Hatalmas örömmel töltött el az igazi tél megjötte. Volt hó, s hideg es, de nem az a durva. Eléggé jó és egyben frissítő. Elsőként a gyerekek örvendeztek annak, hogy végre megállt a hó, s az égbolt lerakta tisztán csillogóan tündöklő paplanját. Mű felnőttek sem búslakodtunk érte. Lelkendeztünk rendesen. Felidéztük a régi székelyföldi teleket, amikor a ruhák százas nem száradtak, csak fagytak meg a hidegben. A gagyákot a dermesztő hidegből behozva talpra lehetett állítani. Hogy es mondjam főleg januárban volt a hideg igen betyár. Olyan szibériai hangulatot kölcsönzött. Ha a szél es fútt, akkor vitte a didergés mindenfelé a lázat. A farkasordító zimankós idő rendesen bébújt a kabát alá, s ráadásul akkor es ha a szél fútt. Bezzeg akkoriban senki sem tátotta sokáig kint a pufáját. Sürgősen lépkedett a dolgára, még akkor es, ha nem kellett siessen sehova.
A mostani tél legalább elhozta azt a hangulatot, amire sokan vágyakoztak. Az ablakok gazdagon megteltek jégvirággal. Havas lett a táj. Derűs orcák pirosodtak meg a kinti hidegben. A menést azétt nem a könnyű műfajba lehetett sorolni. Volt esés, ikrándozás, terítezés es, ahol idejében nem takarították a havat. Viszont a havas és jeges csoda magával hozta a vidámságokat, mint a sízést, szánkózást, korcsolyázást, hokizást és a téli túrákat.
Január derekán hergelődzött a telefonom. Úgy szerdai napon lehetett, amikor Laci felhívott, s rea kérdezett nincs-e kedvem egyet bónyászódni a Brassó megyei Nagykőhavasra. Rögtön igent mondtam, anélkül, hogy belegondolnék mivel es jár. Elmondta tüzetesen mire lesz szükség, met ott es fogunk aludni, sátorban. Így es, úgy es benne voltam. Gondoltam ügyesen essze szerketálom a túrához tartozó nélkülözhetetlen dolgokot. Idejében nekiláttam csomagolni. Zsuzsa es segített. Ő persze nem jött, mert eléggé didergős időt jelentettek. Az éjszaka a mínuszokban, az erdő kellős közepin, nem eppeg leányálom.
Azon bizonyos indulós napon reggel korán keltem. Fel es öltöztem, akár egy mackó. Az hasznos volt, mert erősen adta magát a jeges pirkadat. Csíkszeredától egészen Sepsiszentgyörgyig Karcsival autóztam le. Amikor megérkeztünk a városba a GPS-es fehérnép hang egy cseppett összebolondított, aztán méges reabukkantunk a keresett utcára. Laci az autója kíjjel-belül jeges ablakát vakarta, amiben belesegített Trufi, s később Karcsi. Mivel nekem nem maradt vakargató eszköz, s úgy gondoltam erre az alkalomra a körmeimet nem veszem igénybe, inkább a szép lelket képviseltem. Dumáltam, de csak óvatosan, nehogy valakiből kihozzam a vadállatot. Félórás vakargatás után máris ki lehetett látni a kocsiból. Aztán gyorsan mű es bévettük a hátizsákunkot a kocsijukba, s erezd egészen az első célállomásig. Brassóba a Decathlonban vettünk nekem egy pár lábszárvédőt. Aztán a kocsiba újra béheppentünk s tegyed a rendeltetési helyre.
Az autóból kikecmeregve, magunkra öltve a hátizsákjainkot útnak indultunk nagy győztesen. Lelkesedés az volt. Ha abból kéne pénzt csinálni, akkor mű már nagyon gazdagoknak mondhattuk volna magunkot. Már rendesen kivilágodott, ahogy beértünk az erdőbe. Sokan jártak arra felé, de kevesen mentek tovább az első kanyarig. Biztos meg vala neki az ej be szép élmény, s gyorsan fordultak es vissza. Mű persze tekertük tovább... Olyan tündéri hűvös ezüst erdő fogadott, miközben a fák között beszüremlő narancsszínű napsugarak kacsintottak reánk. Nem tudtam megállni, hogy ne fotózkodjak. Ha valami megtetszett rögtön le kellett klikkeljem. Ezért le-le maradoztam. Nam még azétt es, met egyfolytában pufáltam bé a havat.
