Másodikos voltam, mán több, mint fél nyolc, amikor kivirágzottak az iskola melletti almafák. Zsögöd pataka es rendesen megduzzadt a sok esőzéstől, ezért es nem engedték a tanyítók, hogy lemenjünk marháskodni oda. Igen mert az iskola udvarának hátsó határa volt a'.
 |
| Ahol történt az esemény... |
Emlékszem kemény napokot éltem meg. Mert mielőtt mindez békövetkezett volna, jó pár hétig én kicsi személyemben tisztelhették a hetest. Igaz elég lett volna egyszer, s akkor jöhetett volna a sorra kerülő osztálytárs, de egy időre nagy hirtelenséggel hatalmas népszerűségnek örvendtem. Talán onnan fútt a szél, hogy Csibi Géza tanítóbácsit felköszöntöttem, persze Desanya jóvoltából. Mán meg nem mondom, hogy születésnapjára-e, vagy névnapjára. Inkább az utóbbi, mert azt jobban lehet tudni… írja a naptár es. Viszont mint már tapasztaltuk, a népszerűségnek is vége szakad egyszer. Történt akkor, amikor csak semmi bévezető nélkül megbetegedtem, s otthon kellett kuksoljak egy hetet. Visszatértemkor, rea egy hétre megdöbbenésemre a suliba „elorozták” tőlem ezt a felelősséget!
Most így fontolóra véve a helyzetet, arra a következtetésre jutottam, hogy azt hiszem azért es maradhattam meg olyan sokáig hetesbe, mert a fent említettek mellett mókásnak tartottak. Legkisebb lévén az osztályba, elég viccesnek tűnhettem osztálytársaimnak dirigálgatás közbe. Ugye mindenki vonuljon ki- és becsengetéskor, ne legyen zaj, a szemét legyen a kukába s a többi. Na, de biza eljött az az említett kutya pillanat, amikor a tanítóbácsi beleszólt az erőszakos hetesség visszafoglalásomba. Elmondta, eleget voltam már. Jöhet egy következő. Ráadásul mindezek után, az egyik napsütéses délelőttön még egy verset is meg kellett tanulni, rományul! A MOTECSELT! Aki béfejezte, az mehetett es ki az iskola udvarára lükverceskedni (játszani, szórakozni). Há bőgtem volt a hetességem megsemmisülése miatt es, de a verstanulás se telt el bőgés nélkül... Habár mindkét eset igazságos volt, gyerekként méges veszteségnek éltem meg. A versikét az osztály fele előttem tanulta meg. Én meg mérgelődtem, s persze kikészítettem magamot, amíg sikerült megtanulnom. Teljesen feleslegesen. Az igaz, hogy több, mint tíz perccel többet hülyéskedhettem az udvaron, de az elégedetlenségem egyre nőtt, s sértődöttségem továbbra sem múlt el.
 |
| Zsögödi iskolád koromban. Ejsze itt már nem fél kilenc, hanem kilenc es lehettem... |
Hát igen, erősen kellett szenvedjek, mint egy kivert kutya... S aztán egyszer mégiscsak eljött az a pillanat, amikor ebből az álapotból kikecmeregtem, s még számomra es váratlanul váltottam. Visszahúzódtam, nem népszerűsködtem többet, s keveset jártattam a cséphadarómat. Teljes megfigyelő módba kapcsoltam. Bevallom, ez az új állás sem tűnt valami rossznak.
Aztán valamelyik csendes és bubás májuseleji nap az egyik osztálytársam elkérenzett (úgyes mondják kéreckedik, elkéreszkedik de igazából kéredzkedik, elkérezkedik, régiesen írva: elkéretzkedik – na me!!!, el van rendesen ragozva...), mert otthon meszelnek, s szükség van rea. Egy másik nap szintén az osztályból valaki kérenzkedett, mert szülei nem lesznek otthon, s ezért nem lesz, aki az állatokat ellássa eledellel. Volt, amikor a fél osztály taknyos lett, s akkor is kezdtek gyakrabban kérenzeni. Persze nagyon érdekelt a dolog. Odamentek a tanítóbácsihoz, valamit motyogtak, s avval vehették es a táskájukot, s iszkiri haza. Mindezeket megfigyelve alaposan tágra meresztett szemmel követtem. S a fejembe lezajló erős gondolatok közepette reajöttem, hogy a gyerekek hol ezért, hol azért elkérenznek, s a tanítóbácsi mindig elengedi. S reaadásként még a szülőktől papír se kellett a tanítóbácsinak. Hmmm? Elmélkedtem számtalanszor magamban, akkor én es elkérenzkedek, miétt es ne! Háha elenged...
