Höhöö, valamikor Szeredába gyerekek úgy ühőtöztek odale a blokkok előtt, ahogy a szájukon kifért, vagy százan. Mostanság helyettik kocsik állnak, amíg a szem ellát, s még tovább.
Mostani játszótér
Régebbecske, hogy mán érzékeltettem, egészen más világ honolt. Nem es voltak ezek a cifráskodó, mindentől megvédő, megmentő csak csínjával bolondkodó játszóterek. Nem neeem!
Gyerekek helyett kocsik
Hát, hogy es mondjam, a csúszdát vagy betonból, vagy vastag pléből (pléhből) tákolták össze. A betonost elég keményre csinálták. A felmászás nem tűnt kihívásnak, de ha sikeredett épségbe leérned róla, akkor búcsúzva tőle kivetett a darabos, hol vizes, hol pedig porodzó homokba, ahol a segged rendszerint majdnem darabokra szakadt össze. Sokat nem törődtünk ezekkel se, csak a hátsónk bánta. Vonzott, mint a mágnes az újabb csúszásra.
A plés változatú csúszkáló pedig darabokba az összehegesztett csodaságforma akart lenni. Részekbe dolgozták egybe. Pedig folyton úgy nezett ki, hogy minggyá esik szét. A külön részeknél eléggé höbörcsegesre, göcsörtegesre (itt – bogosra, aránytalanra) matyukálták (itt - dolgozták) össze. Közbe-közbe a kölyök nadrágját, vagy a kislánykák szoknyáját es lekapta. Ha nem, akkor a kiálló részek belészakítottak egy-egy rendet az öltözeti rongyba. Sebaj, otthon ügyesen meg lett baggatva (varrva), s lehetett újra hótkoroskodni (játszani) benne.
A gyerekek benn vannak, de vannak...
Az oroszos szocialista keménységű vasból készült a lipinka (mérleghinta) is emlékezetes darab maradt, ahogy hinta és a siringöző kézzel hajtható ringispir,(körforgó) féleség.
A lipinkánál idejekorán viccesen leszöktünk róla, hogy a másik rendesen kapjon élményt, vagy sakkot (sokkot). Úgy oda-oda rittyentettük egymás hátsófelét, hogy az csak amúgy szikrázott belé. Nem es volt vicces, ha nem fájdult meg utána a valagunk. A vas fogó rúdja pedig arra volt jó, hogy amikor az egyik leszökött a lipinkáról a másik jól beléverje az a pofáját, esetleg kivételesen csak az orrát, vagy a fogsorát. Vérzett es egy cseppet, volt méreg es, de nem sokáig, met tovább kellett marhulni.
A hintánál elképzelhetetlen cseleket fedeztünk fel. Az egyik ilyen az, amikor a nagy himbálózás közepette eget-fődet egybelátva, egyszerűen de nagyszerűen át lehetett fordulni rajta. Valamiétt elfelejtettek felül botlasztót tenni, amivel megakadályozták volna az átfordulást. Há megesett, aki fejre esett. Azt felvettük putyukálva (itt – vigyázva rea), s elkísértük haza. Az átforduláson kíjjel isteninek tartottuk a belőle való kiszökést. Volt aki előbbször át es fordult rajta! Kinek mekkora mersze volt, aszerint. Az akrobatikus cirkuszi mutatványok nem mindig sikerültek. Biza a kiszökés utáni repülés után nem egyszer történtek odavágódos, lepcsenős, horzsolásos, de még törős esések es. Ilyenkor volt bőgés, s megjedés. Azétt, ha messzébb lakott a vacsogós (sírós), mindig akadt, aki hítta a szenvedős hősnek apját vagy anyját. Ilyenkor a megrázó esett végett néhány napig béállt az óvatosság.
A siríntgetősnél, rajta állva, amíg egy kettő hajtotta, összevissza ütköztünk. Karunk-lábunk csupa kék foltos lett, de mű evvel nem sokat törődve sirítettük (forgattuk) egyre gyorsabban. Időközbe cseréltünk. Há’ biza mindenki kellett egy cseppett szédüljön, vagy mi! Egyszer-egyszer megesett, főleg ebéd után, olyan hányingerünk lett, hogy szinte, vagy tényleg okádtunk. Szerencsére üsmertük az illemet, met, ha nem es állt meg a marhaság, úgyes leszöktünk róla, s úgy vettük ki magunkból a taccsot. A szökés az mindig veszélyesnek bizonyult, de kit érdekelt. Szökni kellett s kész!
Persze a móka nemcsak a játszótereken, hanem a házak és blokkok előtt es zajlottak, csak épp aszfalt legyen. Volt mindenféle labdajáték, bújócska, cseszleparittyázás, aszfaltrajzolás, jukszizás, aszfaltlikas foszforral megtömött szeges robbantás, bermáncsövezés satöbbi. Tornászás, főleg a leánykák körébe. Ők még zőccség bótot es nyitottak burjányokból. Tornászáskor egyetlen poroló se maradt üresen, pláné olimpiák, vagy világbajnokságok idején. Persze onnan es potyogtak le a bajnokok, de sebaj…
Gyerekekre várakozó játszótér.
Ezekből talán a legvadabb a cseszleparittyázás (csúzlizás) érződött a legkeményebbnek. Rendes blokkok közötti cseszleparittya háborúk törtek ki. Amikor elkapott az a rossz nyavalyás cseszleparittyagolyó úgy meg csípett mint az istennyila. Fel es ordítottunk olyan hangnembe, amilyen erősségű csípése volt a golyónak. Az aszfaltba likat vájkálni dolog nem tűnt vajmi veszélyesnek. A gyufáról foszfort lekapartuk, s beléhintettük a likba. Aztán óvatosan szeget tettünk rea, s követ vettünk a tetejire. Aki közel állt hozza, azétt még megsérülhetett a bummanáskor. A bermáncső egy vékony nájlon cső volt, azon eregettük ki a papírokot. Egy kicsit nyűgös meszeria (dolog) volt, met utána össze kellet takarítani. Ebbe ösztönöztek a felbőszült medveként elétörő felnőttek...
Hát, sok hülyeséget kitaláltunk. Azt hiszem a kókoskodásnak, viccelésnek, a játszmának utat engedtünk. Ha vissza gondolok mind csak arra emlékezek, hogy életteli volt minden. A röhögéstől, bőgéstől, s akármilyen ordibálástól zengett belé a tér, az egész város blokkos negyedei. A csend csak akkor ült bé, ha eppeg füstöltünk (szivaraztunk), egyesek pedig itókáztak. Lehet, hogy ezétt es volt könnyebbecske elcsípni a „kiskorú bünözőköt?”
Új játszótér. Gyerekek anyukákkal.
A fennebecske említett élet nem egy csapásra, hanem fokozatoson változott meg. Azomba’ rohamos iramba az egyre szaporodó kocsik, szinte mindenkinek van legalább egy motra, s azután a számítógépes világ, s az úgynevezett eszes telefonok hozták meg. Most mán az új világba a gyerekek helyett szinte az őköt putyukáló felnőttek kell játszódjanak a játszótéren, hogy a drágaságok ne sérüljenek. Kell hagyni, hogy inkább ügyeskedjenek a telefonon satöbbi. Há’ biztos az es érdekes. Ezt mán ők tudják. Biztos ők es elmesélik majd a mindentől es óvó-védő unalmatos játszást, s a vagány telefonkodást, s amit még csinálnak most gyerekeiknek.
Fenyőszegi B. Levente
