EGY ALAK PÁLYAFUTKORÁZÁSA

Nina Hagenka - Fenyőszegi rajza

I. Rész

Egy alak, egy heppi pepi szeplős görlöcske valahol Európában, teljes sunggal, elévetett egy gyereket. Isten áldja meg a jó szokását! A fájdalmas, de rapid otthoni szülés után feltápászkodott. Lődörgése közben levert a szekrény tetejéről két muröturás borkányt, egyik lazán a fejébe esett, de ennek dacára ő szédelgős szilárdsággal ugyes kiment az utcára. Seperc alatt összetoborozta az utca embereit. Boldogan sivalkodta jelentette ki: Szültem egy gyereket bazeg! A meghatódottságtól könnybe lábadt, inkább kézbedt szemek meredtek rá. Erre a szívet tépő jelenetre csak egy fetyelló vénasszony tudott szólni a tömegből: Nekem ez teljesen megnyugtató kicsikém. Hát volt nagy öröm és féktelen boldogság… Ünnepelt a macska a háztetőn, de még a sánta koldus ropta a legényest.

Nost telt, s múlt az idő, elrepkedett néhány esztendő ső, a kicsi csóró, met fiúcska lett, olyan sebesen fejlődött, mint a karós fuszulyka. Egyre csak nőtt és nőtt. Példás csavargó lett belőle. Hát hogyesmongyam, nem es mondtam, hogy könnyű. Inkább azon vagyok, hogy biza elég kemény egy életstílus! Az anyukája egy szép csütörtöki napon a csecse-becse elfoglaltsága mellett megszólította: Hány éves vagy te kisfiam, hogy csak így bóklászódsz egyfelé szanaszét? A kölyök szinte, mintha kiokádta volna magából a szavakat : Tíz, de a legmenőbb énekesek is lehettek annyi évesek, sőt a világon sok gyerek tíz éves.

- Na jól van aranyos édeske havasi mézes- cukroson sokszínű mázas kisfiam. - mondta az anyuka.

- Én es azt beszélem édesanyukám, csak most valahogy vágyaim vannak a perverzebbikből, - mondta a fia.

- Fiacskám tudod itt még felénk a nyolcvanas évek járnak, van Kelet-Német, s van Nyugat-Német. Te nyugodtan kimehetsz Nyugat- németbe, mert mi eppeg Keletbe vagyunk, csak ne ülj aztán sokáig! - mondta a felelősségteljes anyuka.

- Jól van, mindjárt jövök! - rittyentette szembe a kisfia.

Kikopott Kelet-Német és Nyugat-Német országcímerek

II. Rész

A kisfiú valóba Nyugat-Németbe bóklászódott. Látott ezt azt, de látta Nina Hagent és más csuda ügyes sztárt. Mikor Nina Hagennel szemmértékes vízszintbe került, elmondta néki rejtett boldogságát: Áh Nina, boldog vagyok, hogy fiatal vagyok és húsz éves vagyok, és most pedig téged látlak! Nina nem volt tőle elragadtatva, összevont szemöldökkel rákérdezett: Mond csak, a te anyád meddig is engedett el? A gyerek egy kicsit zokon formán vette, de nem szólt. Mielőtt reményvesztett, megcsalatott, meghurcoltatott és teljesen fasírttá változtatta volna pöttyös lelkét, Nina mosolyogva megfogta bütürmec újait, magával vonszolta egy punk koncertre. A feledhetetlen koncerten az a lüke kószáló kölyök eltévedt. Pedig a nagy menetben egy híres balkáni sztár, még Dzsikö Petreszku is fellépet. Azt már nem kell tálaljam, milyen hatalmas sikert aratott... Főleg akkor, mikor festett csontfehér protézise megvillant az egyik csillámló gömb szomszédságában.