Egyik bamba hétfői napon, amikor sokan kérenzkedtek, én es odajárultam a tanítóbácsi katedrájához, s csak annyit mondtam „Tanítóbácsi haza teccik-e engedni?”. S tényleg, Ő nem kérdezett semmit, hogy miért, csak útnak eresztett. Én pedig boldogan ereszkedtem haza. Egy héten kétszer es megcsináltam. Ha valaki otthon volt, akkor sem gyanakodott reám, mert, amikor kérdezték, hogyan jöttem haza hamarébb, mindig azt mondtam, hogy elengedtek. Habár sejtettem, hogy azért valami nincs rendjén, de valahogy nem tudtam abbahagyni. Olyan hatása volt, mint nálunkfelé a jó öreg szilvapálinkának és csíki sörnek. Az ötödiknél mán nagyon untam, mert, amikor hazaértem Desanya délutános lévén a szentkirályi borvíznél, otthon mosott és takarított. Ezért künn kellett szöszmötöljek. Meg kellett várjam a testvéreimet, hogy ott ellegyek velik.
 |
| Sanyi bátyám nagyobb korában |
A hatodik kérenzés nem következett bé, mert a tanítóbácsi es megunta a folytonos lógásomot, s megkérdezte Sanyi testvéremtől, hogy „Mi van Leventével, hogy ilyen sűrűn kérenzkedik? Talán Beteg?” Szegény testvérem nem tudott rea választ adni. Csak hebegett, habogott. Ő csudálkozott es, hogy gyakran teperem (szedem a lábam) hazafelé hamarébb, mint régebb. Arra gyanakodott, hogy a szegény tanítóbácsi beteg... Én a hírtől teljesen béijedtem, úgy elveresedtem, mint az izzó rezsó, s azt sem tudtam hirtelen, hogy mitől es tojtam bé. Nem értettem, minden szabályoson zajlott, akkor méges mi a baj? Engem miért es zavar. Hiszen minden a rendes kerékvágásba deccsengetett (haladtgatott). Há' me' az akkor olyan isteni volt, hogy én kérenzkedek, s csak úgy elengednek. Gondoltam ez es egy ilyen iskolás szokás, hogy, aki nem kérenzik, az nem es igazi diák. S lehet, hogy szégyen es... Ezétt es teljesen felakartam zárkózni. Azért es csudálkoztam el, hogy mégse az. Na, a nagy meglepetés megtörtént, s féltem, hogy a szülők nehogy megtudják, s a képembe másszanak. De ettől nem kellett tartsak, mert Sanyi nem árult el semmit. Az es igaz, hogy iskola hátralévő napjaiba olyan rendesen jártam, hogy csak. Igazi példás kommunista úttörő kölyök lett belőlem. A reám pirítás után nemhogy nem kérenzkedtem többet, de idejébe ott voltam mindig az iskolában. S még a szünetekről sem késtem az órákra bémenetellel.
Valamit azé megjegyeztem. Hogy a szabály akkor es az, ha nem tetszik. Akkor es bé kell tartani. Ami pedig nem világos nem érdemes belévegyülni. Na, így „végeztem ki” a második osztályt.
 |
| Egy zsögödfürdei kedvenc |
Tiberiu Utan versikéje - saját fordításom
Motocel Mărunțel cât un cercel N-are astâmpăr Cel mai mic dintre pisoi Ia să îl privim și noi.
Dă întâi la blid năvală. Și din lapte - un pic nu lasă Celorlalți pisoi din casă. Pe mustăți, stropit pe blană. Frățiorii și-i ia la goană. | Piszuka Kisded, mint a gyűrűcske S nyugtalan A picurka cicuka De közelebbről nézzük ca'. Ha felkel nem mosakszik A tálacskához rohangászik. És a tejcsikéből semmit se hagyva Nezheti magát a többi macska. A bajuszkájával bundácskáját lepriccolja, Testvérkéivel csintalanul futkározva. |
VÉGE