Azt es említette Laci, hogy ki fogunk melegedni menés közbe, de valahogy ez a tájékoztatás nem jutott el a leadó rellémig. Cefetül meg es izzadtam. Vetközödni kezdtem. Persze nemcsak én. Imigyen könnyebben elviseltük az egyre feljebb kapaszkodó utat. Szél alig volt, s tisztán kukucskált reánk az égbolt. Néhány helyen megálltunk lekattintgatni a tájat, vizet inni a patakból, vagy egyenesen csak úgy egyet pihenni. A ballagás es kialakult. Elől haladt Laci és Karcsi, hátul pedig jómagam Trufival eregeltem. Persze időnként a kanyargásoknál egymást bevártuk. Letérve a természetjárók nagy útjáról, ami a csúcs felé haladt, egyre meredekebb lett a mellékút. Kicsi vesződésekkel felértünk a tetőre, ahol isteni kilátás tárult elénk a Bucsecs-hegységre. Nagyon tátottuk a pufánkot.
Ősz elején láttam a tájat, akkor es csudaszépnek mutatkozott, de ez se nézett ki semminek. Gyorsan elé szereltük a keccegtetőköt, s kilóra roppantottuk a fényképeket, főleg jómagam. Ekkor egy cseppet hasonlítottunk a japán turistákra, akik vadul dolgoznak, ha valamit megpillantanak.
Fényképezkedés után megtisztítottuk a helyet a sátraknak. A kiválasztásba nem mű kotyogtunk belé, hanem az anyatermészet. A mészkövek és a fák, na meg a szakadék gátat vettek, s határt húztak, hogy mettől meddig mehetünk el. Nem mondom nem kis munka volt, de érdekesnek tűnt.
Sátrak felhúzása után a havat lapátoltunk, száraz fákat hordtunk essze, hogy tüzet rakhassunk. Lapátoltam es szorgoson. Addig a többiek az folyamatoson esszehordott fákot fűrészelgették kisebb darabokra. Mindenki lázasan dolgozott. Itt a szép mondókás lelkemet ritkábban tudtam használni. Aztán bégyúlt a tűz, s nekifoghattunk enni. Volt étvágy rendesen gyúrtuk magunkba az ételt. Senki se kényeskedett, hogy ez se ízlik, meg az se. Szó nélkül tekertük bé.
A belügyminisztérium lenyugtatása után újból nekiugrottunk a munkának, mert azétt annyi fát csak essze kellett vakarjunk, hogy másnap reggelig kitartson a tűz. Volt ott nyiszitelés, tördelés, rakosgatás, s egyúttal a terepet puccba rakás.
Há’ persze, közbe megpihentünk. A rövidebb, meg a hosszabbacska szünetekben ánkoskodtunk, bolondkodtunk. Lütyültünk, vizet, teát, s még ami volt. Velem se lehetett bírni, többször kimentem fényképezni a gyönyörű tájat a szikla pereméhez közel. Laci többször megnevelt, hogy ne menjek ide, de oda se. Kialakult egy láthatatlan és egyben átléphetetlen határ. Hogy miétt es? Met oda mán szárnyam es kellett volna legyen, hogy repülni tudjak. Persze nemcsak ebből állt a dolog, mert Laci nem engedte a túl merészkedést a meredek domboldal közelébe se. Tehát voltak tiltott szakaszok, övezetek, hogy addig, s ne tova. Béhengeredni egy fagyott kövecses, fákkal teli domboldalon szuper élmény, de nem ad vidámságra és lelkendezésre nagy okot. Ezétt érdemes megfogadni a gondoskodó közbeszólást, met jobb egy darabba maradni.