Telt múlt az idő, s a berlini falba egyre többen haraptak belé. Az anyuka boldog volt, mert amikor a berlini falat bontották le, láthatta az ablakból. Örömözésében rájött a tottyantás, és csakugyan vadul rotyogtatva adta át az érzését a budin. E nemes cselekedet után gondolta megkeresi a csavargó, tekergő, kódorgó, csellengő, csatangoló, s mittudomén milyen jelzőkkel illető porontyocskáját. Fiacskája eközben szocialista jelvényeket cserélt Erich Honecker bácsival. Aztán az egyik utcavégen a jelvénycsere örömlendületében száguldva szembeszökött az anyjával. Hiába mondható a nagy szabadságos csörömpölési hangulat, úgyis hatalmas köd volt, még az orráig se látott az ember, s hát az asszony... Márpedig olyan durva köd volt, hogy az is megtörténhetett volna, ami nem is olyan biztos.

De ettől eltekintve bevallhatjuk azt is, még akkor Kínában, még mindig kínai filmet tettek be vetítésre a moziba. E tényt tudták két hős szereplőink is. A nagy bumm után anya és fia fején egyformám egy jókora kukó dudorodott ki. A nyavalya se tudja mi esett a fejükbe. Meglehet, hogy egy berlini faldarabocska, de csak talán. Az anyuka helyben elpüfölte a kisfiát, hogy ilyen sokat képes volt távol maradni szeretett otthonától. Nem volt, aki építse a szocializmust! Ezért a közelében, éppen motorbiciklijéről leszálló Ninát is megtépte! Szemére vetette: Ilyen hitvány alakokért dőlt össze a szocializmus, de nem baj mert a fiacskám a demokráciát fogja építeni, akkor is, ha kő kövön nem marad!

A gyereknek valami hátra maradt ebből a verésből, mert télen lepkéket kergetett, de a büszke anyuka unszolására béállt az egyik pártba, s hamarosan béfutott, mint új demokráciás párttag. A heppi pepi görlöcske boldog volt annyi év után, hogy a fia megvalósította álmát. Örömében elment annak a vénasszonynak a temetésére, aki merészen szemébe vette szülésével kapcsolatos elégedettségét.

Európa 1980-as években. Román nyelvű térkép.

Az eredeti 1989 decemberében vagyon megírva

Vége

Fenyőszegi B. Levente

A nincstelenség káprázatos fénye

Ha szegény vagy, akkor legfeljebb csak módjával van amit a tejbe aprítani. Biza megeshet, hogy kínodba a szék karfájába, ha van olyanod, keményen beléharapsz. Ki tudja még finom es... Nincs mit tenni, mikor szűken osztják az eledelt, s ritkán tudod megnyugtatni az éhségtől motorozó hasadot. Az biztos, van amire gondolj, s rendesen képzelegj! Csudálatos álomvilágot látsz, még bubásabbat, mint gazdagéknál. A hamizáson kíjjel ráadásként ott van az öltözködés. Még akkor es, ha egyesek eléges cifrán, szinte ruha nélkül járnak. A divatosság nem olcsó. A csóróknak csórós felszerelés jut. Azétt van, aki elé vakarja a föld fenekiből es a szükséges péndzt, csakhogy villogjon egyfelé. De kinek es? Ilyen esetben nem baj mennyire kornyikál a belügyminisztériumi hasbélés, met úgyes a sovánka testy a menő.

Na de, itt még nem ér véget a szegénykedés árnyoldaldeszkája. Nyugudtan elmondhatom, hogy ott ahol egy lakocska van, s az es dülledezik, azé a’ mán baj, met oda télen meleg kell. Honnan es lesz tűzifa, vagy fűtés? Jó kérdés. Asziszem erről nem érdemes rötyötöléssel tölteni az időt, hanem intézkedni jó, realépni a tettek mezejire. Hogy szokás mondani: Járjon az a kéz! Arról nem es beszélve, hogy tényleg omladozik a vityilló, elkelne egy csep helyrehozás, bütykölgetés satöbbi. 

