) vérmes szemekkel nezett reánk az illető. Na nem haragból, csak azért, met nehezen kapott levegőt. A nyuvadozóknak még putyukálás (itt - reafigyelés) es jutott. Hogy ne tegyen szemrehányást, az egyik küsebbel maradhatott helybe, amíg megnyosztottunk (leszedtünk egy szikrácskát durvábban) félig, vagy ameddig tudtunk, egy gyümölcsbokrot, vagy fát. Volt es rikácsolás, ha a gazda észre vett. Egyszer még egy villa es repült utánunk…
 |
| Az "erdőnk" felé... |
A legcudarabb eset akkor történt, amikor a cigis bandát jó pár hét tevékenység után lefülelték. Egy borongós nyári délután történt, amikor pont filtrus Marosestit szívtunk. A szutykosnak mutatkozó felhők erősen reánk tehenkedtek (itt - nehezedtek). Erőnk se volt vajmi sok, hát ezért kezdtünk az egyik polihoz közelebbi előörsbe (mostanság házak vannak ott) füstölögni. Egy asszonyka tartott felénk, s mű nagyon elvoltunk bambulva, észre se vettük. Pedig szokás szerint ott volt a kémlelő, de ő sem teljesítette a kötelességit, mert minek. Megszokta, hogy azé’ sok minden nem szokott megesni e tájon. Amikor mán egy irányba volt velünk, nagyon határozottan megkérdezte: - Mondjátok ca’ el, ugyan biza kik vagytok tük? Kinek a fiai vagytok? Há’ mű rendesen bészartunk. Nem es azétt, hogy mit mondott, vagy hézánk ver valamit, hanem, hogy felismer, s akkor otthon lesz abból haddelhadd! Futott es rendesen ki amerre látott. A fehérnép egy darabig nezett, s osztán továbbállt. Nem es maradt volna, met rendesen fel volt csomagozva, mint egy becsületes székely asszony. Egyik kezébe egy nagy román necc, a másikba egy ugyanakkora erős punga (nájlonszatyor), mindkettő istenesen megpakolva. Vásárlásból jöhetett. Mán alig látszott, amikor újra sikerült a bandánknak összecsődülni egy kupacba. Dadogva mondtuk el, mennyre megijedtünk. Torkunkba éreztük a szívünk dobogását. Kivételt képezett Sanyi bátyám, aki azt állította, hogy ő maradt volna, de a bugyuta társaság miatt ő es le kellett léceljen.
Nagy Laji dombi Akácvár
Aztán a kis felnőttes nagyképűsködésünk es béfuccsolt, met nálunk robbant a bomba... Jó néhány nap után Desanya valahonnét kiderítette a szivarazásunkot. Ugyanis desapa külföldön dolgozott, ezért ő kellett kézbe vegye az ügyet. Sanyi, mivel ő volt a legnagyobb, ő kapta a legnagyobb büntetést. Még szivarat es kellett egyen. Persze mű se úsztuk meg szárazon. Merthogy tudtuk, hogy hibások vagyunk, nem puffogtunk. Sőt a nyakunkot es béhúztuk rendesen, amikor erősen eltángált desanya. Egy darabig bőgtünk, de abbahagytuk. Még az üvegek leadását, amiből pénz csináltunk, azt es bévallottuk. Volt szigor azután… Még a blokk elé sem mehettünk le egy darabig.
Telt múlt az idő, s jött az új esztendő. Sanyi kivételivel, akkoriban mán testvérekül, vagy a pajtásokkal sem püfékeltünk. Egyikünköt se fogta a zsigora (itt – a hülyéskedés) egy csepp pöfékelésre, de egyetlen árva slukkra se. Nem gyújtottak rea, met úgy volt érdekes, ha az egész társaság szívja. Másként elszállt a varázsa, nem volt az igazi. Egyedül füstölögni eléggé unalmatos.
Idővel, amikor mán megenyhült a helyzet, s újból járkálhattunk a magunk világába, még meg-meg nezegettük a szivarakot, s a finomnak tartott filtrus Marosetin megállt a szemünk, de nem volt elég merszünk belévágni.
Kilátás manapság a Nagy Laji dombja felé.
Azé’ annyi esztendő elteltivel bé kell valljam, hogy az az indiános hangulat sokat megért. Teljesen átszellemülve nagyoskodni, cudarul jól esett. Irtó kár lett volna kihagyni. Meghitt pillanatok azóta es voltak, füstölgés nélkül, de az a színészkedős felnőtteskedő nagyság, ami véle járt nem volt semmi. Ritkán éreztem úgy magamot azóta.
Még többet a Nagy Laji dombjáról: https://fenyoszegi.blogspot.com/2020/12/nagy-laji-dombja.html
Link a hajdani román szivaros és cigarettás képekhez: https://www.google.hu/search?q=%C5%A3igarete+carpa%C5%A3i+m%C4%83r%C4%83%C5%9Fe%C5%9Fti&source=lnms&tbm=isch&sa=X&ved=2ahUKEwjsicy-lcj4AhV0QPEDHUoWA6AQ_AUoAXoECAEQAw&biw=1920&bih=913&dpr=1
Fenyőszegi B. Levente
2022. júniusa