Az esti forró tea erősen jól esett szívnek, léleknek, de a testynek es. Finom gyógynövényteának mán az illata es isteni volt, amit sütivel nyomtattunk le. Beszélgettünk akármiről, régi kókságokról, s komolyságokról, de rablómesékbe azétt annyira nem bocsátkoztunk.
Ahogy teljesen béesteledett, mán csak a csillagokat láttuk az égen. Predeál fényei világítottak, mint valami karácsonyi fűzérsorok. Felgyúltak a kis lámpásaink es. Viszont a közeli legnagyobb fényt méges a tűz adta. Neki örvendeztünk a legjobban, met nemcsak világosságot, hanem meleget es vetett felénk. Ettől szerettünk körülötte lenni. Igaz füstből es kaptunk néhány slukkot. Csípte a szemünköt, és szédültünk es közbe tőle, mint az igazi kokótól. Aztán kezdtünk fáradozni.
Amíg tettünk-vettünk a sátrak körül Laci és Trufi az eleségünköt összeszedve, egy fához kötözve egy neccbe összegyűjtötte, s lelógatták a szakadékba, hogy a medve ne látogasson el ezért hézánk. Mivel a medvének irtó jó a szaglása, s kilómétrekre es kiszagolja az ételt. Gondoltuk, na, ott mind kapaszkodjon utána, van elég ideje héza.
Hát ejsze, éjjel, olyan 12 óra körül sikerült lefeküdni. A társaság észrevéve az ócska felszerelésemet mindenki valamivel megdobott, amit tudott nélkülözni, nehogy megfagyjak reggelig. Ugyanis két vékony nyári matracom volt. Kettő sem tett ki egyet. Még a hálózsákom es nyárias darab volt… Egy csepp összpontosított elmélkedésre es szükségem volt, hogy álomba szenderüljek.
Laci, mint túravezető, ügyekezett a kis társaság minden egyes tagjára figyelni, s a felmerülő bajokot orvosolni. A tüzet es inkább ő őrízte a hajnali órákig. Egyre meredtebb lett az idő. De hiába a hideg, ha felgyül a szösz. A sok tea meghozta a hatását, ezért többször es felköltött elvégezni a dolgot, főleg Karcsit. Mindezek után kemény dolog újra béburkolózni a hátizsákba.
Reggel úgy fél hat körül kimentem a tűzhöz. Mínusz 16 fokba a cipőt felhúzni nem vala semmi. Majdnem sikerült egy áriabetétet elkernyálni. A tűznél a belőlem kitörni vágyó tehetség alább hagyott. Faágakkal, gezderekkel (kisebb ropogós ágacskák, ágvégek) toldtam meg a langalást. A tűz vígan ropogott tovább. Benne véltem felfedezni a fákon a sárkánybordákat, na meg lencsevégre kaptam egy küsebbecske égő fadarabból kivehető sárkánykát es. Szép es volt.
Amikor már meredezni kezdett az égbolt, s a Napocska es méltóztatott felkászálódni szerre felkeltek a többiek es. Egy madárka tompa krákogó hangot adott ki magából. Trufi meg es jegyezte: „Biztos a nagy hidegtől bérekedt, azért nyikorog ennyire”.
Nekiláttunk az összepakolászásnak, mikor Laci elmene a messzeségbe bélógatott hamiért. Óvatosan ügyeskedett, hogy kihúzza. Még én es akartam segíteni, de eredménytelenül. Nem tudom hányadik húzogatás után a necc fülei egyszerre leszakadtak, s az a mélységbe béesett. Ez leve a reggeli. Laci irtó mérges lett. A történtek nem hagyták megnyugudni. Közbe' tovább pakolásztunk. A sátorrészem helyén, ahol aludtam, szinte elolvadt a hó. Úgy nyomtam ki az éjszaka magamból a hőt, mint valami gőzmozdony. Mivel a kaja szó szerint elszállt, nem volt mit csinálni, összepakoltunk, s ereszkedtünk lefelé az úton. Néhány kilátást még lekeccintettünk s avval elérkeztünk a Hasadtkő vízeséshez.