A nincstelenség egymagába nem szégyen, csak nincs mit kezdeni véle. Mondjuk ettől eltekintve van, és egyeseknek jó sok kijut belőle. Az es igaz, hogy csak úgy nem hányják ingyen reád a sok péndzt, s azért persze meg kell dolgojzni. Van, amikor nem füllik a fogunkra a munka, de ha élni akarsz, akkor rögtön érteni fogod, hogy ez se közkívánság, jöhet bármilyen es az. Jobb munkát kapni, a szerencse mellett egyéb es kell, mondjuk ész. Néha még az se elég, ha elég okos vagy, mert nincs ahogy iskoláztassanak, s így nem tudsz egy jobban fizető állást megkapni. A legnagyobb baj, méges a betegség, mert, ha az leüt, akkor vitte víz a házat, mert miből a nyavalyából tudod kifizetni a nyögdölőzésedet… Hova és kihez es fuss úgy nagyhirtelenjibe? Na, eszket tedd össze, s ne szedd szét!

Azétt, egyezzünk ca’ meg kicsi barátocskáim, sokak számára a szegénység lenézős műfaj. Úgy a pince mélységitől a Főd középpontja felé... Mind nézheted le a szegényeket, vagy fel, s jobbra meg balra es, de neki mindegy, amikor az éhségtől szikrát hányik a szeme. Attól még nem lesz másabb a sorsa. Hánkolódhat tovább a nélkülözésbe. Igaziból, aki ennyire nyissa ki a csipáját, sajnos az es szegény, de nem nélkülözésben, hanem lélekben.

* * *

Ha szegénységről beszélsz, akkor nem érdemes hitványkodni, me’ te es sorra kerülhetsz. Az mán nem es annyira rossz dolog, ha egyszerűen látod magad előtt azokot a polgárokot, akiknek nem meg olyan fényesen a mindennapjuk. Nem kell rögvest véleményezni őköt. Az es igaz, elég nehez megérteni, s főleg úgy élni, ha a nincs a leggyakoribb szavad a szótárodban.

Vannak, akik belészületnek ebbe az életmódba, de akadnak olyanok es, akik szándékoson választják meg. Na azoknak ejsze a legjobb, met nem futkároznak elérhetetlen délibábok után. Tudják, hogy mit es kezdjenek magikkal. 

Azétt annak tényleg van valami varázslatossága, ha nincs semmiféle vagyonod, semmire se tetted rea a kezedet. Az a legjobb, ha még nem es vágyakozol, kívánsz azokból, a nem tudom mikből, amikből semmit se tudsz magaddal cipelni a túlsó partra. Ez az érzés felszabadíthat minden alól, met nincs mit kucorgass, sajnálj. Boldogan ellehetsz a nagy világba. Még szökőspárga se kell hozza.

Az mondjuk színigaz, hogy valamiből méges meg kell élni. Ezt-azt igénybe kell venni, ahhoz hogy idő nap előtt nehogy megmeredj, de ne gyűjtsed aszkot a felesleges dolgokot, ha kell, ha nem, ami úgy se kell. Ahogy szokás mondani, megvan, s nem kell enni adni! De minek es?

Ha látsz az előbbiekben bémutatott, vagy hasonló embereket, akkor erőltesd meg magadot, s legalább úgy nezz rejik, ahogy teszed szeretteiddel. Nem kell undorodni tőlik. Ha egyebet nem tudsz eregelj cag onnan el. Ha nem tudsz szívből jövően figyelni rejik. Ha pedig igen, akkor hallgasd cag meg mi baja, ha egyebet nem tudsz, biztassad. Egy vállveregetés, egy kedves mosoly csodákra képes. Jó ha tudtára adod azt es, hogy ő es ér annyit, mint más. Ne egyből vonj le következtetéseket, s pecsétet nyomj az agyára, milyen bugyuta furcsaság, s nem lássa, hogy mibe él.

