Mán 33 esztendő telt el azóta, hogy augusztus 23-án utoljára fel kellett vonulni. Ilyenkor a hazánk a kommunizmus felé haladó úton lett dicsőítve. Ebben a kikényszerített boldogságteljes pillanatra kicsődítették a gyárok munkásait, a rendőrséget és a katonaságot. Amint a fentiekben es kiderült, a felvonulás kötelező öröm volt. Hogy miért es volt ez a nagy örömözés? Hát erre a napra tették a Román Népköztársaság, azaz a későbbi Románia Szocialista Köztársaság országos felszabadulásos ünnepét. Az akkori egyenlőbb fáintos hazai nagyurak az 1944-es nemzeti antifasiszta, és antiimperialista ellenes győzedelmes fegyveres felkelését ünnepelték. Hogy pontosan ez hogy zajlott, hát nem így, ahogy ők állították, de sebaj. A valóság egyik látványos része így látszódott a jó nép szemébe, hogy a második világégés utolsó perceiben Románia ezen a napon, gyorsan hamarjába átállt a szövetségesek oldalára. Kábé ennyi.
 |
| Ünnepélyes felvonulás FOTÓ: Hargita Kalendárium, Hargita Kiadó, Csíkszereda, 1972, 35 o. |
A rövid bévezető után egy személyes élménnyel toldom meg ezt a fáintos „virágzós kommunista felé úton haladó” felvonulást. 1983-at írtunk, amikor felvételizem 11-ik, osztályba a hajdani 2-es Számú Építészeti Líceumba. Szerencsésen be es jutottam az építészeti osztályba (azelőtt vízgázszerelőben jártam). Nagy volt a öröm. Szinte kiugrottam a bőrömből. A felhőtlen boldogságot béárnyékolta egy küldemény. Az iskolától kaptam egy figyelmeztetést, ami szerint, aki béjutott tizenegyedikbe, az „kötelező büszkeséggel” fel kell vonuljon a fent említett „nemes” ünnepen. Há’ szó köztünk maradjon, a margarinos kenőkésem ott szent helybe megállt a levgőbe... A hivatalos papírostól, mint néhány hasonszőrű felvételit megnyerő diák, egy kicsit bészartam. Nehogy kivessenek a megszerzett helyemről, ezért elmentem a felvonulási próbákra, ami, ha emlékezetem nem csal, több mint egy hetet tartott (vagy 10 napot).
 |
| X. osztályfénykép 1983 vége. Még a defilálás előtt. z osztályfőnököm jobbján állok (Saját fotógyűjteményemből). |
A bubás tervezett megkövetelte, hogy minden egyes felvonulás valahonnan kiinduljon, s úgy örvendeztesse a bámulókot. Az 1983-as Zsögöd felőlről indult útjára, s az egész a csíkszeredai Városháza előtt csúcsosodott ki. A felvonulás során az ország és a kommunista párt zászlója kötelező volt. Egy tribünt állítottak fel oda. A nagy és a sürgős semmittevésben megpockosodott kommunista vezírek, csatlósaik és kényszerörvendezőik, valamint meghívottjaik előtt kellett defilálni (felvonulni). Oda próbáltunk kegyetlenül, napi két-három órát mű es.
A vonulás es úgy működött, hogy elől ment a profi katonaság, utána rendőrség, tűzoltóság, s ezt követték az ifjú, már egészen katonásan viselkedő, egyenruhába bújtatott tanuló ifjak hadserege. S majd jöhettek a vállalatok, és az egyenlő nép egyenlőtlenebb „elvtársai”. A két utóbbi sereg, az ország és a kommunista zászlóit lengették hevesen. Mások jelszavakot cipeltek magikkal amiken a vezért, a pártot és a nekik köszönhető haladást dicsőítő táblákot cipeltek magikkal. Egyesekre az Augusztus 23 volt readolgozva. Eszket a vackokot, mivel nehezeknek bizonyultak többen cipelték. Úgy ahogy a forgatókönyvbe szerepelt... Voltak akik büszkén viselték a rejik (rájuk) szabott feladatot, a szebb jövő reményében, hogy közelebb kerülhessen a szocialista hívők bőséges vályújához. Ezért, mint minden rendszerben es, egyesek képesek voltak, akár tűzbe tenniük a kacsójukat ezért a lehetőségért.
Há’ gyerekek nem volt nekem való ez a szebb jövő felé való felvonulás. Mivel balkezes, s egyúttal ballábas vagyok semmi sem ment egyértelműen számomra. Nekem a bal volt a jobb, s fordítva. A másoknak mi magától értetődő volt, az nekem egyenest kínzás. Hatalmas összpontosításomba és irtózatos fáradságomba került a valahogy úgy csináljam, mint a többiek, de úgyse ment simán. Hát olyan mit keres ez az alak ott ipsét teljesítettem bé.
A tornatanár, aki a menetelésért nyaggatott, förtelmesnek tartott. Mindig megállt mellettem, s előszeretettel piszkált. Röhögtek es rajtam a társaim. Mert azt is úgy kellett. Ez egy bévett szokás, az emberen röhögni kell, hogy ki ne lógj a sorból. Segíteni az teljesen más lapra tartozik… Mindenesetre kívülről nezve eléggé olyan esetlen, héza nem értő lehettem. De ki a nyavalya akart vonulni? Főleg, ha az agyamban az egész úgy fogalmazódott meg, hogy micsoda marhaság… Hát akkor biza eléges nehéz.
Há’, amikor eljött a pillanat a vonulásra, rémes sötétliláskék gúnyában, ugyanolyan színű bászkával a fejemen, fehér kesztyűvel a kezemen csináltuk meg a főpróbát. Hát hogyesmondjam erős ügyekezetem meghozta a gyümölcsét, mán a tűrhetőnél jobb, olyan közepes lehettem. Addigra mán elfogadhatóan tartottam a díszfegyveremet es. Emlékszem, ahogy nagy győztesen vezényszóra, a pufánkot pont kellő pozitúrába tartva haladtunk el tribün előtt. A novgorodi vendégek mosolyözönnel fogadtak és integettek. Micsa felemelő érzés kellett volna legyen, ehelyett csak egy kicsit nyugudtam le.
A tanár szintén tűrhetőnek titulált. Nekem pedig a teljes felszabadulást jelentette a felvonulás vége. Akkor mán boldogan szolgáltattam vissza az egész kelléket, amivel annyira meggyűjtötték a bajomot. Biztonságba éreztem balkezes-ballábas mivoltom. Végre XI. osztályosnak érezhettem magamot. Otthon este a tévében hasonló vonulásokot láttam. Ott se menetelt mindenki egyszerre. Viszont a műsor alatti kifejtett szocialista győzedelmes bőgedezések (énekek), balett-táncos csákánnyal hadonászó „bányászmunkások”, s lapáttal, talicskával s más egyebekkel felszerelt országépítő színpadi vonaglások nekem es mulatságosnak tetszettek.
 |
| Felvonulás csúcspontjának helye mostanság... |
Hogy mi lölte a többieket, akik nem vettek részt a felvonuláson? Há’ egy nagy semmi. Nekünk adtak testnevelésből egy nagy tízest. Ennyi.
Hogy mivel lehet jesztgetni az embereket... De ne felejtsük el, hogy sose lehet tudni mikor valagászódnak a hatalmasok. Akkor meg a végrehajtás mocsok tud lenni.
Fenyőszegi defiláló
(felvonuló, menetelő)