Küsebb derécselés (itt - tanakodás) után hárman úgy döntöttünk, megnézzük a vízesést. Trufi ideadta a talpra rögzíthető fogas felszerelést, mert ő helyben maradt. Nehezen sikerül feladni reám. A kabát szűkössége miatt olyan voltam, mint egy szittya-szállfa. Felkelni es nehezemre esett kapálóztam, mint egy büdös bogár. Mindez méges megérte, met egy cseppet ejsze igen, de nagyot nem csúsztam. Mikor a vízeséshez érkeztünk Laci reakérdezett, akarjuk-e, hogy megkeressük a kaját, met ő ismeri a helyet, s tudja merre eshetett bé. Karcsival mentek a felderítő kambacsolásra. Meg es kapták a csomagot szerteterítékezve, annyira mint a hajdani Szovjetunió. Amit megkaptak minden összeszedtek a fületlen neccbe. Amikor jöttek visszafelé engem nem láttak meg, mert meneteltem egyfelé, hogy ne fázzak meg. Azt hitték elbódorogtam valahova bolond felé. Aztán telefon egyeztetéssel elértük egymást. Büszkén kapaszkodtunk fel a vízesés melletti létrákon. Csudálatos élmény volt. Mintha tündérkék mászkáltak volna körülöttünk. Hamar ott es voltunk az indulási pontnál. A neccet földre téve kutorásztunk benne. A keresgélés utáni örömteli percek, hogy ez es még megvan, hasonlított a karácsonyi ajándék kicsomagolására. Nagyjából megkerültek az ételek. Néhány kivétellel, ami nem akad fenn valamilyen ágacskán, vagy nem gurult tovább bolond felé.
Laci és Karcsi felváltva mesélték miként gyűjtötték essze a szétesett szatyor tartalmát. A szalvéták méterenként kiterítve díszelegtek hosszan, mintha valami postás szenvedett volna balesetet. Egy-egy kolbász kettétörött. A szendvicsek meg szinte kőkeményekre fagytak, kicsi melegítéssel lehetett es rágni. Betonszendvicsnek becéztük. Ha esetleg szándékod lett volna beléharapni a kugli golyó keménységéhez hasonlító paradicsomba, akkor búcsúzhattál volna a fogsorodtól. Ahogy Laci es említette, biza sátorszeget es lehetett volna kalapálni véle. Mégis minden jól esett. Béfelé rendesen haladtunk. Imitt-amott medve és szarvas nyomokot láttunk, de nem rezeltünk bé. Jókot beszélgettünk haladás közben. Néha jeges terepen jártunk ilyenkor a balett cseleinket bemutattuk. Havat es ettünk, de fehéret! Szerencsére szép tiszta volt.
Amikor az autóhoz érkeztünk újra kellett vakarni az ablakát. Irdatlanul béfagyott. Mikor kész lettünk bérittyentünk zsákostól, s iszkiri hazafelé. Csak egy helyen álltunk meg Ilyefalván. Vettünk valami lütyüt az útra, s tegyed Sepsiszentgyörgyig. Ott átpakoltuk Karcsival a hátizsákjainkot, s tekertük kemény füstszagoson egészen hazáig.
Este mán a családdal a képeket néztük, de a kis kaland elevenen dolgozik bennem. Még nem fejtettem meg a varázserdő titkát, de hagytam, hogy elbűvöljön, játsszon a gondolataimmal. A vadon erejéből kapott csodaszer egy darabig kitart. Ha szükségét érzem, akkor készen állok egy újabb kalandra. Természetesen, egy jó társasággal minden elevenebb.
Fényképezte: Borbé Levente és Kiss László
Link az őszi Nagykővasai túra beszámolójához:
http://szekelyiskkonyvtaros.blogspot.com/2025/09/termeszetkozeli-paradigmavaltas-az.html
Fenyőszegi. B. Levente