Ilyeneket odabökkedni, hogy borzalom mocsarába hengerődző, satöbbi, eléges durva. Tudd meg akkor te vagy a balga, met a szegénységnek es megvannak a maga szépségei. Ha megindul egy nincstelen felé a bizalom, kinyílik akár egy virág, s az ő szemin keresztül es megtapasztalhatod milyen es a világ.

Mi es jut a nélkülözőknek. Az egymásba kapaszkodás, az egymás segítése. Könnyűszerrel reatalálnak természet adta eleségekre, amik magiktól nőnek. Szívesen mutatja az utat egy ilyen ember, főleg tavasztól őszig, met neked es jut belőle. A vadon kincsestára egy terülj-terülj asztalkám, csak hajlamosok vagyunk elfelejtkezni róla. Imigyen rendbe tudja szedni kik-ki a saját csomagját, amiben a lélek lakik, s olyan patyolat tiszta lesz tőle mindenki, hogy rendesen beléfénylik. Biza a csudás környezet nyugodtabbá, s egy cseppet anygyalkábbá változtat münköt es.

Hol es állsz meg a szegénységbe? Há’ szükséges, hogy valahova le tudjad hajtani a fejed, s ilyenkor nem eppeg az erdő közepin lévő tisztás mohapárnájára gondoltam. Mondjuk közbe-közbe az se rossz. Kedvtelenek lehetünk még annak ügyiben es, ha közbe burungérozik a hasunk a sok levegővételtől, vagy az eleséghiány miatt. Méges asziszem, nem baj, ha van ez es az es, de nem árt béhúzni a féket. Élni es kell, vagy miétt es születtünk a világra, ha nem arra.

Szeressük az Fődet, aminek ölében vagyunk, s ne bántsuk magunkot, met a kihúzott faág es visszacsap. Csodáljuk és tanuljunk tőle, met minden itt van helybe, csak szeretni kell. Úgy ahogy tették eleink egy része, akkor es, ha eppeg nem jött ki olyan fényesen a mindennapok számításai.

Valahogy úgy vagyok vele, hogy a nincstelenségben láthassuk meg, magunk szűkölködését, és a tehetősebbek lélekbeli szegénységét. Biza, a kucoriság sose vitt előre. Persze ez sincs kőbe vésve... A tehetetlenségünk pedig ad egy tehetős kapaszkodót, s ez a jóindulat bőségének köteléke, ami nap, mint nap körülvesz az egymásrautaltság káprázatos fényében.

A fényképek a családi archívumból vannak.  

Fenyőszegi B. Levente

 

Kék Duna kerengő

Valahol Európában a híres zeneművész, Beethoven, meghalt. Más is meghalt, és volt, aki tovább élt, de nem míg a világ. Nem neeem. Ilyen az élet, s tök a tromf... Viszont ugyanabban az időben egy szintén európai kisvároskában (de nem ugyanott és nem ugyanabban a szobában), született egy kislány. A kislány neve fennmaradt a korabeli iratok között, mint bizonyíték az utókornak. A kislány az idő kerekében megőrzött irataiból csakhamar kiderült, hogy keresztény, hiszen egy nem eppeg szép ködös napon megkeresztelték valamelyik környékbéli templomban. A történetet mégis egy ferencrendi szerzetes tudta, aki szájhagyomány útján terjesztette ezt a ritka pillangó szárnyán repülő csipkebokrétás kincset. Ez a ténynek becézett lágy szellő sugallatán kalandozó szóbeszéd egy időben annyira terjedt, akár a ragályos mocskos pestis. Hogy miért esett e kislányra a választás, hogy megőrződjön az előkorból az utókor számára? Nos, talán a történet folytatásából kiderül. 

A Fekete-Erdő béjárata...

Most, hogy idáig már eljutottunk, inkább vegyük szemügyre e lenyűgöző trillázó krónikás kacsintással bíró kislány születési esetét. Anyukája bubás nő vala. Erősen fáin! Valahol valakivel összejött, s szerelmük pecsétjeként áldott állapotba került. Feltételezések szerint az leve az apukája. Mikor már jöttek a fájdalmak, akkor a tündéri anyukája renyhe szőkeséggel és óriási boldogsággal pattogott fel s alá, akárcsak mint valami gumilabda, és csak lecsillapodva vette tudomásul, hogy egy gyönyörű kislány hozott a világra. A fruska szinte,- kissé kecskéhez emlékeztető fejecskét viseltforma. Mégsem állíthatjuk, hogy furcsa teremtmény lett volna, hiszen teljesen kislányhoz hasonlított. A szülei gyöngédséggel közelítettek hozzá. Sok dáridót szenvedtek el míg megszokták egyetlen szem gyermekük enyhe lenyhe-lanyha furcsaságát. Ugyanis Hermina, mert így hívták, szeretett játszani a tűzzel. Amint egyik alkalommal ott egymagában játszadozott a lobogó hőség vöröses színű árnyalataival fél-tizenkét esztendős lett. Világra jövetele óta nagyon dugdosták előtte a tükröt, de sokadik alkalommal már nem tették, mert a szülők a növekedése és fürgesége miatt alig bírták elrejteni a szeme elől. Meg házi a szolgák sem bírták az iramot, mert ők is egy cseppecskét megöregedtek. Imigyen Hermina egy szép nap belenézett a rejtett tükörbe, s rögtön észrevette önmagát, amint paradicsomot majszol. Látta minden harapását, de egyebet is. Érdekesnek találta, amint apukájához hasonlóan, bajsza és szakálla kezdett kiserkenni. Lett is újra nagy ribillió. Már azt hitték, hogy sátán fajzat... Nagy tanakodás után megborotválták, de mindhiába, mert Herminának időközben kinőttek a szarvai. Na, ezzel teljesen betelt a pohár, már a szülei is vértisztán tudták, hogy az ördöggel cimborál. Mivel sajnálták, mégis a lányukról volt szó, könnyűszerrel elhajtották otthonról. Csak egyetlen laskasirítő és egy puska kellett meggyőzés gyanánt.

Szegény Hermina, ment a megfagyott jegesen borított végeláthatatlan hómezőkön keresztül, szenvedve, akárcsak a régi félresikerült szovjet-orosz filmekben. Addig húzta-nyúzta vonszolta magát, míg egy sötét erdőbe nem ért. Közben a fél utca, ahol lakott, s mások is, - tudták, hogy hová ment, mert titokban követték. El is nevezték Hermina szenvedő helyét Fekete-Erdőnek, hiszen napokon át sötétség volt a kislány szomorúságától. A kislány tovább már nem bírta azt a kurva nagy szenvedést, ami ránehezedett. Bőgni kezdett. Úgy bőgött, mint egy állat, közben mekkentett egyet-egyet, akár a kecskék, ahogy szoktak. Sírása nem akart elállni. Megeredt. Az erecske csermelyként folydogált tovább, az pedig lassan patakká duzzadt, aztán folyóvá. S Hermina után osonkodókat pedig kezdte lefele sodorni a víz. Az árvíz kegyetlen volt, mindent vitt magával, ami egyszer útjába került. Ahogy mondani szokás, vitte víz a házat! Ez a szenvedélyből eredő vízorkán árkon bokron áthaladva elérte a mélységes fekete sivatagot, amely lassan feltelt Hermina könnyeivel. A lány ahol álldogált, teljesen felázott a föld. Az istenadta eső pedig azóta táplálja a forrást, amelyet hősnőnk kedvenc kék dunyhája után a Duna nevet kapta. Imigyen nevezték el. Azóta is kereng a gyönyörűséges kékellő Duna egészen egy darabig.

A nem kanyargós Duna

 Az emberek, akik hallottak a borzalmas hírről azt beszélték, hogy a Nagy Fekete-sivatag feltelt valami sós vízzel. Igazából a tündéri Herminácskánk könnyeivel. Így hát annak Fekete-tenger nevet adták. A sok követőből sziklák lettek, ahogy partra csapódtak, maszatolódtak, vagy csendesebben odaértek. Akikhez kegyelmesebb vala a Fennvaló, azokból kígyó leve. Őket egy szigetére száműzték a Fekete Tenger egyik szegeletében. Annak a szigetnek neve azóta is Kígyók-szigete. Hát imigyen kezdett gyászolni a Duna...Fekete-Erdőből eredt, s Fekete-tengerbe loccsant. Csak akkor boldogult belé a mindennapokba, ha néhanapján Herminát látta, ahogy szeme kékre vált, mint valami csudajelzőlámpa.

Kígyó-sziget

 Nos, nem kell nagy hirtelenjében ledöbbenni ezen, még csak ezután jön a Döbbenet. Jött is! Valóságos hangformájában közelgett Hermina felé. Így hangzott: Dá dádádám! Hermina az ég felé lebbent pihe-puha könnyűségével, s egy távoli galaxison megtalálta Beethovent. Beethoven már rég várta: - Te kislány, azért hívtalak fel, mert akár a lányom is lehetnél, ha akarod az is leszel. - Köszönöm, - mondta Hermina. Egyet sakkoztak. Beethoven vesztett. Hermina győzött. Beethoven rávilágította őt egy titokra. Amikor megszületett farsangi bál volt, és a bábasszonyság viccből egy maszkot tett az arcára. Hősnőnk azt hitte oda tartozik a pufájához. A szakáll, a bajusz meg a szarvak érdekesmód az álarcon fejlődtek ki. Ez a csuda! Aztán folytatódott tovább a mirákulum. Hermina ahogy levette orcácskájáról a farsangi jelmezét, olyan szép kislány lett, hogy a napra lehetett nézni, de rea nem. Gyönyörűségében otthagyta a nagy zenészt és leereszkedett szüleihez. Hát láss csudát, az apja meg az anyja nem is olyan erőst örvendtek. Hermina pedig tüneményesen csillogott-villogott a kozmoszportól. Felcsapott filmsztárnak, sokáig nem ment férjhez, de aztán igen, vagy hatszor. Mindezek után egy igazi szerelem levette a lábáról. Szinte belehalt. DE a mégsem után egy hegyvidéki királyfi feleségül vette. A hétpróbás házasság jó mederbe terelte Hermina életét, egyenesen a Duna medrébe. Ott kerengtek férjével jó sokáig. S amikor megunták a folyami életet továbbálltak, de mindig visszatértek kedvenc helyükre. Azóta is ott kerengnek férjecskéjével boldogan.

A tündéri Herminácska

Vége

Fenyőszegi B. Levente

1987-ben pirkantott történet egy kicsit feldolgozva

Bice-Bóca tündérkék

 

Kinga egy szép derűs délelőttön hozzám látogatott, azt hittem, hogy képzelődöm. Nem esett, s nem havazott, csak jólesett. Beszélgettünk, s megesett, hogy a tündérkékről is szó esett. Kíváncsi lettem rájuk. Hogy is ne lettem volna, amikor pontosan egy jó barát mondta. Látta érdeklődésemet, s én pedig látni akartam a tündérkéket. Ezért meghívott a fenyvesek ölelte völgybe, Szelterszbe.

Nem rágódtam sokat ezen, főleg, ha utánam jött Barni pajtás, bajtárs,- menten. Fél óra nem sok, s pikk-pakk ott voltunk, ahol a tünemények, s tiszta nyugodtan szórakoztunk, mint valami ragyogó csillagfények. Nem is kell mondjam, hogy a találkozás örömteli volt, még akkor is, ha hátunkba leselkedett a gonosz, akit úgy hívtunk, hogy sunyi Pandémia alamusz. Ahogy szokás mondani a gonosz sosem alszik, szeret rajtunk cselesen rontani. Bezárt minket, megbetegített, de nekünk is volt fegyverünk: a jóindulattal vezérelt barátság és szeretet. Na, bizony mindez kedvességgel rendesen besegített.

 Ezért ott kint a hegyekbe megalakult a Bice-Bóca csapat ízibe, de nem akárhogy, hanem szempillantás alatt sebtibe.

Ősszel találkoztunk a Hargita túloldalán, ahol a nagyra becsült bájos tündéri társaság, egybe volt akár egy tarka csokor mezei virág. Attól a perctől kezdve igyekeztünk együtt lenni az angyali társasággal, s a gyöngéd anyákkal, apákkal. Minden alkalommal volt munka, vidámság és okosodás, mert a tündérkéknek is fontos a gondolkodás.

 Közben az a cudar Pandémia dolgozott akár, mint fuszulykában a zsizsi bogár, de tettünk ellene, hogy ne férkőzzön közénk az az átok betyár. Ha netán mégis megesett, akkor a világháló segítségével az együttlét úgyis kiteljesedett. Imigyen ha a drámajátékba ez az közbejött, a fáradozás gyümölcse összejött. Az első darab olyannyira sikerült, hogy a nagyra becsült közönség elébe is kikerült.

Fellelkesedve jött a folytatás, s megannyi szórakoztató tanulás. Ki kitől mit jegyzett meg az mellékes, mert hatása rendesen megvolt, s tudtuk, hogy folytatni érdemes.

Bizony a munkálkodás során néha nem úgy sikerült, ahogy szerettük volna, de maradt még a tarsolyunkba ötlet, akár egy tonna. 

 Megesett, hogy játékunk balul sült el, de a társaság nem kedvetlenedett el, mert ennek is volt egy oka / a láthatatlan részeges Jóska. Ő bizony sokszor bevett néhány kéretlen kanyart, de nem rosszindulattal, csak a buta eszével be-bezavart. Ezért puszilta a földet oly gyakran, s aztán beleszundítva úgy elvolt, mint valami díszlet töltet, halkan.

Egy idő után tündérkéink és kísérőik szárnyra kaptak, olyan áttetsző pillangósat. Azért gondolom így, mert szüleikkel együtt megjártuk Csíkszeredát, Domokost és Szentegyházát. Oda pedig elengedhetetlen a szárnyalás.

 Egy időben Szentegyházán többször elidéztünk, amíg Udvarhelyre újra vissza nem kerültünk.

Amikor foglalkozásaink gyümölcse beérett, volt mesebeli ünnepség és mulatság, hogy az áldott hely csak attól zengett, s valóban nagy volt a vigasság.

 Amit a Bice-Bócák véghez vittek az nem volt semmi, kellett hozzá bátorság legalább egy cseppnyi. A közös együttlét néha komolyra alakult át, de mindezt derűs pillanatok vették át. A drámázó szép lelkű háznépének álmait együtt kovácsolták össze. Elűzték a mérgesedés árnyait, s színessé tették minden egyes tag lelki szárnyait.

* * *

Műveket, amelyeket szinte, vagy teljesen előadtunk:

1. Lázár Ervin: Virágszemű,

2. Zágoni Balázs: Kütyüs mese,

3. Az eső ajándéka - Vlagyimir Szutyejev: A gomba alatt című mese nyomán írta át Borbé Levente,

4. Max Lucado: Értékes vagy,

5. Eljegelt darab: Friss meskete Hófehérkéről és a hét törpéről,

6. A derűs barátság sziget – Távol-keleti tanmese után.

Az ötéves Bice-Bóca beszámolójához: https://szekelyiskkonyvtaros.blogspot.com/2025/09/5-esztendos-szekelyudvarhelyi-bice-boca.html

Borbé Levente,

foglalkozásvezető